A pesti zsidónegyed kísértetházai

A pesti zsidónegyed kulturális örökségének védelméért küzdő Óvás! Egyesület sétát szervezett. Az apropó: a Kodály Köröndön álló palota júliusi leégése, illetve a Király utca 40. alatti, évek óta üres, romos ház födémének az augusztusi leszakadása.

És hát tágabb értelemben a megóvása ennek a páratlan kulturális örökségnek: a többnyire belső-erzsébetvárosi, részben belső-terézvárosi épületeknek, melyeket bontásra, vagy legalábbis eredeti arculatuk teljes elvesztésére kárhoztattak.

Sétánk közvetlenül a Zsinagóga mellett, a Dohány utca 10. szám alatt kezdődött. A kapun belépve a kontraszt elképesztő. A romhalmaz a telekszomszéd, példásan karbantartott Dohány utcai zsinagóga mellett úgy fest, mint ha egy csont és bőr, rabruhás, egykori zsidó nagytőkésről 1944-ben, az auschwitzi barakkban készített megbarnult, szemcsés, fekete-fehér fényképe mellé állítanánk az Amerikába időben emigrált, és az üzletét ott is felvirágoztató üzlettársa mahagóni irodai íróasztala mellett, nagy műgonddal elkészített portréját.

A kiürített bérház mögötti tócsás placcot most fizetős parkolóként használják. A területet egy másik, talán még romosabb épület zárja. A zsinagógától elválasztó kerítésfalon méretes graffiti. A következő szembetűnő tereptárgy a hitközség kisebbfajta, régi gyárkémény magasságát elérő téglakéménye.

A 2008-as válság általi »kegyelmi állapotnak« köszönhetően alakult ki ez a patthelyzet. A tulajdonos befektetői csoport megcsappant pénzügyi forrásaival nem képes beépíteni a területet

– vezette fel az Óvás! Egyesület részéről Ladányi János városszociológus a figyelemfelhívó- városvédő séta apropóját. A műemléképületek teljes lebontása – nem csak ezen épület esetében, hanem általánosságban is – inkább az ingatlanválság, mintsem az UNESCO-védettség miatt torpant meg.

Ladányi János azt is elmondta: azok a mendemondák sem teljesen elképzelhetetlenek, hogy a Király utca 40-ben bekövetkezett födémleszakadás és a Kodály köröndi palota leégése koránt sem a véletlen műve.

Nem életveszélyes? Majd az lesz...

– mondta a kerületi legenda szerint évekkel ezelőtt az egyik korábbi terézvárosi vezető egy önkormányzat által eladott, bontásra szánt műemlék épületről, amikor az épületet megvédeni kívánó lakók és civilek külön statikai véleményt kértek, azt bizonyítandó, hogy az önkormányzat által készíttetett szakvélemény állításával szemben az épület nem életveszélyes – írta a szintén Óvás!-aktivista Horn Gabriella augusztus végén az Átlátszón , a Király utca 40 kálváriájáról.

A műemlék épületek, illetve a nem műemlék, ám a világörökségi védelmi övezetbe tartozó épületek bontásához –  vagy legalábbis drasztikus átalakításához – szükséges engedélyeket „trükkös megoldással” is be lehet szerezni. Ha a házak szakvélemény szerint is életveszélyessé válnak.

Sétánk a Síp utcában folytatódott. Egy építési hálóval borított homlokzatból első ránézésre semmit sem látni a 8- 10-es házszámból. Majd Perczel Anna építész, az Óvás! Egyesület elnöke hívja fel a figyelmünket, hogy hol érdemes kukucskálni. A homlokzat mögött ugyanis már nincs semmi, teljesen lebontották az épületet. A kapu fölött a Dohány utcai zsinagóga telkéig ellátni. Itt a homlokzat díszletként történő megtartása mellett elvileg egy hétszintes épületet fognak felhúzni.

Továbbsétálva Perczel Anna szinte minden épületről ejt néhány szót:  „Itt aranyműves-műhely volt az udvarban, rendkívül hangulatos volt a belső kialakítás, összetartó lakóközösséggel. Ebben egykor kóser mészárszék működött, egyben lakások is. Sikerült megmenteni, most szórakozóhely (A Kőleves épülete)”.

Sikerekről, részsikerekről, kudarcokról számol be:

Itt pert nyertünk, most fejezik be az eredetivel megegyező, kétszintes épület teljes felújítását, emitt pedig pert vesztettünk.

Azt pedig külön fájlalják az Óvás! aktivistái, hogy egy 2012-es törvénymódosításnak köszönhetően tavaly év elejétől a hatósági eljárásokban, mint a kulturális örökséget védő civil egyesület ügyfélként többé nem vehetnek részt.

Nézzék meg , az utcának ez a része a sok-sok bontás és drasztikus átalakítás miatt annyira eklektikussá vált, hogy mára már az eredeti állapotú épület tűnik anakronisztikusnak

– mondja keserűen Perczel.

A romkocsmakultusz is vegyes érzelmeket vált ki az Óvás!-aktivistákból. A környék bulinegyeddé válása egyrészt jó, hiszen a fiatalok világszerte elismert, izgalmas turisztikai célpontjává vált, másrészt a hajnalig tartó dajdajozások a régi lakók mindennapi életét keserítik meg.

A bontások és az eredeti állapotra fittyet hányó beépítések pedig akkor ejtenek igazán mély sebet a pesti zsidónegyed sajátos arculatán, amikor nem csupán egy-egy háztömböt radíroznak le, hanem több egymás mellettit.

A Klauzál utca-Wesselényi utca sarkán, a Kéthly Anna térre számozott irodaházat például nyolc telek letarolása után húzták fel.

Parole, parole, parole

A Király utca 40. lebontását a civileknek ugyan sikerült még évekkel ezelőtt megakadályoznia (a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal a tulajdonost az épület állapotának a megóvására, az eredeti állapot visszaállítására kötelezte), ám úgy tűnik a tulajdonosnak végül is bejött a ház lerohadására építő taktikája.

A romos épületek sajátos újrahasznosításának a business modellje a romkocsmák nyitása. A consumer modellje viszont az, amikor a taljadonos hagyja, hogy a kilakoltatott bérház belső értékeit (pl. a kovácsoltvas korlátok) elvigyék, azután pedig eltűri, hogy lakásfoglalók költözzenek be és tovább pusztítsák az épületet.

A Király utca 40-ben is készült videó parkettával fűtő, jogcím nélküli lakókról.

Bizonyos szempontból ekkor értünk sétánk legizgalmasabb részéhez, a Király utca és a Vasvári Pál utca sarkára. Eddig ugyanis csak a városvédő civilek álláspontját hallhattuk, ám a Király utca 40. előtt találkoztunk egy hatósági pozícióban lévővel: Matus István terézvárosi főépítésszel.

Persze, hogy akkor hívták fel háromszor, amikor felizzott a konfliktus. (Az olvasók most joggal kérdezhetik: hogy lehettem ennyire amatőr balfasz, hogy nem állítottam némára a telefont, ha meg már mégis, akkor minek vallom be? Hát, mert az olvasóknak jogukban áll tudni, hogy mennyire amatőr balfasz vagyok.)

A lényegről azonban (bízom benne) nem maradtam le.

Többek között azon folyt a vita, hogy a Király utca 40-nek miért nem az 1935-ös erkélyes (a tulajdonos-beruházó által talán szándékosan), botrányosan elhanyagolt állapot előtti, eredeti állapota kerül visszaállításra, hanem csupán a homlokzat Hild-féle 1844-es, „eredeti-eredeti” állapota?

(Pontosabban a homlokzat egy lebutított változata kerül visszaállításra, ami látszólag valóban olyan, mint amilyennek anno Hild József megálmodta, valójában nem sokkal tér el attól, mint a Corvinban, vagy valamelyik másik plázában a valódi homlokzati tégla helyett felrakott, fél centis, téglafal-hatású homlokzatburkolás.)

Perczel Anna szerint ugyanis az 1935-ös átalakítást egy akkor jó nevűnek számító építész, színvonalasan tervezte meg.

Pillanatokon belül kiderült, hogy a VI. kerületi főépítész intelligens, művelt, gyors észjárású vitapartner. Magabiztosan példálózik szakmai érvekkel. Még csak nem is öltöny-nyakkendős-fujjhivatalvezetős „játszóruhában”, hanem „oldschool éptészegyenruhában” érkezett. Farmernadrágban, barna, vékonycsíkos, kordbársony zakóban, egy régi, versenyvázas biciklivel.

– Miért nem az eredeti, 1935-ös felújításkori állapotnak megfelelő homlokzatkialakításra kötelezik a tulajdonost? Amit Önök csinálnak, az sehol sincs a művelt, civilizált világban! – szegezte a hatkeres főépítésznek a kérdést Ladányi János.

– Hadd kérdezzem meg: Ön építész, netán művészettörténész? – kérdezett vissza Matus István.

– Nem, közgazdász és szociológus a végzettségem – válaszolta a városvédő, aki emellett 1998-ban habilitált, majd 2008-ban a Magyar Tudományos Akadémia doktora címét megszerző egyetemi tanár. Városszociológusként tucatnyi publikációt jegyez a pesti zsidónegyedről.

(Persze nem látok senkinek se a fejébe, de kötve hiszem, hogy Matusnak lövése sem lett volna arról, kikkel is kerül szembe. Sanszosabb, hogy mielőtt kibicajozott a hivatalából, még részvétüket is kifejezték kollégái: „Ott lesz a Ladányi is? De hát az még csak nem is építész, vagy legalább művtöris! Szegény Pistám, gyorsan húzzál le még egy kávét, hogy pörögjön az agyad és okosan!")

– Mindenütt elfogadott ez a szemlélet. Németországban, a Berliner Stadtschlosst is így építik ujjá. Azért bízom benne, hogy Berlint ismét a művelt, civilizált világ részének tarthatjuk! – replikázott ügyesen Matus.

Horn Gabriella azon kérdésére, hogy a földszint feletti rész elbontásának zöld fényt adó statikai szakvélemény vajon független-e? – a főépítész így válaszolt:

– Melyik szakvélemény nem az? A legjobb tudása szerint, csak építészkamarai engedéllyel rendelkező tervező adhat ki szakvéleményt. Egy orvosi konzílium szakvéleményének a függetlensége sem merülhet fel.

A Király utcán hömpölygő forgalom mellett rögtönzött vitában nem nyílt lehetőség a részletek boncolgatására, ám elég csak az Eva Rezesova-perre gondolnunk. Egy műszaki szakvélemény koránt sem kétszer kettő egyenlő négy-egyszerűségű kérdéseket dönt el. A természettudományok, a mérnöki-szakmai kérdések sem annyira egzaktak, mint első blikkre gondolnánk.

Ha minden szakvélemény az egyetlen, objektív igazságot tartalmazná, akkor mi szükség volna ellen-szakvéleményekre?

És hát a Berliner Stadtchloss is – annak ellenére, hogy minden elismerésem: a vitában elhangzó érvvel kapcsolatban egy elegánsan felhozott ellenpélda – a Király utca 40-el szembenállítva jóval több eltérést, mint hasonlóságot mutat. Az mindenesetre áll: hogy mind a Német Demokratikus Köztársaság, mind a Magyar Népköztársaság épületvédelmi balfogásait kellene az utókornak korrigálni a lehető legjobban.

Matus az olyan kérdések elől is kitért, vajon miért nem született meg az Andrássy úti világörökségi területekre, és a VI.- VII. kerületi védőzónában álló épületek kezelési terve, és helyénvalónak tartja-e, hogy a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt megszüntették és a műemléki hatósági feladatokat immár Budapest Főváros Kormányhivatalában látják el egy irodában?

Részben arra hivatkozott, hogy arról nem tud érdemben nyilatkozni, amiben nem illetékes. A VI. kerületi kezelési terv elmaradásával kapcsolatban pedig elmondta, hogy nem szeretne ezzel takarózni, de őt csupán másfél éve nevezték ki. Arra a kérdésre, hogy szerinte mikor jut el az újjáépített Király utca 40. a használatba vételi engedélyig, elmondta, hogy azért szurkol: három éven belül.

Az ominózus Király utca 40. megítélése az építészeket is megosztja, vajon valóban az 1935-ös átalakítás szerinti, erkélyes homlokzatot kellene-e helyreállítani, vagy az eredeti, Hild-félét?

Viszont, ha az eredetihez nyúlunk vissza, akkor legalább ne középszerű anyaghasználattal tennénk:

„Persze joggal vetheti e sorok ellen bárki, hogy rekonstruálják a Hild-féle homlokzatot. Valóban. Vasbetonból, YTONG-téglából, polisztirol díszekből, hungarocellből. És ha átlépünk majd ezen a Patyomkin-falon, bent fog igazán lebukni a kinti füllentés. Megváltozott beosztás, modern bérház klasszicista köntösben. Persze kevesen fognak majd bemenni az épületbe, kevesen fogják ezt átélni. Mégis, a város nem pusztán falak összessége. Mögöttük mélyebb tartalomnak kell lennie, nem lehet megelégedni a látszattal.” – írta a Király utca 40-ről Kelecsényi Kristóf a kiváló Örökségfigyelő blogban.

Mindent összevetve a személyes véleményem az, hogy a teljes bontástól megmentett Király utca 40-et is a részsikereik közé sorolhatja az Óvás! Egyesület, feltéve ha az építést követően a homlokzat valóban elfogadható mása lesz az eredeti, Hild-félének.

Ki nevetve, ki sírva költözött ki

Sétánk a Klauzál utcában zárul. Elsétálunk a Füge romkocsma mellett, amikor Perczel Anna egy-egy témát bővebben is kifejt, köré tömörülünk. Az RTL Klub operatőre és riportere felveszi mondandóját. A szelíd hanghordozású Perczel nem az a harsány, aktivista-típus.

Megint meghallgatjuk a suttogó nőt

– mondta valaki a csoportból. Nem csak az épületek, hanem a bennük lakók sorsát is szívén viseli. Elmondta, hogy egyes házaknál a kilakoltatást szinte mindenki megkönnyebbülten, örömmel várta. Másutt, például a túránk elején bejárt Dohány utca 10-ben fele-fele volt a vidáman, és a szomorúan új helyre költözők aránya, míg két Dob utcás bérházban több család a könnyeit nyelte, amikor menniük kellett. Erős volt az érzelmi kötődésük a lakásaikhoz, korábban évekig küzdöttek azért sikertelenül, hogy megvásárolhassák az önkormányzattól.

Állami szerepvállalás nélkül nem megy

Az UNESCO-ajánlásban is az szerepel, hogy a házakat megszerző, ingatlanhasznosító tulajdonosokat is érdekeltté kellene tenni az eredeti állapotnak megfelelő helyreállításban

– mondta el Perczel. Egészen másképp alakulhatna az épületek sorsa, ha a befektetők anyagi számításaikat úgy is megtalálhatnák, hogy kompenzálják őket a színvonalas helyreállításért, és ekkor a régi épületeket nem költséghatékony, középszerű újak váltanák. Hiszen az eredeti állapot megóvása makrogazdasági előnyökkel is jár, gondoljunk csak a turizmusból származó bevételekre.

A politikai áthallások nem jellemezték a bejárást. Az Óvás! Egyesület egyébiránt a szocialista vezetésű éra alatt – a Hunvaldhoz és néhai Verókhoz köthető –, bérházak piaci ár alatti átjátszásához és bontásokhoz vezető ingatlanpanamákkal szemben is fellépett. Most mégis elhangzott az unásig ismert frázis, ám talán soha nem éreztem ennyire helyénvalónak:

El kellene döntenie a hatalomnak, hogy mit tart fontosabbnak? Stadionépítést, vagy ezeknek az épületeknek a megóvását?

Valóban.

Részemről a kincstári optimizmus

Nem mernék rá nagyobb összegben fogadni, de egyáltalán nem tartom a NER-rendszerével összeegyeztethetetlennek a zsidó negyed állami forrásokkal megtámogatott megmentését.

Egyrészt, például a Várkert-bazár projektre is fordítottak állami milliárdokat, másrészt pedig a rezsim centrális pozíciói erősítését is szolgálhatná egy újabb gesztus a magyarországi zsidó kulturális örökség megóvásáért. (Valahol ebbe a tendenciába sorolható az is, amit ezelőtt pár hónappal nem nagyon gondolt senki: a jelenlegi hatalom magas állami kitüntetésben részesítette Kertész Imrét.)

A Holokauszt szörnyűségeit egy cseppet sem relativizálva: szerintem fontosabb a magyarországi zsidó-, és egyben az egyetemes magyar kultúra ápolása szempontjából a zsidónegyed épületeinek megóvása, mint mondjuk újabb Holokauszt-emlékközpontok építése.

Az Orbán-rezsim – egyébként nagyon helyesen – az évtizedek óta siralmas állapotban lévő, eredeti pompájában páratlanul szép, szecessziós szabadkai zsinagóga felújítását is százmillió forintos kerettel támogatja, két év múlva készül el. (Idén májusban Európa hét legveszélyeztetettebb kulturális öröksége közé sorolták az Europa Nostra páneurópai műemlékvédelmi szervezet Bécsben tartott éves közgyűlésén.)

A romkocsma-kultusz ki tudja meddig tart ki. Pillanatnyilag egy üde színfolt Magyarország turisztikai vonzerejének növelésében,  ám, ha pár év múlva, mondjuk Pozsony mellett a Dunán uszályokból tákolt bulinegyed lesz a buli, vagy kelet-ukrán városokban nyílnak frissen sérült háborús sebek ütötte épületekben felhúzott romkocsmák, akkor a Kazinczy utca és vonzáskörzete is kikerülhet a Lonely Planetből, csak fapados járatokat fogadó reptér legyen az új célállomások közelében. És hát ne így legyen, maradjanak hosszú évtizedeken keresztül divatosak a VI-VII. kerületi romkocsmák, ám még ha teletömködnénk őket adakozásra buzdító szórólapokkal és perselyekkel,  a környék veszélyeztetett épületeit akkor sem mentenék meg. Félreértés ne essék: személy szerint nem vagyok romkocsmaellenes, mi több, csak gratulálni tudok az ezeken a szórakozóhelyeken tartott sokszínű, gyakran példaértékű kulturális rendezvényekhez, ám önmagában nem a romkocsmáktól válik a pesti zsidónegyed a párizsi Marais párjává.

Akinek fontosak a zsidónegyed épületei és kellőképp befolyásos, lobbizzon azért, hogy a megóvásukért is jobban teljesítsen Magyarország. Talán bejön, momentán jobb ötletem nincs.