Vért adni földöntúli gyönyör, csak ne próbáld meg beváltani az ajándékot

Éppen a Móricz Zsigmond körtérnél járok a 47-es villamossal, amikor – nem tudom, miért, talán azért, mert középiskolás koromban mindig itt szálltam át a 61-esre a József Attila Gimnázium felé menet, és ebben az élemedett korban előjönnek a tudatalattiból a fél évszázaddal ezelőtti emlékek – hirtelen bevillan egy pár napja olvasott cikk az Indexen, miszerint tízéves mélyponton a véradási hajlandóság. Már csukódnának az ajtók, de én még be tudom nyomni a lábamat az ajtórésbe, és valahogy levergődök a Szabadság híd felé induló 47-esről. Szerencsém van, már jön is a 61-es, a Karolina útnál szállok le, és az Elek utcán át pár perces sétával már ott is vagyok az Országos Vérellátó Szolgálat Karolina úti központjánál. 

Idén még csak egyszer adtam vért, és közben már majdnem betöltöttem a hatvanhetet – papíron csak hatvanöt éves korig adhat vért az ember –, de hátha még elfogadják az én öreg véremet is vészhelyzetben. 

Odabent a portán a maszkos ember jelentőségteljesen rámutat a saját arcvédőjére, leesik a tantusz, és elkezdek keresgélni a hátizsákomban, hátha akad még egy arcmaszk a covidos időkből.

Akad.

Felveszem, és már nyílik is az elektromos ajtó.

Odabent patyolattiszta környezet fogad, nem olyan régen csinosították ki a várótermet, nem jártam még svájci vagy norvég vérellátóban, de nincs kétségem afelől, hogy ott is megállná a helyét ez a rendelő. Az üvegfallal elválasztott konkrét véradó helyiség ajtaján egy pelikán – hát persze, a lehajtott csőrével a begyéből a fiókáit etető madárról már az ókorban azt hitték, hogy keblét feltépve a saját vérével táplálja a kicsinyeit.

Persze a valóságban szó sincs arról, hogy a pelikánmama a vérével táplálná a kis pelikánokat, csupán a madár alsó csőrében nyúlékony bőrzacskó van, és a fiókák a csőrükkel egészen mélyen oda nyúlnak be, hogy kivegyék a mama által nekik hozott halat. (Ilyetén formán mégiscsak helytálló a pelikánt az önfeláldozás szimbólumaként értelmezni.) Másfelől a rózsás pelikán mellén sárga, gyakran rozsdavörös folt látható, amely a farmirigy váladékától kapja a színét, és amit az emberek messziről nézve sebnek hisznek. 

No, de elég ebből a kis ornitológiai kitérőből, már itt is van az asszisztens hölgy, elém rakja a jól ismert, kitöltendő űrlapot, amelynek megannyi kérdése közül mindig elmosolyodom azon, amely a rendhagyó szexuális szokásaim felől érdeklődik. (A nemleges négyzetet ikszelem be.) Azon viszont őszintén meglepődöm, amikor kiderül, hogy harminckilencedik véradásomra készülök, a fene se gondolta volna, hogy már itt tartok... A doktornő megnyugtat, ezzel a harminckilences számmal a fasorban sem vagyok, ő ismer olyanokat is, akik már bőven túllépték a százas álomhatárt. Ő maga is véradó, egy ideig szüneteltetnie is kellett, mert mélyre süllyedt a hemoglobinszintje, de aztán helyreállt, és ma már újból boldog és büszke donor. Kapok egy fél liter ásványvizet – választhatok a szénsavas és a mentes közül, én az előzőre szavazok –, sőt, még egy szelet nápolyi és egy 1000 forintos étkezési utalvány is jár hozzá, amiről később még szó lesz.

Bizony, nem ma volt, amikor 2001 nyarán a Margit-szigeti Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszoda előtt – a vízilabda Európa-bajnokságra igyekezvén – belebotlottam az Országos Vérellátó Szolgálat kitelepített állomásába. Hirtelen ötlet hatására – azt megelőzően csak egyszer adtam vért, még a Magyar Néphadseregben, 1974-ben, Kalocsán, az extra eltávozás reményében – beléptem a sátorba, és félszeg mosollyal, kissé remegő térdekkel jelentkeztem. Szerencsém volt, ügyes hölgyet fogtam ki, szúnyogcsípéssel sem ért fel a tű beszúrása a vénámba, és negyedórával később azzal a büszke érzéssel léptem ki a sátorból, hogy segítettem egy embertársamon. (Ma már tudom, nem is egyen, hanem hármon.)

Ez a kellemes érzés azóta sem hagyott el, huszonegy éve vagyok büszke az altruizmusomra, jóllehet minden alkalommal hangoztatom, amikor baráti beszélgetésen szóba kerül, miért adok vért, hogy ebben cseppnyi önzetlenség sincs. Egyszerűen azért csinálom, mert előtte, alatta és utána kifejezetten jól érzem magam. (Még úgy is megéri, hogy utána két-három napig nem tanácsos futni.)

A 22-es szám felvillanása ránt ki révedezésemből, belépek a vizsgálószoba ajtaján, kedves, negyvenes doktornő fogad. Az ujjbegy megszúrását észre sem veszem, amikor egy pillanatra elidőzik a születési dátumomon, kissé aggódva megkérdem: „Ugye, nem selejteznek ki?”.

Nem, nyugtat meg a doktornő, ha nincs semmi baja, akkor még egy darabig szükségünk lesz önre, mondja biztató mosollyal az ajkán. A 123/78-as vérnyomásomat elismerő fejbiccentéssel nyugtázza, kezembe nyomja a zöld jelzést biztosító dokumentumot, és már megyek is a véradó szoba felé. 

Ha a doktornő kedves volt, akkor a konkrét „műtétet” végrehajtó hölgy egyenesen egy tünemény. Mondhatni, földiekkel játszó, sőt, égi. Előbb arról érdeklődik, melyik karomat akarom beáldozni, a jobb mellett döntök, majd ledörzsöli szesszel, és a tűt olyan finoman simogatja be a vénámba, hogy a meghitt beszélgetés közben észre sem veszem, mikor lyukasztotta át a bőrömet. A markomba nyom egy gumilabdát, azt nyomogatnom kell, és bátorít, hogy nyugodtan szóljak, ha rosszul érzem magam.

Hogy rosszul-e?! – csattanok fel. – Legszívesebben beköltöznék ide!

Kapok egy bájos mosolyt – amit konkrétan nem látok, csak sejtek, mert az asszisztens is kötelezően maszkot visel –, majd újra felvesszük a beszélgetés elejtett fonalát. Megtudom, hogy tényleg kevés a vér, de ez nyáron mindig így szokott lenni, bár most a szokásosnál is kevesebben jelentkeznek donornak, a KSH adatai szerint tavaly 330 820-an, ami az utóbbi tíz év legalacsonyabb száma. (Azt már csak én teszem hozzá magamban, hogy a lakosság lélekszáma is rohamosan csökken, nem csoda, hogy kisebb populációból kevesebben jelentkeznek véradónak.) Közben érdeklődöm, hogy mennyi ideig lehet tárolni a levett vért, mire kiderül, hogy háromféle készítmény van, és mindhármat eltérő ideig lehet tárolni.

Nos, vörösvérsejt-koncentrátumot, trombocitakoncentrátumot és friss fagyasztott plazmát készítenek a vérünkből. 

Ezeket a készítményeket akár három különböző beteg is megkaphatja. Innen ered a jól ismert szlogen: Adj vért, és ments meg három életet!

De amikor ide érünk a diskurzusban, halk csengőszó jelzi, hogy levették a négy és fél deciliter vért, vége a gyönyörnek. Főállású tüneményem kihúzza a vénámból a tűt, leragasztja a szúrt sebet, majd ismét felszólít, öt percig maradjak nyugton, és csak utána álljak fel a nyugágyból. Félpercenként aggódó arckifejezéssel érdeklődik, jól vagyok-e – legutóbb a nászéjszakámon voltam ilyen jól –, majd sajnos föl kell kászálódnom, és el kell hagynom a gyönyörök rendelőjét. 

Odakint, a Karolina úton mellbe vág a negyvenfokos hőség, a 17-es villamossal elbumlizok a Kolosy térig, ahol a Prímában berakok a kosaramba néhány sütit meg egy 4,5 decis kakaót, ez még pont kijön az ezresből, amennyit az Edenred feliratú ajándékutalvány ér.

Elvileg.

A gyakorlatban azonban a pénztáros hölgy úgy néz rám, mint egy félkegyelműre.

„Ez mi?!” – szegezi nekem a kérdést.

„Hát az utalvány, amit a véradásomért kaptam” – brekegem egyre jobban elvörösödve, mert a mögöttem sorban álló nő egyre idegesebben méreget a tekintetével. 

„Ez itt nem jó” – mondja ellentmondást nem tűrő hangon, mire elönt a pulykaméreg. Idehívatom az üzletvezetőt, de tőle is csak annyit sikerül megtudnom, hogy a Príma a Max Csoporthoz tartozik. Így hát írok egy felháborodott levelet a Max Csoport igazgatójának, a tőlem telhető legmaróbb gúnnyal megköszönve, amiért ennyire szívükön viselik a véradók dolgát.

Ui.: Cikkünk megjelenéséig nem érkezett válasz az igazgatótól. 

(Borítókép: Index)