Budapest legcukibb nevű épülete

Ez a fényképezőgépes puttó alighanem a legcukibb mesterségjegyes szobordísz Budapesten (a Műjég sapkasálas-korcsolyás kislányfejével holtversenyben). Na persze a Mai Manó Ház már önmagában cuki név, és ha abba is belegondolunk, hogy a tervezőjét Strausz Mukinak hívták, akkor az egész olyan, mintha valami mesében szerepelne. (Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az építészpáros másik tagja Nay Rezső volt, de mivel neki nincs ennyire manófalvi neve, szegényt csak zárójelben említem meg).

Persze nem csak a nevek miatt érdekes az épület, ez ugyanis alighanem a legkülönösebb ház, a különös házakban amúgy is bővelkedő Belső-Terézvárosban.

Látszólag semmi okom nincs rá, hogy épp most posztolok róla, de valójában régi adósságom törlesztem ezzel a bejegyzéssel. Valamikor réges-régen ugyanis kaptam egy ingyen belépőt a Budapest Pozitív kiállításukra, hogy majd írok róla, de persze addig halogattam a dolgot, míg bezárt a tárlat. Azután sokáig nyugtalanul aludtam a lelkiismeret-furdalástól, többször arra riadtam álmomból, hogy Mai Manó áll az ágyam mellett és háromlábú fényképezőgép-állványát készül a mellkasomba döfni.

Szerencsére újabb esélyt kaptam a sorstól: tavaly a múzeum ismét megkeresett, hogy ezúttal a Gazdagréti panelekről van egy csoda jó, Urbanista-kompatibilis kiállítása, mi lenne ha írnék róla. Naná, hogy ezt is addig tologattam, amíg bezárt. Álmomban Strausz Muki és Nay Rezső logarlécekkel akartak megverni és egyik sem tűnt cukinak.

Mostanáig küzdöttem lelkiismeretem démonjaival, aztán végre úgy határoztam, írok egy bejegyzést az épületről, így talán elmúlnak a rémálmaim. Nagy szerencse, hogyBudapesten szinte minden múzeumépület érdekes valami miatt, a Mai Manó Ház pedig kiváltképp az, így aztán nem lesz nehéz dolgom. Arról nem is beszélve, hogy a múzeumnak van egy remek blogja, ahol egyszer szépen összefoglalták a ház történetét és minden izgalmas részletét, s nekem csak elég kimazsoláznom belőle egy kis ízelítőt.

Az épület Mai Manó császári és királyi udvari fényképészé volt. (Mókás neve, Mai németül ugye májust jelent, a Manó pedig az Emánuel régi magyar beceneve volt - a Wikipédia például egy tucat híres Manót sorol fel). Az 1894-ben átadott épület jól mutatja, hogy akkoriban is voltak, akik okosan fejlesztettek ingatlant: a kívülről háromemeletesnek tűnő ház valójában nyolc szintet rejt. És a palota szépségű utcafront mögött (hol a tulajdonos lakott családjával, s ahol a fényképészmunka folyt), bérlakások nyíltak a terézvárosiasan szűk belső udvarra - ami természetesen plusz bevételt jelentett a fotografálás mellett.

Persze az ideérkező vendégeknek ezekkel nem kellett találkoznia, őket a csodaszép neoreneszánsz homlokzat, a Zsolnay-szobrok és az előcsarnok mennyezeti olajképe fogadta, ahonnan kovácsoltvas korlátos márványlépcsők (és természetesen hoszteszek, ahogy akkoriban mondták, fogadókisasszonyok) vezették őket egyre feljebb, s beljebb gyönyörű famunkák és Róth Miksa üvegablakai közt.

A üzlethez kapcsolódó helyiségek jó részében (iroda, toalettszoba, fogadóterem) kiállításokat találunk ma, sokuk azonban még ma is arra vár, hogy rendesen birtokba vehesse a múzeum. Ám mindezek közül a legismertebb, leghívogatóbb szoba a napfényműterem. 

Ez az a "homlokzatra szerelt, zöld vázú üvegház", mely azoknak az utcai járókelőknek a figyelmét is felkeltheti az épületre, akik nem is tudják, mi van benne. Ez a zárt erkély nem csak üvegfalain, de a tetején át is kap fényt, amit természetesen függönyökkel lehet szabályozni.

Ez az egyik legépebben megmaradt napfényműterem ebből a korszakból. A szoba két végén freskók találhatók, nem csak, hogy szebb legyen az enteriőr, de ezek szolgáltak háttérül is egyes fényképeknek. A legenda szerint véletlenül kerültek elő valamelyik felújítás után, villanyszerelési munka közben. Merthogy átesett pár átalakításon az épület: volt mulató, tánciskola, működött benne az Autóklub, s egy furcsa zártkörű szórakozóhely is.

Aztán végül Terézváros önkormányzata  – "cserében a műemléki szintű átépítésért és a gondos, kulturális célt szolgáló  működtetésért" - egy forintért bérbe adta az épületet mai használóinak, a Magyar Fotográfusok Házának. A szervezet nem csak az egykori fotóműterem működését, kincseit és Mai Manó munkásságát rekonstruálta, de az is célja, "hogy teret adjon kortárs és történeti fotókiállításoknak, helyet biztosítson előadásoknak, szakmai rendezvényeknek, könyvtárával segítse a szakmai képzést, információt szolgáltasson a hazai fotóművészetről magyarul és idegen nyelven".

Szóval úgy tűnik, az épület megtalálta a legklasszabb felhasználási formáját és hosszú hányódás után végre révbe ért.

Miként remélem ezzel a poszttal az én hosszú hányódásom is véget ér, s mikor ma este nyugovóra térek, fényképezőgépes angyalkák röpködnek majd álmomban a fejem felett, s hintenek csókokat rémlátomásoktól megőszült halántékomra.