A hála halála

Létezett egy indiai módszer a guruk javadalmazására. Egy guru nem kereshetett és nem küldhetett el tanítványokat, de tanította azokat, akik megkeresték és megkérték rá. Amikor aztán egy adott időszak végén fizetésre került a sor, mindenki saját anyagi helyzete, a guruval való elégedettsége és nagyvonalúsága avagy fukarsága szerint adományozott. Az adományt azonban nem egyszerűen odaadta, hanem egy általa formált sárlabdába rejtette. A guru fizetsége a tanítványok számának megfelelő számú sárlabda volt, amelyekről nem tudhatta, kitől származnak, és a labdák bármelyike rejthetett aranyrögöt és kavicsot egyaránt. Hogy a történet még szebb legyen, a sárlabdákból még azok megbontása előtt a guru kiválasztott néhányat, és azokat megnézetlenül továbbadta az őt korábban tanító mesternek.

A paraszolvenciáról romantikus elképzelésekkel élők valami ilyesmi rendszernek látják a hálapénzt is. A doktorok lelkesen, mosolygósan és legjobb tudásuk szerint gyógyítanak mindenkit, hiszen nem tudhatják, a kezelés végén kitől és mennyit rejtő boríték érkezik.

Először is, ez akkor működhetne, ha minden beteg csak a kezelés legutolsó napján adna avagy nem adna valamit a doktornak hálája arányában – akit aztán sohasem lát többé. Márpedig ez csak a legritkább esetben van így. A betegségek legnagyobb része ma már krónikus, rendszeres újabb találkozásokat, kontrollokat igényel. És itt már kezd elcsúszni a rendszer. Az orvosok hajlamosak lesznek gyakrabban és tovább visszarendelni a rendszeresen adakozó betegeket, emellett nem szívesen osztozkodnak rajtuk másokkal, azaz adott esetben akkor sem küldik tovább, más orvoshoz, magasabb vagy eltérő profilú intézménybe, ha az szakmailag indokolt lenne.

A betegek oldaláról is más a helyzet, elvégre az indiai példával ellentétben itt legtöbbször pontosan tudható, melyik boríték kitől érkezett. Így a feltételezhetően elvártnál kevesebbet, vagy semmit sem adakozó betegek aggódva, pironkodva avagy dacosan érkeznek a következő alkalomra, míg az érzésük szerint bőkezűen „szolválók” büszkén és öntudatosan, mi több elvárásokkal telve. Nekik már jár a doktor saját telefonszáma és kérdéseikkel, panaszaikkal fel is hívják munkaidőn kívül, akár hétvégén vagy éjszaka is, nem kívánnak ugyanannyit várni, mint a többiek, beprotezsálják rokonaikat és ismerőseiket is.

És ez még mindig csak a hálapénz kvázi legális, nem előre elkért, elvileg adóköteles része. Ami mostanra nagy valószínűséggel csak a jelentősen kisebb rész – a nagyobbik átcsúszott a félig vagy egészen illegálisba.

A „hálapénz” ugyanis feltételez egy mindenki számára reálisan elérhető, elfogadható színvonalú ellátást hála nélkül is – ami mára egész egyszerűen nincs meg.

Nemcsak az orvosok fizetése kevés, hanem az eszköz és az orvosok, nővérek száma is, alulfinanszírozott a rendszer, hiánygazdaság van, a keveset kellene sokfelé elosztani. Így az egészségügyi személyzet jelentős része nemhogy kedvesen és lelkesen gyógyítana az „extra profit” reményében, hanem túlhajszolt, frusztrált, barátságtalan – a betegek a jóindulatukat, olykor plusz öt percnyi idejüket próbálják megvásárolni. Vagy a szűkös közösből szeretnének nagyobbat és gyorsabban kihasítani: előrébb rukkolni a várólistán, főorvos avagy professzor által műtődni, egyágyas szobában lábadozni.

Vegyünk sorra néhány hálapénzpárti állítást:

1. „A hálapénz a hála kifejeződése.” Legtöbbször nem az. Mindennapi tapasztalat és statisztikai tény, hogy a gyermekellátásban dolgozó egészségügyi személyzet sokkal kevesebb hálapénzt kap, mint felnőttellátásban dolgozó kollégáik. Márpedig gyermekeink szemünk fényei, ha a hála motiválná a paraszolvenciát, az ő ellátásukért a csillagokat is lehoznánk az égről. Ehelyett nagyon szépen megköszönjük – mert nem nekünk fáj, nem érezzük szó szoros értelmében a bőrünkön a tétet. A paraszolvenciát a félelem és a fájdalom motiválja, nem a hála.
2. „A hálapénzre szükség van, mert az orvosokat nem fizetik meg.” A hálapénzből az orvosok nagy része nem részesül, ellenben 90 százaléka az orvosok amúgy is legjobban kereső 2-5 százalékánál landol, akik így havonta milliókat visznek haza. Mondhatnánk persze, hogy megtévesztik szegény pácienseket, de ez sem igaz, ezen „orvosbárók” Jaguarokkal, Lexusokkal parkolnak a kórház parkolójában, látványosan hordanak drága órákat, a betegeket elegánsan, lehetőleg bőrfotelekkel berendezett szobákban fogadják a közintézményekben is. Ha a hálapénzt a szegény orvosok iránti részvét motiválná, nem az aranyórás nyakkendős kapná a legtöbbet, hanem a hajszolt, lelenc kinézetű.
3. „A paraszolvenciát adók biztosan előnybe kerülnek.” Egyáltalán nem biztos. Lehet, hogy a kelleténél gyakrabban járnak majd orvoshoz, hosszabban maradnak kórházban, műtétükre akkor is sor kerül, ha amúgy jobb lenne elhalasztani – elvégre ki van fizetve. Máskor esetleg megműtik őket akkor is, ha amúgy a konzervatív terápia is megoldás lehetne: bizonyos műtéti típusok gyakoribbá válnak a karácsonyi és a nyári szabadságok előtti hónapokban – és messze nem csak a válaszható időpontúak. Előfordulhat az is, hogy az orvos kényelmi szempontjai felülírják a természetes folyamatokat: a választott nőgyógyásszal rendelkező nők szignifikánsan nagy százalékában indul be a szülés a kezelőorvos ügyeleti napján, véletlenül egy alapos vizsgálatot követően. A lassabban vajúdóknál pedig pont az ügyelet végére válik indokolttá a császármetszés.

Mindent egybevetve, a hálapénz addig működött úgy-ahogy, amíg az egészségügy is elfogadhatóan és egyenletes szinten teljesített,

a törvény és ellenőrzés többé-kevésbé mindenkire kiterjedt és kirívóan nagy kereseteket, de főleg az ezzel hivalkodást senki sem engedhette meg magának, a maximumot egy 1500-ös Lada és egy nyaraló jelentették – azaz röviden ott, ahol bevezették: a szocializmusban.

A jelenlegi, rendkívül drága, specializált, ugyanakkor Magyarországon rettentően egyenetlenül teljesítő egészségügyben viszont minden szempontból káros, megrontja az orvos-beteg bizalmi viszonyt, torzítja a betegutakat, fenntart egy rossz fajta hierarchiát és utódnevelés helyett a tudás félve őrzésére ösztönöz, ugyanakkor elkendőzi a hibákat és rettentően megnehezíti kijavításukat. Csökkenti az orvosi szakma presztízsét, aláássa a morálját. A paraszolvencia ellenzői előbb-utóbb elhagyják a közegészségügyet, az országot vagy a szakmát, tovább növelve a szakemberhiányt.

Mindezek ellenére fenn fog maradni mindaddig, amíg látszólag a résztvevő felek mindkét oldalának érdeke fűződik hozzá, beágyazódik egy korrupt és a „kéz kezet mos” elvét valló társadalmi közegbe. Ameddig a paraszolvencia bármilyen formája legális és engedélyezett, addig semmilyen formáját nem fogják érdemben sem ellenőrizni, sem szankcionálni, ugyanis nincsenek egyértelmű határok. Egy szakaszos vagy folyamatos orvos-beteg kapcsolatban nem értelmezhető az „előtte-utána”. A „ráutaló magatartás” szintén megfoghatatlan: a beteg látta, ahogy fásult tiltakozásom ellenére Manyi néni erélyesen beletuszkol egy borítékot a zsebembe – értelmezheti-e úgy, hogy neki is kellene? A néhány ezer forintot szégyenkezve elrakó kezdő nem fog fellépni a százezreket kikényszerítő főorvos ellen – kicsit mindenki sáros, tehát senki sem az.

A szakma jó és rossz értelemben egyaránt összezár, és ezen csak keveset segítenek a mind nagyobb számban fellépő tiltakozók, a paraszolvenciát deklaráltan, olykor az osztály ajtajára kiírva visszautasítók. Kiállásuk, hangjuk fontos, de

ha a „hálapénz” rendszerét meg akarjuk szüntetni, azt csak radikálisan lehet: egyösszegű, jelentős béremelést követő törvényi tiltással.

A jogszabályi tiltás értelme és célja pedig nem néhányak börtönbe juttatása avagy szakmától eltiltása lenne, hanem a fogalom átalakítása. Az a cél, hogy a paraszolvencia az eddigi langyosan otthonos, ártalmatlan és „adj, apus, mert illik” örökségünk helyett annak látsszon, ami: normális működést, fejlődést és versenyt megakasztó korrupciónak. Nyilván ekkor sem tűnik el varázsütésre, csak ritkábbá, rejtettebbé válik. Kiveszni akkor fog, ha egyszer majd kis hazánkban is kínos lesz kérni is, adni is.

A szerző a Magyar Orvosi Kamara titkára.