Lenni vagy nem lenni? – Az eutanáziakérdés bírói szemmel

„Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.

Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri

Balsorsa minden nyűgét s nyilait;

Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,

S fegyvert ragadva véget vet neki?”

(William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi)

Egy Ronald Reagan volt amerikai elnöknek tulajdonított mondás szerint „minden abortuszpárti ember megszülethetett”. Sok igazságtartalma van a gondolatnak: a legtöbb jogról, társadalmi kérdésről olyanok vitatkoznak, akiket nem érint. Ilyen szempontból is unikális dr. Karsai Dániel ügyvéd úr esete, aki érintettként, ALS-betegként tematizálta újra az eutanáziáról szóló, több évszázados közbeszédet. Én magam bíróként, a tárgyalóteremből ismerem Karsai ügyvéd urat, akit rendkívül felkészült, tehetséges szakembernek tartok. Nagy erénye, hogy szenvedélyesen áll ki azokért az elvekért, amelyeket magáénak vall. Az új lendületet vett eutanáziavitában tudása, szenvedélyessége, személyes érintettsége rendkívüli meggyőző erőt adnak szavainak. Már csak az együttérzés és a tisztelet is kényszerítő jelleggel parancsolja, hogy mindenki hajoljon meg érvei előtt. Ezek azonban kizárólag az ő álláspontját tükrözik, így a közéleti vitából kimaradnak azok a tények, amelyek teljességgel érthetővé teszik a mostani történéseket. Úgy gondolom, hogy

Az eutanázia kérdése megosztja a társadalmat. Voltaképpen az emberi élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog összeütközése feloldását kell elvégeznie a jogtudománynak. Az érintett úgy érzi, hogy egészségi állapota nem engedi, hogy emberhez méltó életet élhessen, ezért azt kéri, hogy vegye azt el tőle valaki, mivel nem akar, vagy nem képes önkezével véget vetni az életének. A passzív eutanázia az orvosi kezelés visszautasítását jelenti. Ezt Európa összes országa, így Magyarország is elfogadja. Az aktív eutanázia azt jelenti, hogy egy közreműködő személy aktív magatartása vezet a beteg élete megszűnéséhez. Magyarországon, csakúgy, mint a világ legtöbb országában, törvény tiltja az aktív eutanáziát, vagyis azt, hogy bárkit betegsége miatt halálba segítsenek. Ez a halálba segítés módjától függően emberölésnek vagy öngyilkosságban való közreműködésnek minősül, mindkettő bűncselekmény.

Miért támogatják sokan az aktív eutanáziát? Bárki kerülhet olyan helyzetbe, mint Karsai ügyvéd úr. Még belegondolni is borzasztó, hogy milyen lehet tiszta tudattal egy mozdulatlanságra kárhoztatott testben várni a fulladásos halált. Más betegek olyan mérhetetlen fájdalommal élnek, amelyet még a legerősebb gyógyszerek sem képesek csillapítani. Egyik esetben sincs esély a gyógyulásra, a szenvedés enyhítésére, a kínlódásnak csak a halál vethet véget. Sokan eljuthatnak az elkeseredés azon fokára, hogy inkább véget vetnének életüknek, mint hogy akár egy nappal is tovább tartó szenvedést kelljen elviselniük. Az aktív eutanázia támogatói azzal érvelnek, hogy ha az élethez való jog megilleti a beteg embert, akkor arról szabad akaratából lemondhat, ezt a döntését pedig mindenkinek tiszteletben kell tartania. Nem várható el a beteg emberektől, hogy mások morális aggályai miatt értelmetlenül szenvedjenek.

Miért ellenzik sokan az aktív eutanáziát? A vallási indíttatást az arra hivatottaknak kell megindokolniuk, de ezek elfogadása vagy elvetése hit kérdése, amely nem erőltethető rá más világnézetű emberekre. A világnézeti kérdéseken túlmutató érvek figyelembe veszik azt, hogy a jogszabályok nem pusztán egyedi eseteket szabályoznak, hanem aktívan befolyásolhatják a társadalom működését. A társadalmat nem pusztán a jog és az államszervezet fogja össze, hanem a közös értékek is, ezek nélkül ugyanis nem marad egyben egy civilizáció. Természetesen folyamatos társadalmi vita tárgyát képezi, hogy mik legyenek ezek az értékek, és mindig lesznek olyan egyedi élethelyzetek, melyek szempontjából méltánytalannak tűnik egy-egy elv merev fenntartása. Az élethez való jog, vagyis a másik ember életének tiszteletben tartásához való jog heves viták tárgya az utóbbi évtizedekben.

A saját életét bárki eldobhatja, de másét kizárólag egy másik élet védelme érdekében veheti el. Ilyen eset például a jogos védelem. Ezt az elvet a civilizált államok többsége támadhatatlan jognak tekinti. Kikezdése az ellenzők szerint olyan folyamatokat indíthat el, amik erodálhatják a társadalmat, gyengíthetik a közösség ellenálló képességét, összetartását, következésképpen sokkal jelentősebb hátrányokkal járhat, mint egyes menthetetlen betegek egyéni szenvedése. Nyilván nem készül statisztika arról, hogy mi az oka az abortusz melletti döntéseknek, de élettapasztalatunk alapján el tudjuk képzelni, hogy ez hány esetben lehet tisztán az érintett nő akarata, és hány esetben a környezetének, élethelyzetének kényszerítő ereje. A társadalom jelenlegi állapotában az életvégi döntések esetén sem várható más arány: egy gyógyíthatatlan beteg kezelése sokba kerül az adófizetőknek, szenvedése sok nehézséget okoz a környezetének.

amely szerint az idős, beteg embertől elvárható lenne, hogy ne terhelje létezésével, szenvedésével a környezetét, hanem a túlélők érdekeit szem előtt tartva mondjon le életéről. Egyes félelmek szerint bárki kerülhet olyan helyzetbe, hogy türelemmel viselt gyógyíthatatlan betegségében ezzel a hozzáállással szembesülve morális dilemmát okozzon neki, hogy tovább éljen, vagy környezete elvárásait előtérbe helyezve a halált válassza. Akár olyan helyzet is előállhat, hogy az eutanáziát elutasító beteg szenvedését úri passziónak minősíti a társadalom és megtagadja tőle a szolidaritást.

Az egyén számára a gyógyíthatatlan szenvedés sokszor értelmetlennek tűnhet, de a társadalom szempontjából már olyan értékkel bírhat, melynek gyümölcseit sajnos általában épp az érintett beteg nem élvezheti. A gyógyászat fejlődésének motorja a szenvedés csillapításának vágya. Az onkológia előrehaladása, a rákbetegek életkilátásainak alakulása nagyszerű példája annak, hogy a régebben élt, akkor szenvedő betegek gyógyítása, fájdalmai csökkentése érdekében végzett kutatások miképpen eredményezik azt, hogy a rák a mostani generáció számára már nem feltétlenül egyenlő a halálos ítélettel. Karsai ügyvéd urat pedig arra inspirálta a betegsége, hogy szenvedését, annak elutasítását a nyilvánosság előtt felvállalva, az általa helyesnek tartott szabályozásért harcoljon. Mindez azt is eredményezte, hogy a közvélemény mély filozófiai kérdésekről: életről, halálról értekezik. Ez – nézőponttól, világnézettől függetlenül – közösségünk javát szolgálja, amiért valamennyien hálásak lehetünk az ügyvéd úrnak.

Komoly érvek szólnak tehát az aktív eutanázia mellett és ellen.

A szenvedő ember élete védelmének szintjei sokkal szélesebb spektrumot ölelnek fel. Ennek egyik véglete a kritikusai által „túlbuzgó gyógyításnak” nevezett helyzet, amely lényegében a biológiai élet öncélú fenntartása még abban az esetben is, ha igazából nincs is értelme. Ilyen például a súlyos agysérült betegek gépeken tartása. Ezekben az esetekben már nincs esély gyógyulásra vagy az élet bármilyen szintű megélésére, a létezés a vegetatív funkciók mesterséges működtetésére szorítkozik. A védelem másik szintje a már említett passzív eutanázia, amely az ellátás megszüntetése útján a beteg „meghalni hagyása”. Valahol itt helyezkedik el a spektrumon a palliatív kezelés, amelynek központi célja a menthetetlen beteg szenvedéseinek csökkentése, akár az élete megrövidülésének kockázatával. Az aktív eutanázia célja szintén a szenvedés megszüntetése, de kifejezetten az élet kioltása útján. A spektrumon továbbhaladva a belátási képességgel nem rendelkező, gyógyíthatatlan beteg gyermekek és értelmi fogyatékosok életének elvétele következik. A legtávolabbi véglet a hitleri „Eutanáziaprogram”, melynek keretében a náci Németország 200 ezer fogyatékos gyermeket és felnőttet gyilkolt meg a legkülönfélébb módokon. A kérdésre tehát nem egy egyszerű igen-nem a válasz, hanem az, hogy hol álljunk meg a palettán. Bármi is legyen a döntés, minden esetben lesznek méltánytalan helyzetek.

A törvényt a magyar Országgyűlés hozza, és kizárólag az is változtathatja meg. Ezalól kivételt képez az az eset, ha a törvényt – annak alaptörvény-ellenessége miatt – megsemmisíti az Alkotmánybíróság. Az alaptörvény rögzíti ugyanis, hogy Magyarország milyen alapvető jogokat tart annyira lényegesnek, hogy azokkal ellentétes törvényt tilos meghozni. Az alapvető jogok tartalmát az Alkotmánybíróság határozza meg különböző szempontok alapján. Ha egy törvény indokolatlanul sérti az alapvető jogokat, akkor az Alkotmánybíróság megsemmisíti. Bár az Alkotmánybíróság működése is állandó közéleti vita tárgya, de egy-egy törvény megsemmisítése az ő hatásköre, ezt mindenkinek tudomásul kell vennie.

Az Alkotmánybíróság a 22/2003. (IV. 28.) AB-határozatban már foglalkozott az aktív eutanázia kérdésével. Megállapítása szerint senkinek sincs alapvető joga arra, hogy más személy elvegye az életét, így az aktív eutanázia tilalma nem alkotmányellenes. Az Alkotmánybíróság húsz évvel ezelőtti határozata mai érvényességének vizsgálata is önálló jogi tanulmányt igényelne, de azt leszögezhetjük, hogy

Karsai ügyvéd úr nem az Alkotmánybírósághoz, hanem az úgynevezett strasbourgi bírósághoz fordult. Az Európa Tanács tagországai 1950-ben írták alá az Emberi Jogok Európai Egyezményét, amelyhez Magyarország 1992-ben csatlakozott. Az Európa Tanács nem az Európai Unió szerve, hanem a kontinens országainak többségét tömörítő nemzetközi szervezet. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye azokat az alapvető emberi jogokat rögzíti, amelyeket a részes országok tiszteletben tartanak. Az egyezmény betartása fölött az Emberi Jogok Európai Bírósága, közismert nevén a „strasbourgi bíróság” őrködik. Ez a bíróság nem alkotmánybíróság. Nem jogosult törvények megsemmisítésére, másrészt pedig nem az alapvető jogok tartalmának meghatározása és érvényesítése, hanem az Emberi Jogok Európai Egyezményének érvényesítése a célja. Miért fontos ez a különbség? Mert amíg egy alkotmánybíróságon érdemes és szükséges vizsgálni, hogy sérti-e az emberi jogokat az aktív eutanázia tilalma, addig az Emberi Jogok Európai Bírósága elméletileg csak azt vizsgálhatja, hogy az aktív eutanáziához való jog része-e az Emberi Jogok Európai Egyezményének. Az egyezmény aláírásakor az összes részes fél tiltotta az aktív eutanáziát, amelyet jelenleg is csak pár ország engedélyez. Nem valószínűsíthető, hogy az európai államok alapvető jogként szerettek volna biztosítani egy olyan dolgot, amit valamennyien egyöntetűen elutasítottak. A strasbourgi bíróság egyébként már foglalkozott egy hasonló esettel: egy Diane Pretty nevű, Karsai ügyvéd úrhoz hasonlóan ALS-ben szenvedő brit hölgy még 2002-ben szerette volna elérni az aktív eutanáziához való jogot.

Mint említettem, a strasbourgi bíróság nem jogosult arra, hogy megsemmisítse az államok jogszabályait. Amennyiben ítéletében megállapítja, hogy egy állam megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményét, akkor a sértett részére kártérítést ítél meg.

Mi várható a cikkünkben vizsgált helyzetben? Nincs ok arra, hogy a strasbourgi bíróság megváltoztassa álláspontját, de ez nem jelenti azt, hogy ne tehetné meg. Ha elutasítja Karsai ügyvéd úr keresetét, akkor nem változik semmi. Ha helyt ad neki, akkor kártérítésre kötelezi a magyar államot. Az aktív eutanázia ilyen esetben is bűncselekmény marad Magyarországon. Mindezt Karsai ügyvéd úr is tudja, mert kiváló szakember. Ő mégis harcol. Gondolom, azért teszi, mert igazságérzete ezt diktálja. Véleményem szerint ezért feltétlen tiszteletet érdemel. Talán az is a célja lehet, hogy személyes példájával és érveivel felpezsdítse az aktív eutanáziáról szóló közbeszédet. Számomra úgy tűnik, hogy ezt már elérte. Ebből a szempontból ő már győzött.

A szerző a Fővárosi Törvényszék bírája. A cikk kizárólag a szerző véleményét közli, nem tekinthető a bíróság hivatalos állásfoglalásának.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Németh Emília / Index)