A KDNP minek van?

Nemrég ünnepelték a Parlamentben a KDNP fennállásának 75. évfordulóját. Ennek apropóján érdemes feltenni a kérdést: milyen szerepet játszik a KDNP és általában a kereszténység a mai magyar politikában? A kérdés annál is inkább indokolt, mert a KDNP koalíciós partnerként lassan tíz éve kormányon van, és a kormányzati kommunikációban egyre nagyobb helyet kap a kereszténység melletti elkötelezettség hangoztatása.

Az említett parlamenti ünnepségen Orbán Viktor a kereszténység és a politika kapcsolatának kérdését az igazság és a többség problémájaként írta le, és kifejtette, hogy a többség „igazság nélkül értelmetlenné válik, mert elveszíti morális alapjait”, míg „az igazság többség nélkül »béna«, nem tud hatni a politikában”. A kormánykoalíciót pedig Orbán szerint az a munkamegosztás jellemzi, hogy a KDNP biztosítja a kereszténységből fakadó igazságalapot, míg a Fidesz a politikai racionalitás által vezérelve úgy alkalmazza ezt az igazságot, hogy begyűjthesse a többséghez szükséges szavazatokat.

Ez jól hangzik. A Fidesz–KDNP pártszövetség tehát a keresztény értékorientáció és a reálpolitika összeegyeztetésének ideális formája. Csak az a baj, hogy ez egy hatalmas blöff. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a Fidesz meghatározó figurái egyáltalán nem azon fáradoznak, hogy többségkonform-hatékonysággal érvényt szerezzenek a keresztény értékrendnek. A közpénzek gátlástalan lenyúlása, a jogállamiság fokozatos leépítése és az egészségügyi-oktatási-szociális terület vészes elhanyagolása nem a keresztény igazság reálpolitikai alkalmazása, hanem annak tagadása és elárulása.

A keresztény erkölcs magasfényű kommunikációs díszletei és a sivár valóság közötti kontrasztot a kormány a propaganda fokozásával igyekszik elfedni. Ám ezzel csak tovább növeli a kontrasztot, amely már keresztényeknek is szemet szúr. Ezért hangoztatta Harrach Péter, a KDNP frakcióvezetője pártja jubileumi ünnepségén, hogy csak naiv, a politika világa iránt érzéketlen hívők kritizálják őket, akik nem tudják, hogy ők a keresztény elveket csak a politikai megvalósíthatóságon belül tudják képviselni. Más szóval: a KDNP a magyar politikából kihozza a keresztény maximumot, így minden ez irányú kritika alaptalan.

Hogy Orbánhoz hasonlóan Harrach is nagyot blöfföl, talán Balog Zoltán Emmi-minisztersége mutatja meg a legjobban. Mekkora lehetőség a keresztény értékrend érvényesítésére: 2012-ben egy református lelkész kerül a teljes egészségügyi, oktatási és szociális területet lefedő csúcsminisztérium élére, és hat éven keresztül, tavaly nyárig irányíthatja. Az eredmény, mint tudjuk, siralmas. Az emberi méltóság és a társadalmi szolidaritás, vagyis a keresztény erkölcs szempontjából is kulcsfontosságú ellátórendszerek az alulfinanszírozás és a nemtörődömség miatt a működésképtelenség határára kerültek. Hiába tehát a megvalósíthatóság: a stabil kormánytöbbség, a teli államkassza és a keresztény miniszter.

De miért jutott Balog alatt a GDP erőteljesen növekvő tortájából egyre kisebb szelet az általa irányított, morálisan kiemelkedően fontos területekre? Azért, mert a Fidesz nem a keresztény értékrend társadalmi megvalósítására törekszik, nem szavazatokat gyűjt a KDNP számára, hanem ahhoz, hogy fenntarthassa korrupcióra épülő, elvtelen hatalompolitikáját, bezsebeli a keresztényeknek a KDNP által összegyűjtött szavazatait. E tekintetben kifejezetten költséghatékony az Orbán-rezsim, hiszen csak annyit költ a keresztény igazság ügyére, amennyi a keresztény szavazók megnyeréséhez szükséges. Sokkal olcsóbb például keresztény konferenciákat szervezni, létrehozni egy vallási alapon működő nemzetközi segélyszervezetet, és pénzelni a történelmi egyházakat – mindezt megfelelő kommunikációs eszközökkel alátámasztva persze –, mint a keresztény szeretetparancsnak megfelelően rendbe tenni az egészségügyet vagy az oktatást.

Keresztény körökben gyakran találkoztam azzal az érveléssel, hogy a politika eleve erkölcstelen, és ezért legitim piszkos politikai eszközöket bevetni, ha azok a kereszténység megerősítésének tiszta célját szolgálják. Ez az érvelés, amely Machiavelli elvét tükrözi, miszerint a cél szentesíti az eszközt, azonban nem egyeztethető össze a tízparancsolat feltételnélküliségével. A hetedik parancsolat például úgy szól, hogy „Ne lopj!”, és nem úgy, hogy „Ne lopj, kivéve, ha jó célt szolgál a lopásod!”. Anno a vörösterrort is machiavellista módon próbálták legitimálni, mondván, hogy először el kell pusztítani a burzsoáziát, hogy aztán beköszönthessen a kölcsönös tiszteletre és vagyonközösségre épülő kommunista mennyország.

Másrészt az a probléma a keresztény körökben elterjedt érveléssel, hogy bedől a kormánypártok blöffjének. Az Orbán-rezsim ugyanis nem a keresztény igazságérvényesítésének céljából vet be erkölcstelen eszközöket, hanem pont fordítva: a kereszténységet használja fel eszközként erkölcstelen anyagi és hatalmi céljai eléréséhez. Itt kerül képbe a történelmi egyházak felelőssége. Az egyházak ahelyett, hogy lelepleznék a hatalompolitikai blöfföt és tiltakoznának a kereszténység pártpolitikai eszközzé züllesztése ellen, szépen eljátsszák a kormány által kijelölt szerepüket a nagy Kereszténységshow-ban: amin kell, részt vesznek, ahol kell, beszédet mondanak, amit kell, felavatnak, és ezen túl – hallgatnak.

Az egyházak így nemcsak hozzájárulnak egy minden tekintetben korrupt, a lakosság nagy részét súlyosan megkárosító rezsim fennmaradásához, hanem egyúttal megtagadják és elárulják azt a keresztény igazságot, amely létrejöttük okát és működésük alapját képezi.

Alapvetően nem baj, ha politikusok nem a kereszténység szolgálatában állnak, elég, ha legjobb tudásuk szerint a közjó megvalósításán fáradoznak, a vallás tekintetében pedig elkötelezettek a vallásszabadság mellett. Ha viszont a keresztény egyházak az állami pénzek és a társadalmi pozíció oltárán feláldozzák a keresztény igazságot, akkor nagy bajban vannak, mert elveszítik erkölcsi hitelüket és ezzel együtt létjogosultságukat is. Csak remélni lehet, hogy egyre többen követik a katolikus Beer Miklós, volt váci püspök példáját, aki rendszeresen és határozottan kiállt a keresztényértékrend mellett a magát kereszténydemokratának nevező kormánnyal szemben is.

A szerző keresztény filozófus-közgazdász, címzetes egyetemi tanár.