Ha nincsenek a fáknak jogaik, nem tudnak megvédeni minket az aszálytól

Egy hónapja sokan döbbentek rá a tarvágási rendelettel szembesülve, hogy ki akarják vágni a jövőnket, és be akarnak fűteni vele. A tarvágási rendelet drámája azonban mára lekerült a közbeszéd napirendjéről, miután a kormány bejelentett egy figyelemterelő korrekciót, és a hosszú aszályos kánikula után volt pár eső is. Amúgy önmagában elgondolkodtató, hogy a legfontosabb kérdések is csak pár napig maradnak a közfigyelem fókuszában, és akármilyen gumicsont vagy tökkelütött bulvártéma felül tudja írni azt is, amin alkalmasint a túlélésünk múlhat. 

Az általam elolvasott többtucatnyi, fákért aggódó cikkből épp csak a megoldás kereteinek körvonalazása maradt ki. Voltak kiváló tanulmányok a fák aszály ellen védő szerepéről, külön-külön szinte minden fontos összefüggés előkerült valamilyen formában, de tartós és valódi megoldásra talán csak Bardóczi Sándor, Budapest főtájépítésze utalt egy posztjában, amelyben kifejtette: 

 Így még akkor se lenne tartós megoldása a fakivágási válságnak, ha netán a jelenlegivel ellentétes politikai döntések születnének, és mondjuk hirtelen nagy fásítási program indulna, mert amíg a jogi szabályozást nem változtatjuk meg alapjaiban, az hosszabb távon úgyis a fakivágást támogatná. Perdöntő fordulatot csak az hozhatna, ha a fák alapvető jogainak olyan alkotmányos védelmet biztosítanánk, hogy a mindenkori kormány egyáltalán ne hozhasson tarvágó rendeleteket. 

A mai fenntarthatatlan jogi helyzet a Tarna tükrében

A fák és vizeink kérdése elválaszthatatlan egymástól. Azt, hogy a jelenlegi jogszabályi környezet hogyan és miért vezet ökokatasztrófákhoz, a legjobban talán a Tarna példájával lehetne illusztrálni. Ott ugyanis az vezetett a folyó lecsapolásához és a halpusztuláshoz, hogy egy cég jogilag teljesen szabályosan vételezett vizet saját ültetvényei öntözéséhez. Azt a vonatkozó jogszabály nem írta nekik elő, hogy nem okozhatnak ökokatasztrófát a folyó összes maradék vizét ellocsolva és a benne élő halakat kiirtva. Józan paraszti és polgári ésszel persze maguktól is beláthatták volna, hogy amit tesznek, esztelen és embertelen környezetpusztítás, de a törvény ezt nemhogy kifejezetten tiltotta volna számukra, tulajdonképpen még bátorította is őket arra, amire védekezésképp hivatkoztak, hogy gazdasági tevékenységük folytatásához, ültetvényeik életben tartásához legálisan kivehetnek gyakorlatilag bármennyi vizet a patakból, jogi korlát nélkül.

Nem volt mitől tartaniuk, mivel még egy céget sem ítéltek el ökocídiumért, vagyis az élő környezet olyan pusztításáért, amit a népirtáshoz (genocídium) hasonló jogi kategóriaként akartak bevezetni Franciaországban... míg az ipari lobbik meg nem akadályozták a törvénymódosítást. A lobbik nyilván hamar felfogták, hogy az ökocídium (világirtás) tilalma és az élővilág jogainak elismerése alapjában véget vetne az eddigi esztelen gazdasági növekedési modellnek, azaz a bármilyen környezeti áron elérhető profitszerzésnek, aminél a gazdasági szempontok eleve felülírják a fenntarthatóság természetvédelmi szempontjait.

Nemcsak Magyarországon hiányoznak tehát a mély ökokrízis valódi és tartós megoldásának jogi keretei, de a „legfejlettebb” nyugati országokban is, kivéve talán Új-Zélandot, ahol történt egy precedensértékű áttörés azzal, hogy elismerték jogalanyként a Whanganui folyót. Miért rendkívül lényeges áttörés ez? Mert korábban 

2017-ben a Balatoni Kör több európai parlamenti képviselő támogatásával kezdeményezte, hogy európai precedenst teremtve ismerjük el a Balaton önálló jogalanyi státuszát, hogy ezáltal is fokozott védelmet kaphasson a tó, illetve hozzá hasonlóan a Duna, a Tisza és Európa legfontosabb vizei, ami jelképes áttörés lenne vizeink jóval hatékonyabb jogi védelme és a társadalmi szemléletváltás érdekében egyaránt. 

Gyökeres szemléletváltáshoz a fák és növények alapvető jogait is el kell ismernünk

A fákat és az élővilágot nemcsak egyes kormányok rövidlátó politikai haszonszerzésétől és a cégek gátlástalanságától kell megvédeni, hanem sok telektulajdonos hasonlóan barbár és rövidlátó szemléletmódjától is, ami miatt ma már szinte első dolguk az újdonsült telektulajdonosoknak, hogy még a gyümölcsfákat is kivágják frissen megszerzett területükön, mert „zavarják a kilátást”, mert nyűgnek tűnik az avar (amúgy felesleges és káros) összegyűjtése és elszállítása plasztik szemeteszsákokban.

Egyre több helyen láthatjuk, hogy „trendi” napvitorlákkal próbálják pótolni a kivágott fák árnyékát strandokon és teraszokon, mintha komplett idiótaként nem vennénk észre, hogy mennyivel rosszabb ez a megoldás a nyári kánikulában, amikor a napvitorla alatt tíz fokkal melegebb van, mint egy szép terebélyes fa árnyékában. 

Ha egy marslakónak jelentést kéne írnia arról, hogyan bánunk a fákkal és vizeinkkel, ma logikusan azt állapíthatná meg, hogy az ember feltehetőleg nem értelmes lény, és egyáltalán nem számol tettei következményeivel. Pontosabban a dúsan zöldellő földi környezetet marsbéli sivataggá alakító ember viselkedik marslakóként itt a Földön. Leginkább a fák védhetnék meg klímánkat az üvegházhatás katasztrofális romlásától, és a fák víz-, illetve talajmegtartó képessége védhetné meg legjobban termőföldjeinket is az agresszív mezőgazdasági és ipari módszerek, illetve az alapvetően elhibázott folyószabályozási és vízgazdálkodási stratégiánk egyre drámaibb következményeitől... Csak hát nem engedjük a fáknak, hogy megmentsenek minket saját esztelen környezetfogyasztásunktól.

Ehelyett inkább gyorsan kivágjuk a fákat tüzelőnek... amire a frissen vágott fa nem is alkalmas. Felfoghatatlan agyrém. A barbárság elődeink számára felfoghatatlan foka. Valójában nem nekünk kéne megvédeni a fákat, hanem ők védenek meg minket és a jövőnket. Alapvető jogaikat azért kéne elismernünk, hogy ezt megtehessék, és mi, emberek ne akadályozhassuk meg őket ebben.

A szükséges szemléletváltás fontos eleme annak belátása is, hogy az erdők jobban értenek a faültetéshez, mint mi, emberek. Pár millió évvel több tapasztalatuk van ugyanis ebben, és az aljnövényzet árnyas régiójából tényleg csak a legéletképesebb fák tudnak felnőni a lombkoronaszintig. Minél nagyobb területeken kellene lehetőleg teljesen háborítatlan erdőkkel biztosítanunk a maximális biodiverzitást.

Nemcsak a gazdasági rendszerünk és az ezt kiszolgáló politikai rendszerek nem fenntarthatók, hanem a jogrend sem, amíg az életfeltételeinket biztosító élővilág legalapvetőbb jogait sem vagyunk képesek elismerni. Korábban csak a kutyák, macskák, a főemlősök és a delfinek, illetve cetfélék jogait illetően voltak jelentősebb előrelépések, de a növények, illetve ökoszisztémák alapvető jogainak elismerése nélkül hiába védenénk az általunk legintelligensebbnek, illetve legcukibbnak tartott állatok jogait hatékonyabban – igazán gyökeres szemléletváltás és valamilyen fenntarthatóbb joggyakorlat csak az ökoszisztémák jogi integritásának elismerésével és védelmével  jöhetne el.

Épp ennek érdekében fogalmaztuk meg több nyelven a Kinek van joga a világhoz? címmel Sólyom László és Szőcs Géza fővédnöksége alatt tartott nemzetközi konferencia nyomán 2012-ben A világ alapvető jogairól egy olyan nyilatkozatot, mely az ember jogainak ökológiai korlátait elismerve az emberi jogok ENSZ nyilatkozatának kiegészítéseként garantálhatná az emberen kívüli minden más élőlény alapvető jogait. 

A fák a legjobb természetvédők 

A fáknak nyilvánvalóan kiemelt szimbolikus szerepük van ebben a szemléletváltási folyamatban, mert egy-egy fa a rajta fészkelő madarakkal, illetve a rovarokkal, gombákkal alkotott életközösségként már önmagában mini ökoszisztémának tekinthető, ha pedig a fák által alkotott erdőt vesszük, azt még inkább ökoszisztémaként kell megértenünk és megvédenünk. Leginkább saját magunktól, illetve az egoista környezetfogyasztói modelltől, ami a máig uralkodó gazdasági, politikai és jogi rendszerre globálisan jellemző.

A bolygófogyasztói társadalom mai globális rendszerműködése keretében zajló mindennapi folyamatos természetpusztítás a legtöbb ember számára nem átélhető, elvont dolognak tűnik. Egyedül egy fa kivágásában válik mindez közvetlenül és személyesen is átélhető, szemmel láthatóan konkrét ökológiai drámává, amikor a láncfűrész egész civilizációs agressziónk jelképes eszközeként dönti le akár a legmagasztosabban fölénk terebélyesedő fákat is. Ebben a drámában egy konkrét jelenetbe sűrítve láthatjuk mindazt, amit általában ipari civilizációnk a természettel tesz – épp ezért olyan érzékeny téma sokunk számára a fák kivágása, és minden más természetpusztításnál hevesebb reakciókat vált ki.

Attól, hogy aktuálisan egy kirívóan természetromboló politika ellen is fel kell lépni ma Magyarországon, nem lenne szerencsés annak illúziójába ringatunk magunkat, hogy elegendő lenne ennek közvetlen elhárítása a fák és erdők integritásának tartós megvédéséhez, amihez gyakorlatilag egész civilizációnk máig uralkodó világnézetét, jogi, politikai és gazdasági gyakorlatát kéne gyökeresen átalakítanunk.

A fákra illene úgy tekintenünk a jövőben, mint a legjobb zöld aktivistákra társadalmunkban, akik minden embernél többet tesznek életfeltételeink megóvásáért, és igen, a jogaik elismerésén túl a mainál jóval nagyobb tisztelet és megbecsülés is járna nekik. Ezzel egyúttal saját ősi hagyományainkhoz is visszatérhetnénk, hiszen a fákat és az élővilágot valaha a mi kultúránkban is sokkal nagyobb tisztelet övezte, amikor még evidens volt mindenki számára, hogy sorsközösségben élünk itt a Földön. 

A szerző filozófus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Mario Tama / Getty Images)