Negyedszázada bukott meg a fehéremberarcú szocializmus

1991. június 30-án fontos mérföldkőhöz ért a dél-afrikai apartheid felszámolása, amikor egy tollvonással eltörölték a haldokló rendszer legfontosabb törvényeit. A rendszer vége viszont valójában nem köthető egyetlen dátumhoz, de még csak évhez sem, inkább hosszú folyamat eredménye. Hasonlóan a kezdetéhez, hiszen 1948-ban csak intézményesült a fekete lakosság addigra már nagy múltra visszatekintő elnyomása.

Elveszik a bevándorlók munkáját

Mivel Dél-Afrika területe éppen Afrika déli csücskét foglalja el, a Szuezi-csatorna későbbi megépítéséig az Ázsia felé vezető tengeri útvonal fontos csomópontjának számított. Nem csoda, hogy kelendő volt az európai gyarmatosítók körében: először a portugálok, majd a holland származású búrok és a britek tartották ellenőrzésük alatt, utóbbi kettő hosszú időn át viaskodott egymással és a helyi népcsoportokkal. A 19. század végén beindult a gyémánt- és aranybányászat is, ami tovább fokozta a terület értékét. A búr háborúk után végül a britek kerekedtek felül, és 1910-re a mai Dél-Afrika a királynő koronagyarmatává vált.

A feketék elnyomása már a kezdetektől jellemző volt – nyilván, hiszen rabszolgatartó gyarmatosítókról beszélünk. Idővel azonban átalakultak a viszonyok, és a fehérek egyre inkább egzisztenciális fenyegetést láttak a népesebb és olcsóbb fekete munkaerőben. A Brit Birodalom 1833-ban eltörölte a rabszolgaságot, ekkor a dél-afrikai fekete szolgákból is szerződéses munkás lett, akiket a brit bányatulajdonosok előszeretettel alkalmaztak, amit viszont az afrikáner (vagyis búr leszármazott) fehér munkások nem néztek jó szemmel. Ezért már a brit és búr területek egyesítése előtt, a 19. században vezettek be külön színes bőrűekre vonatkozó útiokmány-rendszert. Az első nagyobb szabású korlátozó törvény pedig már 1913-ben megszületett, ez volt az a földtörvény, amely megtiltotta a feketék földvásárlását a nekik fenntartott területeken kívül. Ezek az intézkedések egy ideig sikerrel tartották fenn a fehérek domináns helyzetét.

A második világháború alatti gazdasági fellendülésen felbuzdulva azonban újabb olcsó fekete munkaerő áramlott a fejlődő városokba, és az akkori kormány nem ismerte fel a gyors urbanizáció veszélyeit, ezért a városok gyorsan túlzsúfolttá váltak, és a fehér munkások újfent veszélyben érezték a munkájukat. Ezt a félelmet lovagolta meg 1948-ban a populista Nemzeti Párt (NP), amely afrikáner nacionalista erőként váltotta a hatalmon a britszimpatizáns és kapitalista Egyesült Pártot (UP).

A történet tehát nem annyira fekete-fehér, mint első ránézésre gondolhatnánk: az afrikáner NP sikeréhez az is kellett, hogy egyszerre ígérte a versenyt jelentő fekete munkások visszaszorítását, miközben fellépett a minél olcsóbb munkaerő alkalmazásában érdekelt, gazdag brit fehérek ellen is. Így ez az ellentét legalább annyira a fehér munkások és kapitalisták osztályharca is volt, mint a feketék elnyomása: fehéremberarcú szocializmus.

Az új kormány tette programjává, hogy a mindennapok szintjén is garantálja a fehérek előbbvalóságát, és a faji elkülönítés politikáját az állami erőszakszervezetekkel keményen be is tartatja. Ekkor kapott nevet is az állami rasszizmus: megszületett az apartheid.

Amikor a többség a kisebbség

Az NP Daniel François Malan miniszterelnök vezetésével alakított kormányt 1948-ban. A következő években lépésről lépésre haladtak a rasszizmus rögös útján:

• 1949-ben megtiltották a fajközi házasságot, majd később a szexuális kapcsolatot is.
• 1950-ben kötelezővé tették a faji hovatartozás nyilvántartását, és külön kategóriákba sorolták a fehéreket, feketéket, ázsiaiakat és ezek keverékeit. A feketék később útlevelet kaptak, amelyet kötelező volt mindig maguknál hordaniuk. Ez tartalmazta a lakóhelyüket és az annak elhagyásához szükséges munkáltatói igazolást, ezért enélkül nem léphettek be a fehérek lakta övezetekben épült munkahelyeikre. Útlevéllel is csak nap közben. Ugyanebben az évben kezdték meg a különböző faji csoportok szisztematikus területi elkülönítését is.
• 1951-től erőszakos és anakronisztikus újratörzsiesítésbe kezdtek: létrehozták a bantusztánnak nevezett nemzetiségi területeket, a gyakorlatilag törzsi gettósításnak tekinthető elképzelés (teljesen soha el nem ért) célja az volt, hogy a saját közösségeikbe zárják az őslakosokat. A tíz bantusztánnak névleges függetlenséget ígértek, hogy ezzel a bábállamok állampolgáraivá átsorolt feketéket fokozatosan megfoszthassák a dél-afrikai állampolgári jogaiktól, és útlevelet kérhessenek tőlük, ha a saját országuk fehér területére lépnek. (Ezt az elidegenítést idézte meg meghökkentően szó szerint a District 9 című dél-afrikai sci-fi a johannesburgi gettókba kényszerített földönkívüliekkel.)
• 1953-tól szegregált – és jóval alacsonyabb színvonalú – iskolákat, kórházakat és más közintézményeket hoztak létre. Emellett mikroszinten is megkezdték az elkülönítést: a feketék külön buszon utazhattak, a tengerparton tábla jelölte a fehér partokat, de még a munkahelyükre is külön ajtón léphettek csak be, mert a főbejárat a fehéreknek volt fenntartva. A hétköznapi rasszizmust talán az szimbolizálja legjobban, hogy nem ülhettek le az utcán az európaiaknak fenntartott padokra sem.
• A kormány egy másik 1953-as törvény értelmében bármikor szükségállapotot hirdethetett, és aránytalanul keményen léphetett fel az ellenállókkal szemben.

Az ellenállás legfontosabb szervezete az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) nevű párt volt, amelyet Nelson Mandela, az apartheid elleni küzdelem szimbolikus alakja vezetett. Ők sokáig ragaszkodtak az erőszakmentességhez, de az 1960-as Sharpeville-i mészárlás után már ők is harcosabban léptek fel. A kormány ezért betiltotta a pártot, a vezetői, többek között Mandela pedig börtönbe kerültek. Dél-Afrika 1961-ben a brit Nemzetközösségből is kilépett.

Háborús helyzet, békés átmenet

Az apartheid végül csak a mi rendszerváltásunkkal egy időben bukott meg, de a bukdácsolása már jóval korábban megkezdődött. Az elszigetelés rendszere a hetvenes évek közepétől maga is egyre komolyabban elszigetelődött nemzetközileg. A szomszédos, épp függetlenedő fekete-afrikai országok nem nézték jó szemmel a fehér kisebbség elnyomó uralmát. Az ország gazdasága jelentősen lelassult, ami miatt megszaporodtak a tüntetések is. Az 1976-os sowetói felkelés különösen véres leverése után a nemzetközi szankciók is erősödtek. Közben a zulu nacionalista Inkatha párt független államot akart kimetszeni a polgárháború szélére sodródó Dél-Afrikából.

Mindez oda vezetett, hogy a Nemzeti Párt már a nyolcvanas években próbálkozott óvatos és sikertelen reformokkal. Az igazi változás azonban akkor kezdődött, amikor már az NP is érezte a rendszer tarthatatlanságát, és az ország élére Frederik de Klerk került, aki 1990-ben új korszakot hirdetett. Rehabilitálta az ANC-t, és kiengedte a politikai foglyokat a börtönből. Ekkor szabadult Mandela is, 27 rabságban töltött év után.

Az igazi fordulópontot azonban az jelentette, amikor éppen 25 éve, 1991-ben szépen sorban érvénytelenítettek minden apartheidtörvényt, illetve a még a világháború előttről megörökölt szegregációs rendeleteket is eltörölték [pdf]. De Klerk kínosan figyelt arra, hogy minden fejlemény mögött konszenzust tudjon. 1992-ben népszavazást tartott, ahol a fehér választók felhatalmazását kérte a reformok folytatásához, illetve új alkotmány elfogadásához. A részvételi arány 85 százalékos volt, és hatalmas többség,

Az első szabad, mindenkire vonatkozó választást 1994-ben írták ki, és természetesen az ANC nyerte. Az első köztársasági elnök az átmenet alatti béke megőrzésében központi szerepet játszó Mandela lett. Az ország a Nemzetközösséghez is újracsatlakozott, és az ENSZ tárgyalóasztalához is visszatért. Menet közben a hetvenes évek óta fejlesztgetett atomprogramjukat is leszerelték. A rendszerváltás levezényléséért Mandela és de Klerk megosztott Nobel-békedíjat kapott, amivel már négy fő nyert Nobelt az apartheid elleni küzdelméért az évtizedek alatt.

A nyugati országok felemásan viszonyultak az apartheidkormányhoz. A skandináv államok, főleg Svédország határozottan ellenezte, és folyamatosan támogatta az ANC-t (egy elmélet szerint elképzelhető, hogy Olof Palme miniszterelnök rejtélyes halála se független ettől), miközben Margaret Thatcher terroristának nyilvánította Mandela pártját. A hidegháború alatt az Egyesült Államok is kommunistabarát szervezetként tartotta számon az ANC-t, amely a nyugatbarát kormány megdöntéséért szervezkedik, és ez az álláspont csak a nyolcvanas évek végén enyhült.

A Szovjetunió bukásakor az ANC tartott is attól, hogy a fő támogatója elvesztése megnehezítheti a helyzetüket, de épp az ellenkezője történt: a nyugat a minden frontot meghatározó hidegháborús szembenállás elolvadásával egyre inkább kiállt az elnyomó dél-afrikai kormány mögül. Az ambivalens viszonyt ugyanakkor jól mutatja, hogy Amerikában csak 2008-ban vették le Mandela nevét a terrorlistáról.

Az apartheid után

Az apartheidet levedlett Dél-Afrika etnikailag a kontinens egyik legszínesebb országa, ezért szokás Szivárványnemzetnek is hívni, bár nem mindenki örül ennek a becenévnek. A kritikusok szerint a béke és egyetértés leegyszerűsítő képét sugallja, és kényelmesen helyettesíthető vele az igazi szembenézés a múlttal. Az apartheid áldozatai még a kétezres években is sorra indították a pereket olyan nyugati cégek ellen, amelyek a vád szerint segítettek lélegeztetőgépen tartani a rendszert, mivel az ENSZ-embargó ellenére üzleteltek Dél-Afrikával.

A rasszizmus mindenesetre mára visszaszorult, a gazdasági egyenlőtlenség viszont még mag is meghatározza a városok életét. Az apartheid bukásakor közel egymillió fehér dél-afrikai emigrált. A legutóbbi becslések [pdf] szerint az 55 milliós lakosságnak csak 8,3 százaléka fehér, míg nagyjából 80,5 százalék fekete. Sokuknak sikerült a felemelkedés, de a munkanélküliség összességében emelkedett a körükben, és megjelent a korábban szinte ismeretlen fehér szegénység is, a közbiztonság pedig továbbra se nagyon létezik.

A rendszerváltás óta minden választást az ANC nyert, bár a párt már közel sem ugyanaz, mint az apartheidellenes hőskorában, igazán komoly reformokat nem tudott véghez vinni, miközben korrupciós vádak és belső ellentétek is feszítik.