Hogyan írjunk kritikát?

A hét elején nagy vihart kavart egy lakóépület, a Danubio tervéről írt kritikám, több ismerősöm is elmondta, mi a baja a cikkel. Azt nem állította senki, hogy tévedések lennének benne, vagy hogy szerintük rosszul ítélem meg a házat. Leginkább az zavarta őket, hogy nem írtam le, az ismert oligarcha, Szivek Norbert érdekeltségi körébe tartozik az ingatlant fejlesztő projektcég. Nos ez nem hiányosság volt a részemről, egyszerűen fel sem merült bennem, hogy egy építészettel foglalkozó blogon, egy építészeti tervkritikában ki kellene térnem a megrendelőre, pláne nem annak viselt dolgaira. Viszont mivel nem ez volt az első eset, hogy ilyesmit a szememre vetnek, gondoltam megvalósítom régi, nagyképű tervemet, és leírom, szerintem hogyan kell kritikát írni.

Nem mondom, hogy én mindenben, mindig be tudom tartani minden pontját, ez inkább amolyan útmutató. Olyasmi, mint a tízparancsolat: nincs ember, aki mindig minden parancsolatnak megfelelne, persze igyekezni azért lehet. Ráadásul az elmúlt tíz évben, amióta írom a blogot, folyamatosan csiszolódott ki, tulajdonképpen mit és hogyan tartok jónak. Most épp itt tartok.

1. Építészetről pont ugyanúgy írunk, mint bármi másról

Teljesen mindegy, hogy filmről, zenéről, borról, autóról, sportcipőről, telefonról, étteremről, hotelről vagy színdarabról írunk, a kritika alapszabályai ugyanazok. Mert nagyjából ugyanarra vagy kíváncsi olvasóként egy tér, ház, emlékmű ismertetésénél is: mire számíthatsz ha kipróbálod/megnézed, mi a jó és mi a rossz benne a szerző szerint, mennyire vannak benne új ötletek, milyen korábbiakhoz hasonlít, mit lehetett volna jobban csinálni, mik a rejtett hibái, előnyei stb. Semmi nagy misztikus titok nincs benne.

Ugyanúgy írhat bárki házakról és terekről, mint hamburgerekről vagy mozikról. Természetesen jobb olyasvalakinek a szavait olvasni, aki ért is hozzá – sok hamburgert kóstolt vagy sok filmet látott már –, de miért ne lehetne meg mindezekről a véleménye bárkinek? Főleg, hogy moziba vagy hamburgerezőbe nem kötelező menni, de a házak, utcák és terek, akarva akaratlanul a mindennapjaink részei. Az a normális, hogy ezekről minden laikusnak megvan a véleménye.

Állandóan visszatérő érv, hogy de hát az ingatlanfejlesztésben óriási pénz van, egy irodaház vagy lakónegyed bemutatásakor nem lehet kikerülni ezt a témát. Már miért ne lehetne? A filmgyártás legalább akkora biznisz, mint az építőipar, ha nem nagyobb, ráadásul tele állami milliárdokkal, meg politikával, de tudtommal az éttermeket és a hoteleket sem merő önzetlenségből szokták üzemeltetni.

Mégis, egy film- vagy ételkritikánál baromira zavarna, ha a rendezői koncepció, meg a színészek játéka, vagy az ízek és a szervírozás leírása helyett a tulajdonosok céghálójáról kellene olvasnom. Gondolom más is így van ezzel. Éppen ezért...

2. Nem érdekel, hogy ki a megrendelő

Részint a fentiek miatt is igyekszem kerülni, hogy a tulajdonosokról írjak, főleg ha magával a tervezővel beszéltem a projektről. Az Urbanistán rengeteg önkormányzati, meg állami projektről olvashattatok, mégis alig találkozhattatok politikai pártok nevével. Politikusokéval is csak akkor, ha személyesen ők írtak, mondtak, mutattak valami érdekeset – van, hogy még olyankor sem. Egyszerűen lényegtelen egy épület vagy köztér megítélésében, hogy milyen vezetésű település vagy kerület építtette, vagy hogy a tulajdonosa honnan és milyen módszerekkel szerzett pénzt a megépítéséhez.

Vagy el tudod képzelni, hogy megszeretnél egy házat, amit most utálsz, ha kiderülne, hogy nem egy csaló, hanem egy számodra kedves politikus rendelte meg? Befolyásolja-e egy Michelangelo- vagy Josquin des Prez-mű megítélését, hogy az egy kéjenc vagy egy jámbor pápa felkérésére született?

Ez nem azt jelenti, hogy ezek a kérdések nem fontosak! Igenis be kell mutatni, ha lopja valaki a pénzünket, és bízni kell abban, hogy egyszer rendőrkézre kerül a tolvaj. Szerencsére van az Indexnek belpolitikai meg gazdasági rovata, arról nem is beszélve, hogy vannak külön portálok is, amelyek mondjuk kifejezetten oligarchákkal vagy épp gazdasági ügyekkel foglalkoznak. Ez a blog azonban nem az állam, az önkormányzatok vagy simlis vállalkozók pénzügyeivel foglalkozik, ha ilyenekről olvasnál, kérlek fáradj a következő ablakhoz. 

3. Nem kezelünk semmit csomagban

Ez az egyik legfontosabb alapvetés, amiből tulajdonképpen szinte mindegyik másik pont következik. Egy részlet megítélése nem befolyásolhatja egy másik részlet megítélését.

Ez akár egyetlen épületnél is jogos felvetés, de egy olyan összetett fejlesztésnél, mint mondjuk a Liget Projekt, teljesen természetesnek kellene lennie. Tipikus politikusi érvelés, hogy kiemelek egy-egy elemet az összetett problémából, ami megfelel annak, amit kommunikálni akarok, majd megpróbálom azt az egészként értelmezni. Ezt használja az érvelésben mindkét oldal, ami remek módszer a meggyőzésre, de pocsék megközelítés egy kritikusnak.

Állandóan megkapom, hogy miért írok rosszat/jót valamiről, ami pedig egy alapvetően jó szándékú/gonosz fejlesztés része. Hát azért, mert az a része speciel nem tetszik vagy tetszik. A Ligetnél maradva, attól, hogy az Innováció Házaként felépülő Közlekedési Múzeum-imitációt teljes agymenésnek tartom, még tetszhet az új Néprajzi Múzeum terve. És persze fordítva: attól, hogy örülök a leaszfaltozott placcok felszámolásának, még nem fogják lenyomni a torkomon a gigantikus Nemzeti Galériát a park közepén.

4. Válasszuk szét a tervet és a megvalósítást

Egyrészt azért, mert lehet, hogy jó a terv, de aztán rohadtul nem az valósul meg. Jelenleg Magyarországon sajnos ez gyakoribb annál, mint amikor tényleg azt kapjuk, amit ígértek. Ettől független a tervkritika nem indulhat ki abból, hogy „ááá úgysem valósul meg”. Nem, nem kell hülyének lenni, általában meg is írom a kétségeimet, de ettől függetlenül maga a terv értékelését ez nem befolyásolhatja.

A másik nagy szakadék, ami a való világ és a tervek között tátong, a kivitelezőknek köszönhető. A kivételesen alacsony színvonalon megvalósított Várkert Bazár talán még évtizedek múlva is etalonja lesz a buherának. Pedig maga a felújítás nagyon fontos értékmentés volt, a tervek és a koncepció pedig kifejezetten jól sikerültek. Nem lenne igazságos ezekről elfeledkezni, csak azért, mert a végeredmény katasztrofális lett, de ez persze fordítva is igaz: a szégyenletes színvonalú munkára nem adhat felmentést az, hogy jó tervek voltak rá.

5. Válasszuk szét az előzményt és a végeredményt

Bevallom, ez nekem is nehezen megy. Arra gondolok, hogy ha lepottyansz egy ismeretlen városba, akkor biztos lesz olyan ház, amelyik azért tetszik, mert nem tudsz róla semmit. De egyből utálnád, ha tudnád, milyen szép régi épület, vagy gyönyörű park volt a helyén néhány évvel ezelőtt. Na igen, rohadt nehéz objektíven hozzáállni egy új épülethez, aminek a felépítéséhez egy műemléki védelemre érdemes házat romboltak le, vagy egy rakás fát vágtak ki.

Pedig a normális az lenne, hogy külön kezeljük azt, hogy mit veszítettünk a pusztítással, és mit nyerünk az utána kialakult új helyzethez képest. Persze itt is kétirányú a dolog: soha nem adhat felmentést utólag a rombolásra, értékek pusztítására az, hogy amúgy valami színvonalas épül a helyén.

6. Nem számít, ki az alkotó

Ha-ha-ha. Ezt a pontot nem azért vettem be a listába, hogy egy kis humorral oldjam a komoly témát. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nincs kritikus, aki el tudna tekinteni az alkotó személyétől, vagy ha ismertek ilyet, akkor mutassatok be neki, szeretnék tanulni tőle.

Egyrészt, aki sokat mozog valamilyen területen, az előbb-utóbb közvetlen viszonyba kerül a szakmával, személyesen megismer egy csomó jó fej, meg ellenszenves embert, akinek aztán írni kell az alkotásairól. Azt pedig befolyásolja, hogy mit írunk róla. Lehet tagadni, meg megpróbálni felülemelkedni ezen, de ez van.

Másrészt, ha egy híres, akár már réges-rég elhunyt ember munkájáról írsz, akkor attól nem tudsz elvonatkoztatni, hogy mit mond róla a szakma. Vagy akár csak attól, hogy milyen az életműve, hol helyezkedik ez el abban stb. Másként tekintesz ugyanarra a házra, filmre, zenére, ha egy híres alkotó műve, mintha egy ismeretlené. Pedig nagyon nem kéne.

Szóval ez a szempont olyan, mint a Gault&Millau húsz pontja, ami elérhetetlen: azért van, hogy kitűzött célként lebegjen az ember szeme előtt, és igyekezzünk minél jobban megközelíteni.

7. Nem számít, hogy milyen ügyet szolgál

Ez leginkább szakrális épületek és emlékművek esetében merül fel. Nem lehet mentség egy rossz épületre vagy szoborra, installációra, akármire, hogy azt valami nemes vagy fájdalmas ügynek szentelték. Ha megírom egy pocsék 56-os, Trianon-, holokauszt-, híresember-, akármicsoda-alkotásról, hogy rossz, azzal nem az eseményről/személyről/akármicsodáról alkotok véleményt. Sőt. Az csúfolja ki a nagy eszméket, aki mindenféle vackokat állít a nevükben.

És akkor most a tiltott önkényuralmi jelképekbe bele se menjünk, mert szerintem a horogkereszt alakú erdőnek épp úgy meg kellett volna maradnia, mint a szecessziós Kádár-címernek – mielőtt előjönne a szokásos komment, hogy a másik oldallal szemben biztos nem lennél ilyen elnéző.

8. Az én véleményem is csak egy a sok közül

Elég megnézni egy zsűrizést, és kiderül, hogy a legnagyobb szakértők sem értenek egyet mindenben, amikor egy tervet kell megítélni. Nincs abszolút igazság. Ráadásul én még csak szakértő sem vagyok.

Ahogy korábban írtam, „van az a furcsa jelenség, hogy, ha valaki sokat ír gasztronómiáról, filmekről, irodalomról vagy akár építészetről, akkor az emberek azt hiszik, hogy ő valóban ért is a gasztronómiához, filmekhez, irodalomhoz vagy akár az építészethez. Ennek súlyosabb esete, amikor a szerző maga is elhiszi, hogy ért ezekhez, vagy csak egyszerűen megpróbál visszaélni ezzel.”

Rendben, az évek alatt csak ragadt rám valami, de ettől még nem kezdtem szakértőnek tartani magam, és nem is híresztelem ezt. Az én véleményem is csak egy vélemény. Szerencsém van, hogy amit gondolok, az mostanában rengeteg emberhez jut el, de ettől simán lehet, hogy valamit az olvasó tud jobban.

9. Meggyőzhetsz

Ez előző bekezdésben írtaknak nem sok értelme lenne, ha foggal körömmel ragaszkodnék ahhoz, amit egyszer leírtam. Ha nem tudnánk meggyőzni egymást, nem lenne értelme a vitának, az érvelésnek, a kritikának sem. Számtalan példa volt az Urbanista történetében, amikor felhívtátok a figyelmemet valami tévedésre, vagy egy olyan szempontra amit nem vettem figyelembe. Sőt, voltak ennél komolyabb változások is, egy csomó alkotást teljesen más szemmel nézek, mint tíz évvel ezelőtt. A legkomolyabban mondom, hogy érdemes velem vitába szállni velem: meggyőzhető vagyok.

Az utolsó mondatok természetesen erre a cikkre is vonatkoznak. Szeretném, ha leírnátok, szerintetek milyen a jó kritika, milyen szabályokat kellene betartani, mit hiányoltok, mit tartotok túl soknak. Bár általában nagyon megengedő vagyok a kommentekkel, ennél a posztnál szigorú leszek: az a tervem, hogy ez évek múlva is hivatkozási alap legyen, szóval ezúttal csak az építő jellegű kritikákat, észrevételeket szeretnénk meghagyni.

Ha ezek után is szeretnél még kritikákat olvasni kövess Facebookon vagy Twitteren.