A magyar elit legkedvesebb nyaralóhelye

Itt nyaralt inkognitóban a királyi is, persze mindenki tudta, hogy ő az

2016.06.20. 11:49 Módosítva: 2016.06.20. 11:51

A Grand Hotel du Cap Martinben az egyik királyi sarj után még ki sem hűlt a lepedő, már a következő ágyát vetették. A legnagyobb fényűzéssel rendezték be, de ha jól megfizették, akár tábori vaságy is kerülhetett a selyemtapétás falak közé. Szobáit ma már nem bérelni, hanem vásárolni lehet

Kevés festőibb hely létezik a francia Riviérán, mint a Szent Mártonról elnevezett földnyelv (cap). A sziklás part egyik oldalán az olasz, másikon a francia partszakasz, egyenesen előre a végtelen hullámok.

A Cote d'Azur-ön az 1800-as évek második felében kitört szállodaépítési láz miatt várható volt, hogy hamarosan nemcsak a természetbarátok, de a pénzemberek is ráeszmélnek Cap Martin szépségére. A rendkívül kedvező időjárási viszonyok – nagyjából az év 360 napján süt a nap, a fagy ritka, a levegő lágy – tömegével csábították a betegeket és az utazókat a Riviérára. És itt, a földnyelven ráadásul minden feltétel adott volt egy exkluzívabb, kíváncsi szemektől elzártabb hotel megépítésére is.

Cap Martint végül egy angol társaság vette meg az 1880-as évek végén, melynek élén állítólag a híres Black&White whisky utóbbi fele állt, vagyis Mr. Calvin White. A tervezést a korszak és a Riviéra sztárépítészére, Hans-Georg Terslingre bízták. A napsütéses órák számát tekintve igencsak lemaradt Dániából érkező Terslinget kézről kézre adta az előkelő társaság, és ma is rengeteg villa, szálloda, templom őrzi keze nyomát.

A Grand Hotel du Cap Martin építése 1890-ben kezdődött és néhány év alatt elkészült az első ütem. A Budapesti Hírlap tudósítója lenyűgözve írt róla 1894-ben:

a legfényesebb az egész Riviérán, bár tudvalevőleg a tengerparton itt mindenütt a szállók és villák a legnagyobb fényűzéssel vannak berendezve.

A fehér, sokszintes épületet a sziklákra építették, a part közelében. A szárazföld felől olajfaerdő és nagy, gondosan ápolt park határolta, melyben kezdettől utcai lámpák világítottak. A szállóhoz bérkocsival vagy villamossal lehetett eljutni, utóbbi Mentont és Monte-Carlót kötötte össze.

A hotel igazgatója 1894-ben már biztosan a tescheni, tehát a Monarchiából származó Ulrik úr volt. Nem tudni, az első világháborút hol és hogyan vészelte át, de az biztos, hogy még 1929-ben is ő vezette a legendássá vált hotelt.

Bár az igazgató nem, az épület azért sokat változott az évek során. Úgy tűnik, a kedves vendégek igényeit átalakításkor is figyelembe vették, vagy talán csak akkor, ha a foglalkozása történetesen osztrák császár és magyar király volt? Mindenesetre 1896-ban Ulrik igazgató úr Bécsbe utazott, hogy „megkapja a szükséges utasításokat” Ferenc József szárnysegédjétől az átépítéshez. Az 1930-as években egy tűzvész, majd a második világháború hagyta maradandó emlékeit az épületen. 1947-ben megkezdődött magánlakásokká alakítása, ahogy az a századfordulóról megmaradt hotelek többségével történt itt a Riviérán.

Nem tudni, hogy a jó marketingnek, a luxusnak, az exkluzivitásnak vagy a 20 kilométerre fekvő Monte-Carlo közelségének köszönhető-e, de kezdettől fogva egymásnak adták a kilincset a koronás fők és fejedelmi vendégek, például a walesi herceg és családja, a svéd király, a görög trónörökös vagy éppen az egykori francia császárné, Eugénia. A magyar királyi párhoz lányuk, Mária Valéria főhercegnő hozta el a Grand Hotel hírét, miután itt üdült fel teljesen egy makacs influenza után.

Agyonlőtt szállodaigazgatók

A Népszava szerint a francia Riviéra a háború kitörésekor, 1914 szeptemberében tele volt németek és osztrákok által fenntartott hotelekkel. A franciák pedig a németajkú (boche) vendéglátósokat potenciális ügynököknek tartották és az

„olasz utasok szavahihető elbeszélése szerint hajmeresztő pusztításokat vitt végbe a franciáknak a németek ellen való lehetetlen dühe: Nizza, Monte-Carlo, Cannes, Mentone legnagyobbrészt német és osztrák kézen levő pompás szállodái agyonzúzva, tönkretéve, kirabolva állanak. Mint már köztudomású, a szerepet vivő ismert németeket kémkedés címén statáriálisan agyonlőtték. A többiek az olasz határszélre, Ventigmigliába menekülvén, megadással várják sorsuk fordulását.”

A világháború hevében való átnevezősdi különben Budapestet sem kerülte el,az Oktogonon álló Menton kávéház nevét hazafias érzelmektől vezérelt tulajdonosa már a háború kitörésekor Habsburgra változtatta.

Sisi és Ferenc József először 1894-ben töltött pár hetet a szállóban, majd 1897-ig minden évben visszatértek. Az utazás és a helyszín a magyar lapok többségében kiemelt téma volt. A Pesti Hirlap kiküldött tudósítója, Múzsa Gyula abban a kivételezett helyzetbe került, hogy előbb tehette be a lábát a lakosztályba, mint maga a királyi pár. A részletes leírás szerint a VIP suite a jobb szárnyban az egész földszintet elfoglalta és ablakai a monte-carlói öbölre néztek. Külön lakrészben voltak a király és a királyné szobái, melyek a tágas és különleges, óriási vázákkal (bennük mennyezetig felnyúló pálmaágak és ritka virágok) berendezett közös szalonból nyíltak.

A királyné lakrésze dolgozószobából, egy kisebb szalonból és a Múzsa által „rendkívüli egyszerűségűnek” titulált hálószobából állt. A király lakrésze két szobából állt: a hálószobában a pár legszükségesebb bútor és a híres tábori vaságy már várta a Monarchia legelső hivatalnokát. A dolgozó szoba fődarabja „az az egyszerű, bőrrel födött asztal, melyen a monarchia sorsa fog intéződni pár héten keresztül.” A király aludni is csak annak tudatában tudott, hogy utazása alatt forró(távirati)drót kötötte össze a hotelt és Bécset.

A királyi pár magánutazáskor álnevet használt, legtöbbször Hohenembs gróf és grófnéként íratták be magukat a vendégkönyvbe. 

Bár minden újságolvasó tudta, ki rejtőzik a név mögött, tilos volt bármilyen formában üdvözölni őket – a Grand Hotel du Cap Martin vezetősége ráadásul plakátok útján is felszólította a közönséget, hogy ne sétáljon a királyi pár számára fenntartott kertben.

A királyi felségek korán keltek, reggel 7 órakor már a tengerparton voltak, délután további sétákat tettek a környékbeli településekre, erdőkbe, különleges magánkertekbe. Utóbbi nem volt éppen veszélytelen, mert Sisi néha hívás nélkül érkezett és ha nem ismerte fel, a tulajdonos felháborodva dobta ki a természetrajongó királynét. A fia öngyilkossága óta feketében járó és valószínűtlenül vékony, evészavarral küzdő királyné amúgy jachtján érkezett a Riviérára és férje távozása után azzal távozott, rendszerint Korfu irányába.

A királyi pár előtt már jó pár magyar tesztelte Menton és környékének selymes levegőjét. Ezt írta fel az orvos Kőrösi Józsefnek, a híres statisztikusnak, Grünwald Béla országgyűlési képviselőnek vagy éppen Latinovits Györgynek. De teljesen megfelelt a magyar arisztokrácia igényeinek is, gróf Károlyi Sándor és családja évente visszatérő vendég volt. 1891-től az utasok már a Magyar Királyi Államvasutak Hungária szállóban működő menetjegyirodájában is megvehették jegyüket Mentonig vagy akár Nizzáig is. Egy 1895-ös plakát szerint Bécstől luxusvonattal utazhattak a Riviérára.

A legnagyobb magyar kolónia általában a Hotel du Louvre-ban verődött össze: „az osztrák és magyar legjobb társaság rendez-vous-ja” – írta róla Budapesti Hírlap 1895-ben. A magyar vendégek itt is csak cigányzene mellett tudtak mulatni, úgyhogy saját kitelepült banda várta a mindig cserélődő vendégeket.

Ha fényes bált rendeztek, nem volt kérdés, hogy ők húzzák a csárdást, melyen sokszor akár kilenc különböző nemzet tagjai is táncoltak (köztük főleg angolok és oroszok).

Köszönet Christelle Accary-nak a Mentoni Levéltárból.

Még többet olvasnál a századfordulóról? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!

  • Tippek
  • Bankszámla