Alig túl az érettségin, Faragóék, Kásásék nyomdokain

Kevés jelzős szerkezetet utálok jobban a „szerethető csapatnál”.

A csapat nekem ne legyen szerethető, inkább játsszon jól, gyönyörködtessen, hiszen nálam a profi sport nem önmagáért való bohóckodás, haszontalan önmegvalósítás, nem a kanti „Ding an sich” megtestesülése, hanem a szórakoztatóipar szerves része, amit ráadásul a társadalom, vagy inkább mondjuk így, a kormány – főleg nálunk, Magyarországon – nagyon is kézzelfoghatóan, bankszámlákon, szabad szemmel is jól látható módon honorál.

Az általad, általam, mindannyiunk által verejtékes munkával megtermelt (köz)pénzből.

Szóval, nekem a nemzet által finanszírozott csapat – adott esetben a válogatott – ne „szerethető” legyen, hanem játsszon jól, szórakoztasson, okozzon örömet, csavarja fel a plafonig az endorfinszintemet, és lehetőség szerint győzzön.

Annak idején, 2010 és 2013 között Egervári Sándor, a labdarúgó-válogatottunk szövetségi kapitánya vezette be itthon a köztudatba a „szerethető csapat” fogalmát. Ha már győzni nem tudtak, legalább legyenek szerethetők Dzsudzsák Balázsék. Mígnem ezek a „szerethető” srácok kaptak egy nyolcast Hollandiától, és ment mindenki a levesbe szövetségi kapitányostul, irányító középpályásostul. Egy csapásra páriák lettek a szerethető fiúk, akiket már senki sem szeretett. Viszont kisvártatva jött Dárdai Pál, Bernd Storck, majd egy röpke belga intermezzo után Marco Rossi, és Szoboszlai Dominikékra már senki sem mondja, hogy szerethetők, valahogy mégis mindenki szereti, sőt, imádja őket, mert szinte folyamatosan győznek.

Ennyire egyszerű.

Ilyen történelmi előzmények után pottyant ide elénk, ha nem is a semmiből, de némiképp váratlanul ez a magyar férfi vízilabda csikóválogatott. (Megtörtént eset, nem légből kapott anekdota: ifj. Horthy Miklós, a Magyar Úszószövetség elnöke valamikor a harmincas évek derekán a Keleti pályaudvaron fogadta az Európa-bajnokságról diadalmasan hazatérő pólósainkat, ezen szavakkal: „Fiúk! Két hete tapasztalatlan vízicsikókként utaztatok el, most meg győzelmesen tértek haza, Európa-bajnok vízi...” Itt azonban elakadt a kormányzó fiának a szava, miután végigfutott az agyán, hogy mi fog kikerekedni az összetett szóból.)

Aztán ahogy Vigvári Vincéék elkezdtek nyerni Zágrábban, megverték az olaszokat, majd a szerbeket, egyre többször találkoztam a honi médiában a „szerethető” jelzővel.

Könyörgök, ne terheljük meg ezeket a fickókat ezzel a baljós jelzővel! Faragó Tamásékra ki mondta 1976-ban, Montreal után, hogy szerethetők? Szerintem akkor még nem is sunnyogott be a magyar nyelvbe a hátsó bejáraton ez a kretén fogalom.

2000 és 2008 között Kásás Tamásék szerethetők voltak? Ugyan, kérem! Világverők voltak, zsenik, legyőzhetetlenek, de hogy szerethetők lettek volna...

Aztán most mégis azon kapom magam, mintegy rácáfolva önmagamra, hogy nagyon megszerettem ezeket a kölyköket, a fantasztikus szövetségi kapitányukkal, Varga Zsolttal együtt. Olyannyira fellelkesedtem a szerbek elleni negyeddöntős sikerüktől, hogy tanult kollégám telefonhívására, ugyan ugorjunk már ki vasárnap délután Zágrábba a horvátok elleni elődöntőre, azonnal rávágtam az igent, mielőtt még kitehette volna a pontot a mondat végére.

És amit a Bazen Mladost, az Eb uszodája környékén, leginkább a Hugo's nevű kocsmában tapasztaltam, az ott van negyvenhárom éves újságírói pályafutásom leginkább felemelő élményei között.

Először is a találkozás Német Tonival, a Fradi harmincadik születésnapját Zágrábban ünneplő, sérüléséből lábadozó centerével, aki a menyasszonyával együtt autózott el a horvát fővárosba, hogy szurkolhasson Nagy Ádáméknak, akikkel mellesleg késhegyre menő harcot vív a vb- és az olimpiai csapatba kerülésért.

Miközben az asztalunkhoz, ahol két perccel korábban még mi ültünk, letelepszik Varga Zsolt szövetségi kapitány a két segítőjével, és halálos nyugalommal beszélgetnek egy órával a horvátok elleni elődöntőt megelőzően. (A félreértések elkerülése végett üdítő van előttük az asztalon, nem sör.)

Van ilyen? El tudnánk azt képzelni, hogy, mondjuk, Marco Rossi, a futballistáink szövetségi kapitánya július közepén, Berlinben az Eb-elődöntő délutánján, miközben a csapat már melegít élete meccsére, beül a szurkolók közé az Olimpiai Stadion melletti kocsmába, és ott kezdi el taglalni a küszöbön álló meccs esélyeit?

Ugye hogy nem.

Ettől ilyen csodálatos, családias sportág ez a vízilabda. Az a vízilabda, amit csak Európa néhány országában űznek komolyan, meg talán az Egyesült Államokban. És ahol az aktuális Európa-bajnokság sajtóközpontjában az elődöntőre a meccs kezdete előtt másfél órával megérkező magyar újságírónak nincs akkreditációja, de csak fel kell hívnunk a sajtófőnök hölgyet, aki szól az Anja nevű ügyintéző kisasszonynak, és Anja előkapja a mobiltelefonját, lefényképezi a magyar újságírót, majd a portréfotót ráapplikálja az akkreditációs kártyára, ami már jön is kifelé a gépből, és az Anjának segédkező nyolcéves unokaöcs kikapja az elkészült, még forró igazolványt a préselőgépből, majd széles mosoly kíséretében átnyújtja a magyar újságírónak.

Titkosszolgálati eszközökkel végrehajtott háttérvizsgálat az akkreditált firkászról, ahogy az pár hete Hamburgban történt a futball-Eb sorsolásán? Repülőtéri mágneskapu a sajtóközpont bejáratánál? Motozás?

Ugyan, kérem! Ez csak vízilabda, nem futball, ez csak játék, itt senki sem akar felrobbantani senkit, itt mindenki szeret mindenkit, itt annyira archaikus a hangulat, hogy odakint, az uszoda előtt, a vurstliszerű szurkolói zónában a csapos csak készpénzt fogad el, a bankkártya még nem tolakodott be az árusok köztudatába.

Ennek az Európa-bajnokságnak vívta vasárnap este Zágrábban az elődöntőjét Magyarország. És bár a fiúk 11–8-ra alulmaradtak, de ha valakire, hát Nagy Ádámékra igaz Hemingway örök érvényű aforizmája Az öreg halász és a tengerből: „Az ember nem arra született, hogy legyőzzék – az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha.”

Ezeket a fickókat nem lehet legyőzni, még ha az eredményjelző mást is mutat.

És biztosak lehetünk benne, hogy kedden fél ötkor úgy mennek neki az olaszoknak, egy hét leforgása alatt immár másodszor, hogy meg sem fordul a fejükben a vereség, mint lehetséges opció. Amennyiben az influenzások, Hárai „Pufi” Balázs – aki nyugodtan az apja lehetne a 18 éves Varga Vincének –, Fekete Gergő, Burián Gergely és a többiek, akik az ájulással küszködve pólóztak a címvédő horvátok ellen, meggyógyulnak, olyan meccset rittyentenek a bronzéremért, mintha az életükért játszanának.

Ahogy az is holtbiztos, hogy újra imádni fogjuk ezeket az érettségin alig túljáró csibészeket, köztük az első edzője által „nyakkendős gengszternek” titulált, csillogóan tehetséges húszéves Vigvári Vincét, no és persze kortársait.

Csak kedves kollégák, könyörgök! Nehogy bárki is leírja róluk, hogy szerethetők!

Mifelénk valahogy nagyon rossz, fals csengése van ennek a szónak...

(Borítókép: A magyar válogatott a férfi vízilabda E.ON Kupán a Magyarország–Spanyolország-mérkőzés kezdete előtt a Császár-Komjádi Sportuszodában 2023. december 18-án. Fotó: Kovács Tamás / MTI)