Eddig nem volt luxuscikk nemzetközi sporteseményeket megrendezni?
További Vélemény cikkek
„A kézilabda-Eb ezekben az időkben luxuscikk” – nyilatkozta a minap Kocsis Máté, a Magyar Kézilabda-szövetség elnöke. Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter aztán meg is erősítette: Magyarország a magas költségek miatt valószínűleg visszalép a rendezéstől, így Svájc és Ausztria lehet a házigazdája a 2024. évi tornának. Meglepő és mulatságos – ötlik fel egy valaha népszerű műsor címe. De nem hiszem, hogy van kedvünk nevetni.
***
Magyarország az utóbbi évtizedben nemzetközi sportversenyrendezési nagyhatalommá vált. „Az elmúlt nyolc-tíz évben fölépítettünk és megrendeztünk mindent, amit csak lehetett. Erre a koronát az új atlétikai stadion meg az atlétikai világbajnokság teszi föl. Mert akkor már mindent rendeztünk, amit rendezni lehet és érdemes – az olimpián kívül” – nyilatkozta Orbán Viktor miniszterelnök szűk egy hónapja a Nemzeti Sportnak.
A rendezési láz nem minden előzmény nélküli. A 90-es évek közepén az Országos Testnevelési és Sport Hivatal elnökeként Gallov Rezső hozta tető alá az első megállapodást a sport és turisztikáért felelős ágazatvezetéssel a nemzetközi sportesemények magyarországi rendezésének támogatásáról, majd a Deutsch Tamás vezette Ifjúsági és Sportminisztérium – sportért felelős helyettes államtitkárként „nyakig benne voltam” – szánt az akkori idők mércéi szerint kiemelt összeget erre a célra. Nem tűnt kidobott pénznek. A sportturizmus általános pozitív gazdasági és gazdaságélénkítő hatásai már akkor ismertek voltak, meg hát a támogatási összegek is „kezelhetők” voltak. Megerősödött az eseményszervezési, rendezési kultúra, nemzetközi kapcsolatok épültek, bár az eseményrendezésben rejlő lehetőségeket korántsem sikerült hatékonyan kihasználni.
Pénz nem számít
Azonban sosem volt – sem akkor, sem később – valós utókövetés, így igazából nem tudtuk, hogy a költések ellenőrzött jogszerűsége mögött ténylegesen hogyan viszonyulnak a pénzügyi bevételek a költségekhez. De ha csak a szervezők nem verték át látványosan a közigazgatást, az állami támogatások önmagukban azt jelezték, hogy a követlen pénzügyi egyenleg negatív, azaz ezek az események pénzügyileg veszteségesek. A továbblépéshez három dolog kellett volna: modern sportlétesítmények, sokkal nagyobb szállodai kapacitás és az eseményekkel érintett ágazatok tevékenységének rendszerbe szervezése.
2010 után óriási sportlétesítmény-építési láz vette kezdetét. Kevesen hajlandók emlékezni rá, de ennek társadalmi szükségszerűsége megkérdőjelezhetetlen volt. Akkori labdarúgópályáink – stadionok? ugyan már! – már alkalmatlanok voltak nemzetközi mérkőzések rendezésére, a Népstadionban rendezendőkre is mérkőzésről mérkőzésre kellett engedélyt kérni az UEFA-tól. A 2010-es évek kezdetére a teremsportokra jószerével csak a tűzvészben megsemmisült Budapest Sportcsarnok helyén kényszerűségből megépült Papp László Aréna felelt meg a nemzetközi standardoknak, volt alkalmas kiemelt nemzetközi események helyszínének. Modern versenyuszodával sehogy sem álltunk, ahogy atlétikai létesítmények, jégcsarnokok, vagy más oldalról szabadidősportok, iskolai tornatermek, tanuszodák, és nem sorolom tovább, terén sem.
Akkor is, most is, társadalmilag jónak és helyesnek gondolom, hogy a 2010 utáni kormányok komoly mennyiségű közpénzt szántak a sportinfrastruktúra-fejlesztésre. A probléma az arányokkal és mértékekkel van – ahogy Sárközy Tamás professzor szokta mondogatni. Építettünk itt mindent, aminek rendezőelvét nehezen lehet felfedezni, ha csak nem éppen az, hogy épüljön a sport területén minden, bármi, akármi. Gazdaságossági szempontok nemhogy fel sem vetődtek, a kormányzati kommunikáció rendszeresen és határozottan foglal állást a pénzügyi szempontok sporton belüli „túlzott” érvényesítésével, a pénz „megrontó”, „romboló” hatásával szemben.
…vagy mégis?
Azért ekkora és talán sohasem látott sportinfrastruktúra-építési és sportfejlesztési programot csak „el kellett adni” a társadalomnak. Víziót, értelmezési szövegkörnyezetet kellett teremteni a közpénzköltések mögé. Az egyik világmagyarázat a gyerekek sportolása, ahol „nem normális hozzáállás sajnálni a pénzt sportpályákra vagy a gyerekek sportolására”, a másik sokat ismételt érv pedig a hazai rendezésű nemzetközi nagy világversenyek (megasportesemények) kiszolgálása.
Ez utóbbi esetében amellett érvelek, hogy
vannak olyan kiemelt sportlétesítmények (Nemzeti Uszoda, Nemzeti Stadion, Nemzeti Atlétikai Központ), ahol a beruházási költségek megtérülésétől tekintsen el a társadalom – ahogy a Nemzeti Színház, Operaház vagy Szépművészti Múzeum értéknövelő beruházásai esetén is –,
de a működési költségeket, akár szolid nyereséggel, ezek a közpénzből létesült sportlétesítmények is termeljék ki. Ebben kulcsszerepe van/lehet a nemzetközi világeseményeknek, ezek adhatják azt a pluszt, ami „kiegyenesítheti” az üzemeltetési költségvetéseket. (Ha ezek a rendezvények tömegével nem sportesemények, hanem például popkoncertek, azzal sincs feltétlenül gond, csak éppen a sport oldaláról bizonyos kérdéseket felvet.)
A megasportesemények melletti másik, elvileg valós kormányzati pénzügyi érv a már említett gazdaságélénkítő hatás. Azonban ez az érv is „kap egy vajszínű árnyalatot”, mivel amennyire ez nyomon követhető, nem szűnt meg az a gyakorlat, hogy a magyar szervezők is kapnak, adott esetben nem is kevés állami támogatást a rendezéshez. Ennek oka lehet az állami sportlétesítmények üzemeltetési keresztfinanszírozása – az eseményekkel racionálisan megtermelhetetlen mesterségesen magas bérleti díjak kifizetése –, de lehet egyszerűen az, hogy a megasportesemények rendezése jelentős számban pénzügyileg önmagában veszteséges. A tovagyűrűző hatások okán (például a résztvevők többletfogyasztásából származó bevételek adóvonzata, illetve a többletbevételek elköltése, hosszú távon a magyar turisztikai ágazat szolgáltatásai iránti kereslet-növekedése) a közvetlen pénzügyi veszteségek ellenére is lehet racionális közösségi támogatást adni a rendezéshez – a közvetett gazdasági hasznok mértékéig. Ha tudjuk, hogy mekkorák ezek a gazdasági hasznok. Ha nem tudjuk, akkor marad a nagyon nehezen számszerűsíthető országimázs mint végső érv.
Visszalépés – vagy nem?
Az előzőekben igyekeztem röviden bemutatni, hogy a 2010 utáni sportfejlesztéseknek fizikailag és gondolatiságában is központi eleme a megasportesemények rendezése, némi túlzással, bármi áron. Ennek fényében meglepő a 2024. évi kézilabda-Európa-bajnokság-rendezés tervezett visszamondása.
A szükséges létesítmények ugyanis állnak, megépítettük az egy éve rendezett kézilabda-Eb-re, jövőre ezek még feltételezhetően tökéletes állapotban lesznek, tehát még azt a vitát sem kell(ene) lefolytatni, hogy beleszámítsuk az építési költségeket vagy sem a rendezvény költségvetésébe.
A szervezői csapat, gondolom, nagyrészt egyben marad, könnyen mobilizálható, a tudásbázis rendelkezésre áll, minimális költségeket jelent(ene) a frissítése. Maradnak a szervezési költségek, ahol ráadásul csak társszervezők vagyunk, amire azt mondja most a kormány, erre nincs pénz. Különösen figyelemre méltó Kocsis Máté szóhasználata: a kézilabda-Eb mint luxuscikk.
Akkor mi volt a 2022. évi szlovák–magyar kézilabda-Eb-rendezés? És az elmúlt tucat év többi nagy hazai rendezésű világeseménye? Azok is luxuscikkek voltak? És hogyhogy most hirtelenjében számít a pénz? Eddig arról volt szó, hogy a nemzeti ügyeket – élükön a nagy sporteseményekkel – nem pénzben mérjük. Ha mégis, akkor ott vannak a gazdaságélénkítő hatások. Meg az országimázs. Akkor már ez sem igaz?
Továbbra is azt gondolom, a magyarországi megasportrendezvényeknek van értelmük. Igazából nincs is nagyon más választásunk, mert valóban elképesztő mennyiségű betont öntöttünk sportlétesítményekbe, ezekkel kezdeni kell valamit. De veszteséges eseményrendezésekkel tényleg ne kísérletezzünk. Az valóban luxus. Hogy az eseményrendezésekben rejlő lehetőségeket kihasználjuk, mindenképpen változtatni kell az eddigi szemléleten és gyakorlaton.
A közpénzköltések esetében a sport területén (is) vissza kell térni a gazdaságossági, hatékonysági szempontok érvényesítéséhez.
Világossá és a közvélemény által ellenőrizhetővé kell tenni a valós költségeket és bevételeket. Együtt kell működni a rendező városokkal, elsősorban a fővárossal, ki kell alakítani a költségek és hasznok ágazati megosztási rendszerét a létesítményüzemeltetés, közlekedés, turizmus, városmarketing, kiskereskedelem és vendéglátás stb. területek között, kompenzálni kell a jövedelemtranszferben hátrányokat szenvedő szereplőket. (A költségeket az adózáson keresztül mindenki fizeti, de a hasznok jelentős része csak szűk csoportoknál csapódik le.)
És világos beszéd kell. Mert különben nézünk, mint szegény ember a luxuscikkre.
A szerző sportközgazdász.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: A magyar női kézilabda-válogatott edzése a ljubljanai Stozice Arénában az Európa-bajnokság kezdete előtti napon, 2022. november 3-án. Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI)