Roger Federer a világ legjobb teniszezője? Nem! De igen!

Biztos, hogy Roger Federer a legjobb? Nem!

A tenisz Ronaldinhója

Kezdjük ott, hogy mi alapján tekintünk valakit a világ legjobbjának? Mi számít a rangsorolásnál? Az elegáns, szép játék? Mert akkor feltétlenül helye van Federernek a legjobbak között, sőt akár azt is mondhatjuk, hogy a valaha volt legjobb.

Hiszen azok az egykezes fonákok, finom csuklómozdulatok, láb közötti visszaadások tényleg élményszámba mentek, amikor a csúcsformában lévő svájci meccseit néztük.

No de ezzel az erővel nehéz az elmúlt 20 évben jobb futballistát mondani Ronaldinhónál, akit még a Real Madrid közönsége is felállva tapsolt meg a Bernabéuban, miután bohócot csinált az összes hazai játékosból.

Öröm volt nézni, amikor nála volt a labda, olyan megoldásokat volt képes meghúzni a legnagyobb tét mellett is, amit egy földi halandó még edzésen sem biztos, hogy be merne próbálni. És ezeket rendre sikerrel tette meg. De hogy ő lenne a futball történetének legjobb játékosa?

A saját érájában sincs a top kettőben

Ahogyan a brazil varázslónál, úgy a svájci klasszisnál is elmondhatjuk, hogy csak a saját érájában van (legalább) két jobb/eredményesebb játékos, ami alapján nemhogy a sportág történetének egyértelműen legjobbjának, még az elmúlt 20 év vitathatatlanul elsőjének sem lehet nevezni. Sőt, valójában csak a dobogóra fér fel.

A tenisz egyéni sportág. Persze ha nincs jó formában az ember, vagy az ellenfele ihletetett napot fog ki, egy rossz nap alatt véget érhet egy nagy tornája, javítási lehetőség nélkül. Viszont itt arról sincs szó, hogy ha egy csapattárs óriásit hibázik, akkor hiába vagyok én a legjobb, ugyanúgy kikaphatok. Itt ha valaki a legjobb a sportágán belül, akkor az valóban könnyen lemérhető: a sikereken keresztül.

Hogyan állíthatnánk ezután valakiről, hogy ő a történelem legjobbja, ha a riválisokénál lényegesen hosszabb pályafutás (1998 óta profi, 1999 óta indult GS-tornákon 2021-ig bezárólag, így számoljunk ezzel a 23 szezonnal) ellenére Novak Djokovics (2005–2022, 18 év, 21 GS-torna-győzelem) és Rafael Nadal (2003–2022, 20 év, 22 GS-torna-győzelem) is megelőzte őt az örökranglistán?

A legtöbb GS-torna-győzelem

22: Rafael Nadal

21: Novak Djokovics

20: Roger Federer

Nadal a kriptonit, Djokovics fejben erősebb

Ne vegyük el tőle, ami megilleti: 2004 és 2007 között négy éven át Federer volt az úr a tenisz világában, a 16 nagy tornából 11 alkalommal is ő ért a csúcsra, és ha nincs a 2005-ben az alig 19 éves Nadal berobbanása (aki ekkor az elődöntőben, 2006-ban és 2007-ben a döntőben múlta felül), akkor minden bizonnyal meglett volna neki a naptári Grand Slam is (valószínűleg nem is egyszer).

Federer–Nadal: már az elejétől sima spanyol fölény

A balkezes spanyollal viszont megérkezett az a kriptonit, amire a tenisz Supermanjének nem volt válasza. Az egyetlen Roland Garros-sikerét is akkor tudta megszerezni, amikor Nadalt kiejtette Robin Söderling. A svéden kívül még Djokovics tudta kétszer legyőzni a spanyolt a párizsi GS-tornán, Federer egyszer sem (112–3 a mérlege itt).

A spanyol 2004-ben sokkolta először a teniszvilágot, amikor Miamiban kemény pályán megverte Federert, aki egy évvel később ugyanitt visszavágott, hogy aztán a 2006-os wimbledoni döntőig ez legyen az egyetlen sikere a spanyol fiatallal szemben (1–6).

A 2007-es vb-elődöntő után 6–8-ra kapaszkodott, de a következő öt fellépést egyaránt Nadal nyerte meg közte – a wimbledoni és melbourne-i döntővel is (6–13) –, innentől pedig már nem volt visszaút, a 2014-es Australian Open után már 10–23 volt az állás, ehhez képest a 2017-es év 4–0-ja és a 16–24-es örökmérleg kifejezetten kedvező képet fest.

Nézzük tételesen: GS-tornákon Nadal 10–4-re nyert, Masters (1000-es) tornákon 12–7-re, 500-ason 1–1-re végeztek, de a világbajnokságokon Federer 4–1-gyel jobb volt.

Álljon itt a korrektség jegyében, hogy a spanyol nagy előnye a salaknak köszönhető, hiszen ezen a borításon 14–2 volt a mérlege, de a füves és kemény pályás meccseken is 10–14-re romlott csak az utóbbi évek után a mutató.

Federer–Djokovics: nagy előny, amíg a szerb fiatal volt, majd jött a fordítás

Djokovics 2008-ban nyerte meg az első Australian Openjét, de igazán 2011-re érkezett meg az elitbe. A kezdeti időszak nem festett fényesen a szempontjából, de míg Federer 2004 és 2007 között uralta a teniszvilágot, addig a 2007-es US Open az alig 20 éves Djokovics első GS-fináléja volt. Vereségével 5–1-re javult Federer egymás elleni mérlege, és igazából 2011-ig nem is nagyon változott a szerb helyzete (13–6).

Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy Djokovics a 2011-es Australian Openen is csupán 23 éves volt, így Federer sikerei nagy részét még a pályafutása elején járó Noléval szemben érte el.

Ezt követően még egy darabig tartotta magát, és egészen a 2015-ös wimbledoni döntőig kellett várni az egyenlítésre (20–20), és a 2016-os melbourne-i elődöntőig a fordításra, azután persze már sima volt Djokovics útja (23–27).

Ha szakaszokat kell nézni, amíg Federer a csúcson volt, Djokovics pedig nem robbant be, addig 13–6 volt, a svájci utolsó GS-sikeréig jött egy 9–17-es szakasz, azóta pedig 1–5.

Djokovics 2011 júliusában volt először világelső, azt követően 18–9-es összesített mérlege volt Federerrel szemben.

„Persze, de jóval idősebb, ráadásul sokat volt sérült”

Már bocsánat, de ez csak az előzőt támasztja alá. Pont azért, mert lényegesen előbb indult a profi karrierje, érhetett el a karrierje korai szakaszában annyi sikert, mert az igazán nagy riválisok vagy egyáltalán nem voltak még ott, vagy még pályafutásuk legelején voltak.

A 29. születésnapja előtt 16 GS-tornát nyert, a 2010-es Australian Opent követően összesen négyet, és fináléba is csak kilencszer jutott. Nadal ellen azóta 1–1 a mérlege, Djokoviccsal szemben 0–4.

Győztes döntők: Andy Murray (2012 Wimbledon), Rafael Nadal (2017 Australian Open), Marin Cilic (2018 Wimbledon és Australian Open).

Vesztes döntők: Rafael Nadal (2011 Roland Garros), Novak Djokovics (2014 Wimbledon, 2015 Wimbledon és US Open, 2019 Wimbledon)

Igen, Federer valóban sokat volt sérült és sok tornát kellett kihagynia 2016-tól kezdve. Utoljára 2020-ban, Ausztráliában jutott elődöntőbe, így akkor számoljunk ezzel végállomásként. A 2016-os, 2017-es és 2018-as Roland Garros mellett a 2016-os US Opent kellett kihagynia 1999 és 2020 között, az 4 GS-torna.

Nadal először a 2003-as Wimbledonon indult a profik között, rögvest egy évre rá a Roland Garroson és Wimbledonban sem indult, de rendben, ezeket vegyük még ki, és nézzük csak azt, ami 2005 után történt. Ausztráliában 2006-ban és 2013-ban, Wimbledonban 2009-ben, 2016-ban és 2021-ben, a US Openen 2012-ben, 2014-ben, 2020-ban és 2021-ben nem tudott elindulni. Ez kilenc GS-torna, és ebbe nem számoltuk még bele, amikor 2016-ban a Roland Garroson csuklósérülés, idén Wimbledonban pedig hasfalszakadás miatt kellett visszalépnie.

Ebből a szempontból kétségtelenül Djokovics a legszerencsésebb, hiszen csak a 2017-es US Openről maradt le 2022-ig, amikor viszont Ausztráliában és a US Openen sem indulhatott el. Amit még fel lehet róni a szerbnek, az a túl vehemens vérmérséklete, ami miatt 2020-ban jó eséllyel eldobott egy US Open-győzelmet, miután eltalálta az elütött labdája a pályabírót, ezért pedig kizárták.

Nadal az említett 2010-es Australian Openig bezárólag hat GS-tornát nyert, azóta 16-ot. 29 éves kora előtt 14-szer ért a csúcsra, azóta viszont Federer dupláját, nyolcat hozott.

A legnehezebb helyzetből Djokovics indult, hiszen ő volt a legfiatalabb, pályafutása elején Federer, majd a svájci és Nadal számított a legjobbnak, és neki mindkét csúcson lévő klasszissal dacolnia kellett a győzelmekért. Neki, mint fentebb már említettem, 2011-ben jött el az ideje, 23 évesen megnyerte második Australian Openjét, ezt követően pedig nem volt megállás: Federer 2010-es melbourne-i győzelmét követően 20-szor lett a szerb GS-győztes, a svájcit ugyebár a döntőkben minden alkalommal felülmúlva. Épp a 29. születésnapján kezdődött a 2016-os Roland Garros, ahol meglett a karrier Grand Slamje, ez előtt 10-szer, a torna után pedig még 10-szer ért csúcsra, így jön ki a mostani 21.

A világelső svájci Roger Federer

Emlékszem arra az időszakra, amikor gondolkodni sem kellett, mielőtt az ember le akarta írni, ki vezeti a férfi teniszezők rangsorát. Nem véletlen, hiszen 2004. február 2. és 2008. augusztus 17. között megszakítás nélkül 237 héten keresztül volt világelső Federer.

Ezt követően volt még egy 48 hetes uralkodása 2009 és 2010 nyara között, majd egy 17 hetes 2012 júliusa és novembere között, ehhez apránként jött még nyolc (6+1+1), és ki is jön, hogy 310 héten át vezette a világranglistát – gyakorlatilag hat teljes éven át.

Mivel ilyen hosszú, megszakítás nélküli dominanciája senkinek sem volt, és összességében is megdöntötte Pete Sampras 286 hetes csúcsát, sokáig azt gondolhattuk, hogy ez a rekord jó időre megáll majd.

Nem így lett, Novak Djokovics ugyanis már 373 hétnél jár – ráadásul neki a koronavírus miatt kiesett egy 22 hetes szakasz, aminél első volt ugyan, de ezt nem számolják bele, majd nem indulhatott az Australian Openen, hiába nyert Wimbledonban, pontot nem kapott érte, majd a US Openen sem állhatott rajthoz...

Világelsőként töltött hetek száma

373: Novak Djokovics

310: Roger Federer

286: Pete Sampras

270: Ivan Lendl

268: Jimmy Connors

209: Rafael Nadal

Ha szerva, akkor Roger Federer a legjobb

Az elvitathatatlan, hogy minden idők egyik, ha nem a legjobb szerválója a svájci. Nem ő ütötte a legnagyobbakat, de nem is ettől lesz jó egy adogatás. Megannyi esetet vissza lehetne idézni, amikor döcögött a játék, majd 0:40-nél fogta, és beütött öt ászt/ász értékű adogatást a világ legjobban fogadó teniszezői ellen, és köszönte szépen, ment is tovább. Ebben egyértelműen a mezőny felett állt.

Ha a fogadásokat nézzük, akkor Rafael Nadal jut elsőként az eszünkbe, valamint az, hogy kis túlzással nem volt olyan labdamenet, olyan reménytelennek tűnő helyzet, amikor ne indult volna el, hogy megpróbálja visszaadni. És mivel nagyjából mindent is beért és visszaadott, darabokra szedte az ellenfelek önbizalmát. A spanyol ellen egy labdamenetet a legritkábban lehetett egyszer megnyerni, inkább két-három, mások ellen nyerőnek számító ütésre volt szükség, mire ez összejött, és akadt, amikor ez sem. Ez pedig szörnyen tudja frusztrálni az ellenfeleket.

Na jó, talán valamiben mégis, méghozzá fejben. Itt nem arra gondolok, hogy okosan töri össze az ütőjét, amikor elszáll az agya, viszont szenzációsan tudja manipulálni az ellenfeleit. Lehet antipatikusnak tartani a jó ütemű ápolási szünetek miatt, idegbetegnek tartani az előbb említett esetek kapcsán, viszont a szerbet borzasztóan nehéz megtörni. És nem számít, ha az ellenfél nagyon vezet egy meccsen, három nyert szettet nagyon nehéz ellene összehozni. Ha pedig kétszettes hátrányból visszakapaszkodik, ott már nem igen hiszi el senki, hogy van esélye ellene.

És nem, ezzel nem állítom azt, hogy Djokovics lenne minden idők legjobbja. Azt sem, hogy Nadal lenne a tenisztörténelem legkiemelkedőbbje. Viszont ha van két ilyen játékos csak abban a korszakban, aminek az egyik képviselője kevésbé sikeres (GS-torna-sikerekben és egymás elleni meccseken sem), akkor az itt harmadikat minimum kérdőjeles mindenki fölé helyezni.

Persze, a szurkoló azt csinál, amit csak szeretne, neki úgyis az lesz a legjobb, akit a legjobban szeret.

És ez jól is van így.

Nem kérdés, hogy Roger Federer a legjobb – ezért!

Hagyjuk a matekot! Roger a legnagyobb

Nagyon szép dolog statisztikákat bújni, és elmerülni az egymás elleni meccsek, a Grand Slam-tornagyőzelmek és a világranglista élén eltöltött hetek tengerében, de alapvetően nem ez határozza meg, hogy ki az adott sportág legnagyobb alakja. Főleg akkor nem, ha a három legnagyobb, valaha élt férfi teniszező nagyságrendileg hasonló mennyiségű fontos tornagyőzelemmel rendelkezik.

Az emberi minőség, a természetes karizma, a személyes vonzerő, az elegancia és a könnyedség az, ami Roger Federert mindenképpen a tenisz képzeletbeli trónjára helyezi, mégpedig a „szentháromság” közepére. 2003-as berobbanása óta új fejezet nyílt a sportág történetében, sőt, egy új teniszbiblia íródott, amelynek első és legfontosabb főszereplője ő volt, de kétség kívül felnőtt hozzá Rafael Nadal és Novak Djokovics is az évek folyamán.

Az aranykor művészi játékkal, erőlködés nélkül

Ami a legmélyebb nyomot hagyja maga mögött, az a korszakosság. Márpedig a férfi teniszben olyan egyértelmű dominanciát senki nem tudott felmutatni, mint a svájci csillag 2003 és 2007 között. És milyen játékkal? Hát ez az, amire igazán nincsenek jelzők. Rendkívül precíz és tűpontosan gyilkos stílus, olyan technikai repertoárral fűszerezve, amit korábban nem láthattunk egyetlen játékosnál sem.

Gyerekkori példaképe, Pete Sampras egyértelműen a 90-es évek császára volt, de ő maga is elismerte, hogy a fonákja néha sebezhető. Na most Federer esetében egyszerűen nem volt gyenge pont, amikor Andre Agassit megkérdezték a 2005-ös US Open döntője után, hogy szerinte legyőzhető-e a svájci, csak ennyit válaszolt:

„Hányszor is kapott ki idén összesen? 74 meccsen háromszor? Akkor verhető!” – mondta nem kis iróniával a hanglejtésében a Las Vegas-i legenda. Ebben az évben mindössze négyszer kapott ki 81 győzelem mellett, ami 95 százalékos győzelmi mutató. Összesen négy olyan évet zárt, amikor meccseinek több mint a 90 százalékát képes volt megnyerni. Utoljára 2017-ben volt képes erre, ami azért is elképesztő, mert ebben az évben töltötte be a 36. életévét. 

Emberarcú tenisznagykövet

Rogert nem változtatta meg a világhírnév, nagyon sokszor mutatta meg emberi arcát, és nála ideálisabb alanya semelyik elit gyártócégnek nem lehetett. Azok a márkák, amelyekhez arcát adta, igazán kivételezettnek mondhatták magukat, mert ennek az embernek egyszerűen minden jól állt, a mosolya pedig védjeggyé változott a tenyerese, a fonákja és a röptéje mellett. A bő két évtizedes pályafutása alatt egyetlen meccsére sem emlékszem, amikor a pálya mellett ápolást kért volna, és a meccsek feladása sem tartozott a „hobbijai” közé.

Mekkora példakép tudsz lenni emberként a pályán kívül?

Itt érkeztünk el a lényeghez. Roger ikonként a legnagyobbá vált, és ebben lényegileg Rafael Nadal sem maradt el tőle. Mindkét emberben volt tartás, alázat, küzdőszellem, felelősségérzet és önuralom.

A nagy hármasban ennél a pontnál egyértelműen Novak Djokovics a fekete bárány, aki nem ok nélkül érdemelte ki a „Mr. Medical Timeout” gúnynevet.

Nagyon sokszor játszotta el a nagyhalált rendkívül fontos meccseken, kikérve az összes ápolási idejét, aminek valódi célja a rá várakozó ellenfél kizökkentése volt. Így nyerte meg az egyik US Open-döntőjét Nadal ellen, és ugyanezt a cirkuszt adta elő Sztefanosz Cicipasz ellen is a Roland Garros tavalyi döntőjében 0–2-es szettállásnál pojáca módjára agonizálva. Mindkettővel elképesztő módon rombolta a renoméját, s erre még rátett egy lapáttal a koronavírus időszaka alatt tanúsított rendkívül infantilis és felelőtlen viselkedése, amivel megint csak magának ártott a legtöbbet. Csupán ebben az évben két Grand Slam-tornáról diszkvalifikálta magát az ezoterikus szerb világklasszis...

Vitán felül az egyetemes sport egyik legnagyobb alakja 

Roger Federer az egyetemes sport egyik legnagyobb alakjaként vonul vissza, hozzá csak Michael Jordan hasonlítható vagy Lionel Messi, akik felfoghatatlan adottságaik mellett sosem estek ki az emberi szerepükből. Federer olyan szintre emelte a tenisz népszerűségét, amelyről korábban álmodni sem lehetett, pedig hatalmas volt előtte a Sampras–Agassi, a Becker–Edberg vagy a Borg–McEnroe éra is. Nadal hamar felnőtt hozzá, és hozzájuk csatlakozott Djokovics is, de azt sose felejtsük el, hogy a nagy hármas Benjáminjának volt a két legnagyobb tanára...

A kor nem érdem, hanem állapot. Federer majdnem öt évvel idősebb Nadalnál, a spanyol és a szerb között pedig pontosan egy év a korkülönbség. Nyilvánvaló volt, hogy az idő hosszú távon nem Federernek dolgozik. A hatalmas rivalizálásban az egymás elleni mutatók fontosak, de nem döntenek a legfontosabb kérdésről: ki a legnagyobb teniszező?

Ezt alapvetően érezni lehet a mostani visszavonulás kapcsán is.

Akkora űrt ugyanis senki nem fog maga után hagyni a teniszben, mint a svájci géniusz. Akkor sem, ha valaki esetleg 25 Grand Slam-tornát nyerne. A teniszvilág értő közönsége beárazta a három ikont, és ebben hál' istennek nem a száraz statisztika döntött. Sosem szerettek ennyien és ilyen odaadással egy teniszezőt, mint Roger Federert, akinek kicsit sem kellett koldulnia ezt a szeretetet, hiszen az magától értetődően járt neki onnantól kezdve, hogy a wimbledoni pázsit királya lett 2003-ban.

Agassi 2006-os visszavonulásakor nem sokat kellett törnöm a fejem, hogy ki miatt fogom továbbra is imádni ezt a csodálatos sportot, amely olyan adrenalinlöketekre is képes, mint a legjobb Barca–Real-rangadók. Most viszont bajban vagyok, és úgy érzem, így vagyunk még ezzel jó pár millióan...

Good Bye, King Roger!

A szerzők az Index újságírói.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

(Borítókép: Novak Djokovics, Rafael Nadal és Roger Federer 2013. augusztus 13-án. Fotó: D Dipasupil / Getty Images)