Az ötvenes években még focizni lehetett az alsórakparton

Élvezni fogjátok a tavaszi Budapest100-at, mi már kipróbáltuk! Az egész várost felrázó, bérházkapukat nyitogató fesztiválon mindig az ott élők történetei a legérdekesebbek. És amikor az Árpád híd és Rákóczi híd között fekvő egyik rakparti épület lakója éppen Saly Noémi, akkor számíthatunk rá, hogy minden kiderül a rakpart, a környékbeli „zsezsegő helyek” és a Tabán múltjáról. A kávéház-, Budapest- és irodalomtörténész Saly Noémi született rakparti lány. Most egyike a lelkes önkénteseknek, akik szeretnék, hogy április 22-23-án itt, a Tabánban is minél több ház engedje be a múltra, építészetre és történetekre éhes látogatókat. 

Az egykori hajóhídtól indultunk

A rakpartnak egy olyan szegletén kezdtük a sétát, ahol nem is állhattunk volna mondjuk 150 évvel ezelőtt. Azt ugyanis csak az 1870-es években kezdték kiépíteni, addig a Duna itt is rendszeresen kiöntött.

"A Dunának két partja van, mint a folyóknak általában. Azt hiszem, az is normális, hogy a két part itt is két más világ. Mint Párisban" - írta Szerb Antal a Budapesti kalauzban. Az első állandó híd, vagyis a Lánchíd megépüléséig Pest-Budát a mai Várkert-kioszk és a pesti Vigadó között kiépített hajóhíd kötötte össze.

Csaknem ötven csónakot, glédát erősítettek egymáshoz, ezekre deszkák kerültek, így egy 8 méter széles, folyton izgő-mozgó átjárót kaptak, amelyen két lovasszekér fért el egymás mellett. Ha jött egy hajó, egyszerűen kivettek 3-4 glédát a sorból és ezzel megoldódott az áthaladás. Télen persze a glédák is aludni mentek, a Várkert-kioszk helyén álló egykori glédaházba. Ezen a részen volt tehát a hajóhíd budai hídfője, így minden sarokra jutott vendéglő, fogadó és mindenféle „zsezsegő hely.” Nem véletlenül. A túlpartra vergődésre akár két hetet is várni kellett, ha olyan volt az időjárás.

A befagyott Dunán egyszerűbb volt a közlekedés, a szalmával felszórt útvonalat követve biztonságos volt a pesti és a budai oldal közötti átjárás. Végül a Margit-híd megépülése után tiltották be a Duna jégen való közlekedést és korcsolyázást.

Tűzvész, árvíz, járvány, bontás

A kétszáz-háromszáz évvel ezelőtti Tabán nyomát még őrzi néhány kicsi, egyemeletes ház. Az egyik a mai Orvostörténeti Múzeum, melynek egyik hajdani lakója Semmelweis József volt. Fia, Ignác itt alakította ki Pest-Buda első fürdőszobáját.

A másik a mai Mesemúzeum. Falán márványtáblába vésett, kacskaringós ákombákom betűk mutatják, hogy a Duna 1775-ben és 1838-ban is megmutatta az erejét errefelé.

A szerb felirat az 1700-as évek elején a törökök elől menekülő déli szomszédok itteni jelenlétére utal. A pesti oldalon a mai Szerb utcában és környékén telepedtek le, Budán pedig a miattuk hamarosan Rácvárosnak is nevezett Tabánban. Nem érkeztek üres kézzel, ők hozták magukkal a kadarkát, és gazdagították vele az itteni borkultúrát. A Mesemúzeummal szemközti kis tér helyén állt az ortodox érseki palota és bérház, a Szent Demeterről elnevezett szerb templom pedig az emlékkereszt közelében állt. A régi képeslapokon, fotókon két tabáni templom tornya látszik.

„Nem tudom, illik-e az idegenforgalmi illemkódex értelmében megmutatni valamit, ami nincs. Mert Ön, teljes joggal, csak sáros réteket lát, amint únottan csapkodják a Gellérthegy lábát. A középen, mint árvízből szomorú maradvány, emelkedik a fehérsas-téri polgári iskola. Valamikor itt házak álltak, Uram, de milyen házak! és a házak közt utcák kanyarogtak, de milyen utcák! A házak földszintesek voltak, és a közepükön a szederfa mellett mosóteknő állt. Leve hivogatólag csorgott végig az utca közepén, mély csatornákat vájva a szabálytalan macskafejek közt.

Minden második ház nagyhírű régi vendéglő volt, sramlizenével. Itt állt, kérem, a Mélypince, a Poldi bácsié, ötszázéves pinceboltozatával, ahol egykor török urak örömtanyát tartottak fenn, közköltségen. Itt volt a fürjmadár a falon, Vahot Imre kezeírása mellett, és Krúdy Gyula mámoros, megszentelt emlékezete. A Tabánt bármikor meglátogathatta, télen, nyáron, nappal, éjszaka, mindig csodálatos volt, mindig egyetlen, az ember mindig most kezdődő szerelmek derengését görgette végig lejtős utcáin, olyan szerelmekét, amelyek reggel szoktak az ember eszébe jutni, az ágyban, amikor még sötét van és akkor nincs fürdő és borotva, ami lemosná az ember lelkéről azt az édes és álmosító gyantát, ami a szerelem. Itt valamikor utcák voltak, Uram, itt volt az ifjúság” - írta le a Tabánt, vagy leginkább hűlt helyét Szerb Antal 1935-ben.

Az 1930-as évekre valóban már szinte csak emléke maradt meg a regényes városrésznek. De az átalakuláshoz és a végső pusztuláshoz, amelyet a csákányok okoztak, a megelőző évszázadokban jócskán hozzátett többféle katasztrófa is.

Az 1810-es nagy tabáni tűzvészben csaknem minden leégett a sűrűn beépített városrészben, sőt tovább, egészen a vízivárosi templomig. A tűz okozója egy kádárműhely udvarán lángra kapott boroshordó volt. A környék lakói leginkább szőlőműveléssel foglalkoztak a közeli hegyoldalakon. Inkább borból, mint vízből éltek: borosgazda több volt, mint halász és révész, még ha közel volt is a Duna. Alig hogy újjáépült, 1838-as nagy árvíz, majd 1849-ben Buda ostroma pusztította tovább, de a végső csapást az 1884-1885-ös filoxérajárvány mérte a szőlőből élő Tabánra. De végül ekkor és ezért jött lére az, amit Krúdy, Mikszáth, Szerb Antal megírt, Zórád megrajzolt: a Tabánt legendássá tevő vendéglők és kerthelyiségek – amelyek valójában kényszervállalkozások voltak.

Az egykor a Duna-parton húzódó kicsiny házikók méretéről egyetlen nyom maradt: Budapest legkeskenyebb emeletes háza. Az egyik oldalról a Várkert rakpartra, a másikról a Döbrentei utcára néző házsorban az eredeti két (!) épület elbontása után sokáig beépítetlenül állt ez a zsebkendőnyi telek.

Az Ördög-árok lyuka és a rakparti lépcsők

Életünk kockáztatásával vezetett el minket Noémi az Ördög-árok lyukához, melyből gőzölögve folyik a forrásvíz a Dunába.

A Tímár-árokként is tisztelt patak egy másik, a környéken űzött és mára nyomtalanul eltűnt foglakozás emlékét őrzi: a török időkben sokan éltek itt a nyers bőr feldolgozásából, a neve is Tabakháne, tímárnegyed volt, innen jött a mai elnevezés.

Nehéz elképzelni, amit Noémi mesél:

A budai rakpart nyugalmas hangulatát és a folyóhoz vezető lépcsőket Szerb Antal is ajánlja – eredetileg marslakóknak, de Budapest100-látogatók is tehetnek egy próbát:

„A budai parton inkább késő tavaszi délutánokon ajánlatos sétálni, a gesztenyefákra való tekintettel. Ez a Dunapart kissé ijedten húzódik meg a két hegy alatt, tulajdonképpen alig van. Kutyákat szoktak erre sétáltatni, és egyszer láttam egy öreg házaspárt, az úron szürke zsakett volt és szürke keménykalap. Ha nagyokat szeret sétálni, inkább az alsó rakparton menjen végig a Ferenc József-hídtól a Margithídig. Ez a világrész nem nélkülöz bizonyos tengerészeti hangulatot és mindenféle itt rekedt életformákkal lehet találkozni. Ültem itt már például felfordított csolnakon, mint egy hajós, és néha kis lépcsőkön le lehet menni és üldögélni közvetlenül a víz fölött, mint Velencében és számolni a parti lámpák fénycsíkjait a Dunán. Uram, Ön nem is képzeli, mily gazdag ez a város lehetőségekben.”

Budapest100 a Döbrentei utcában

A ház, amelyben Saly Noémi lakik, nekünk már megnyitotta kapuit. Ugyanígy tesz majd április 22-én és 23-án is, a Budapest100-hétvégén. Az épületet Hauszmann Alajos tervezte, akinek saját, Zsolnay-tetős háza itt áll a szomszédban (néhány éve egy gyönyörű Lotz-freskós lakást is hirdettek benne). A megrendelő csalai Kégl György nagybirtokos, országgyűlési képviselő, bőkezű mecénás és a a székesfehérvári Szent György kórház alapítója volt. Valójában lányainak, Paulának és Gabriellának építtette a háromemeletes rakparti bérházat (a Budapest Főváros Levéltárában megtalálható digitalizált terveket itt nézheted meg).

Eredetileg szintenként két-két lakás volt, most összesen harminc. Az 1894-es átadás óta nincs nagy mobilitás, ma is négy őscsalád lakik itt, akik az első beköltözők ivadékai. Noémi édesanyja 1947-ben költözött a Döbrentei utcába, ahol két évvel az ostrom után több szoba fölé még mindig csak a „csillagos vagy viharfelhős ég borult.” Mégis, az erkélyre kilépve látta, hogy „olyan kék a Duna, gondolta: marad.”

Noémi ebbe a lakásba született, itt nőtt fel olyan budai polgárrá, akit „a legjobban a város érdekel.” Családjáról és a rakparti házról legutóbb Példabeszédek című, 2015-ben megjelent könyvében mesélt:

„Délután besüt a nap a lépcsőházi előtérbe, a fenyőm cserepéből előbújtak a lila lóherék, az udvari erkélyen is virágzik a Zöld Horda. [...] Hajdanán kint nem volt növény. Napközben nyitva állt a kapu, bárki feljöhetett, fel is jött, mindenféle házalók és hittérítők csöngettek, gimis koromban meg egy állva szeretkező párt kellett kikerülnöm egy őszi estén az első és a második emelet között, én voltam szörnyű zavarban, ők talán észre se vettek. Az udvari erkélyen hasznos tevékenységek folytak: szőnyegek lesöprése, télikabát-porolás, csizmatisztítás, forró tepsi hűtése, buborékfújás egy pöttöm zománckádba áztatott szappancsutkából, málnaszörp mellől megmentett szívószállal (akkoriban ezek még igazi szalmából készültek). Ezt a fikusz sem akadályozta volna, de hát ő bent maradt. Odakint üres volt minden. Üres, hűvös és gyönyörű. Hauszmann Alajos tereinek nagyvonalú szépségét még a háborús sérülések és az én labdám koszos nyomai se tudták csorbítani.”

A labda nyoma már eltűnt, de helytörténeti kiállítást ti is láthattok a Budapest100-hétvégén!

Aki az április 22-én és 23-án megnyitott házakra és a programokra kíváncsi, az nézzen körül a Bp100 honlapján. Aki pedig még többet olvasna arról, milyen volt a régi Budapest, kövesse az Urbanistát a Facebookon!