Gyönyörű játszóteret adtak át Terézvárosban

Soha életemben nem jártam még játszótérmegnyitón, de ha tudom, hogy ilyen jó móka, biztos gyakrabban mentem volna. Nem volt ugyan állófogadás, csak egy frissen átadott, enyhén spriccelő, de kifejezetten menőn kinéző csapból ittam két korty vizet, viszont remekül szórakoztam. A feszengő öltönyösök serege helyett egy csomó gyerek volt ott, akik a szülők és az óvónénik felügyelete mellett kifejezetten könnyen kezelhető tömeget alkottak. Volt lánctánc furulya- és dobszóra (tisztára, mint a középkorban), lufieregetés, meg mesehallgatás a Benczúr kertben, ahol ma adták át az újjáépített játszóteret.

Az egyetlen felszólaló politikus, Hassay Zsófia, Terézváros polgármestere volt,  de ő sem beszédet mondott, hanem mesét. Kifejezetten jó ötlet volt az emberarcú politikus megvillantása, kár, hogy bár nagyon próbáltam figyelni, folyton elvesztem a hosszú, álmos mondatokban, amelyek olyan panelekkel voltak tele, hogy „cserfes fruskák”, „kacagó nyarak”, „kis gézengúzok”, sőt „süteményillatú nagymamák”. A végén elképzelésem sem volt, miről is szólt az egész. Megpróbáltam a mellettem álló egykori főnökömtől, Szily Lacitól segítséget kérni, de azt mondta, hogy pont ugyanezt akarta kérdezni tőlem. Hát jó.

Na de nem mesekritikát írni érkeztem a Benczúr kertbe, hanem megnézni és bemutatni az új játszóteret. Az alkotás két szempontból is érdekes. Egyrészt mert a nagyon hosszú huzavona volt a lakókkal, mire elkészült, másrészt, az egyik alkotója Kő Boldizsár, akit nagyon szeretek.

A története röviden annyi, hogy van egy nagyon eldugott kis játszótér a Liget közelében, amit leginkább a Benczúr utcából lehet megközelíteni. Átmenő forgalma nulla. Nem elég, hogy egy zsákutcából nyílik, de ha a zsákutcába benéz valaki, nem lát belőle semmit: területét a szomszédos társasházak kertjéből vágták le még a komcsi időkben. Az itt megépített, és a lakók által karban tartott régi játszóteret építette újjá az önkormányzat.

A cél nagyon szép, csak épp a környéken lakókat, vagyis a parkocska használóit felejtették el megkérdezni, mit szólnak hozzá, mit szeretnének. Szóval hatalmas nagy harc kezdődött, amiből akár mindenki kijöhetett volna vesztesen, úgy hogy a végeredmény is pocsék legyen. Ehhez képest csodával határos módon sikerült megegyezni az érintetteknek: engedett az önkormányzat és a lakók is, a játszótér pedig elkészült. Lássuk milyen lett!

Elsőre egy szép festett kapu fogad, ahogy az egy tisztességes Kő-játszótérhez illik. Előtte profi bringatámaszok, nem holmi kerékgörbítő vackok. Benn pedig egy klassz udvar: körben társasházak, nagy fák, lenn pedig rengeteg térkő. Én nem vagyok ellene a kövezésnek, és egyáltalán nem értem azokat, akik a legjobb köztérfelújítási tervek alatt is azonnal térkőmaffiázni kezdenek, de ez itt most nekem is egy kicsit sok lett.

Oké, hogy kell egy út, ami nem saras esős időben sem, de hogy például a nagy platánt minek kellett körbekövezni, azt nem értem. A fotósunk, Bődey Janó viszont, aki felhasználóként is érintett, azt mondta: ez kell a motorizált nemzedéknek. Minden gyerek műanyag motorral, rollerrel vagy futóbiciklivel érkezik egy ilyen helyre, naná, hogy körbe akarják robogni a nagy fát.

Hát jó, meggyőzhető vagyok, ha a „nagy fa” így is kap elég vizet, akkor legyen.

Viszont nálam ezzel ki is merült mindaz, amibe bele lehet kötni. A játszótér tökéletes szintézise a magas minőségű gyári játékoknak és Kő Boldizsár szobrainak. A favár például egy kész sablon, amit azután színesre mázolt állatdomborművekkel dobtak fel. Hasonlóan áll párban mondjuk a menő fém csőcsúszda, és mellette a kis makkok és sündisznók, amelyeken vissza lehet lépkedni a kiindulópontra.

A terület erőssége, hogy van egy domb rajta (már a korábbi változatban is volt), amit tökéletesen használtak ki. Az aljában sorjázó kis házikók pedig arra csábítanak, hogy azokban babázzanak, szerepjátszanak azok, akik épp nem motorozni szeretnének a platán körül.

Az eredetileg fedett tanterem helyett végül csak egy kis esőbeálló készült vécével. Jól néz ki, persze felmerül, hogy mi lesz így a mosdóval. Ma már kezdik belátni mindenhol, hogy a nyilvános vécé önmagában nem pálya, mert azt általában elhanyagolják és/vagy bezárják, mert állandó alkalmazottat fenntartani nem nagyon van pénzük az üzemeltetőknek. A megoldás a kávézóval/fagyizóval/akármivel egybekötés lehet, na de ez már messzire vezetne. 

Nagyon jó lett a fát körülvevő színes város, de a nagy kedvencem a csap köré épített vízjáték, amilyenhez hasonlót például Nagycenken, vagy épp kaviccsal gurítós változatban a Szent Ferenc Kórház udvarán állított fel a szobrász. Mindenképpen ez lesz a kedvenc, amit jól mutat az is, hogy a vízzáró retesze a nagy használatban délutánra már el is engedett kicsit, jó lesz ránézni hamarosan - hiszen még szinte át sem adták. Abban mindenesetre bízom, hogy Terézváros jobb gazdája lesz a játékoknak, mint Újbuda volt. 

A mesekert amúgy kivételes abból a szempontból is, hogy nincs igazán tematikája. Valójában Tündér Ilonának indult valamikor a rajzasztalon, de aztán a közösségi tervezés során alaposan átalakult. Most van egy csomó épített elem a domborműveken utcai házsortól a lacikonyháig, meg rengeteg állat, orrszarvútól a kacsáig.

Kő Boldizsár arra biztatta a gyerekeke a helyszínen, hogy ezúttal ők találjanak ki meséket a játszótérhez. Kíváncsian várom a végeredményt.

Borítókép: Bődey János/Index. Érdekel, mi épül Budapesten? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!