Tudtuk, mi készül, mégis megdöbbentünk

Hónapok óta tudtuk, hogy készül az új kulturális törvény. Különböző tervezetek keringtek a kulturális életben, először csak vázlatosan, aztán egyre részletesebben kidolgozva, de a kezdetektől látható volt az irány: a különböző művészeti területeket – megbízható intézmények közbeiktatásával – egy irányba csatornázni, miközben a piramis tetején egy kulturális csúcsszerv ügyel a kulturális kormányzati stratégia végrehajtására.

Minderről korábban megkérdeztük a kulturális élet vezetőit is. Csák János kulturális és innovációs miniszter azt mondta tavaly decemberben: „A tervezett kulturális szabályozás (...) egységesít és transzparenssé teszi a folyamatokat.” Arra a kérdésre, hogy mikor születik meg az új jogszabály, ezt mondta: „Jövő nyár a cél. Széles körű és alapos egyeztetéseket akarunk végezni, mert a nálam lévő területek közül a kultúra a legérzékenyebb.”

Módszertani követelmények

Ugyanerről megkérdeztük Demeter Szilárdot is, miután elnyerte a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) főigazgatói székét: „Készül az új kulturális törvény”, amely „totális központosításként is lefordítható. Eszerint a teljes kulturális ágazat egységes rendszerbe kerül a múzeumoktól a könyvtárakon át az előadó- és alkotóművészetig” – vetettük fel neki idén februárban, amire így válaszolt:

A kulturális kormányzat egyik rákfenéje az elmúlt évtizedekben szerintem az volt, hogy intézményfókuszú: intézményeket akar fenntartani – és nem feladatfókuszú. (...) A kulturális törvény, amennyit láttam és megértettem belőle, feladatfókuszú. Azt mondja, nézzük meg, milyen típusú feladatai vannak az államnak, a kormányzatnak, az állami fenntartású kulturális intézményeknek, és ezeket a feladatokat hogyan tudjuk a leghatékonyabban, legolcsóbban ellátni.

A kulturális élet vezetői tehát mindannyiszor megerősíttették minimum az új kulturális törvény születésének tényét, Csák János azután is, hogy márciusban megjelentettük a jogszabály tervezetét. Ebben már az szerepelt, hogy a vármegyei hatókörű kulturális szervezeteknek a szakmai tevékenységük dokumentumait, köztük a „szolgáltatási tervet” el kell küldeni jóváhagyásra annak az intézménynek, amely alá tartoznak, például a Nemzeti Színháznak vagy a Nemzeti Filharmonikusoknak.

Csák János mégis hamis állításnak nevezte a színházak és zenekarok központosítását, majd kifejtette, hogy egy szervezet irányításának vannak felügyeleti és pénzügyi kérdései, ezek a minisztériumhoz tartoznak, „vannak azonban módszertani és innovációs kérdések is, ezek pedig már szakmaiak, ezért helytelen volna, ha a minisztérium fogalmazna meg ilyen követelményeket”.

Ezeket a követelményeket azonban nem is a minisztérium fogalmazza meg, hanem – a már kész előterjesztés szerint, amelyet aztán tegnap írtunk meg – az úgynevezett nemzetstratégiai intézmények, illetve rajtuk keresztül a Nemzeti Kulturális Tanács, vagyis az a testület, amely javaslatot tesz a kormánynak a kulturális stratégiára.

Az 50-es évek hangulata

A cél jól látható: a kormány nem kíván olyan kulturális intézményeket közpénzből támogatni, amelyek nem látják el jól a feladatukat, vagyis nem szolgálják a nemzet érdekeit, megmaradását – és hogy mi szolgálja ezt, azt a kormány kulturális stratégiája mondja meg. Mindenki másnak ott a mecenatúra.

A kulturális feladatellátásról szóló törvény – amely az egész társadalmat érinti, ezért beszélni kell róla – jelenleg olyan stádiumban van, hogy a kulturális tárca elkészítette a kormány asztalára szánt előterjesztést. Ezt a dokumentumban szereplő információk szerint hét osztályvezető írta, öt helyettes államtitkár és egy sajtófőnök látta, s a miniszteren kívül Závogyán Magdolna államtitkár és Gáva Krisztián közigazgatási államtitkár hagyta jóvá.

A tervezeten egyrészt az érződik, hogy Csák János az üzleti előéletéből fakadóan holdingban gondolkodik. Ahogy Demeter Szilárd fogalmazott:

Vállalati kultúrát próbál meghonosítani, ami egyrészt érthető, akceptálható is, másfelől viszont a kultúránknak olyan a természete, hogy ellentart ennek a típusú vállalati logikának. (...) Az alkotókat beterelni egy mederbe sziszifuszi meló.

Másrészt az a modell, amit az előterjesztés fölvázol, erősen az 50-es éveket juttatja az ember eszébe, még a szóhasználatában is. A „szolgáltatási tervet” be kell mutatni az adott kultúrstratégiai intézménynek, amely majd gondoskodik róla, hogy vidéken is mindenkihez eljusson a kultúra, vélhetően a tervezett közösségi terekbe, illetve központokba. Pedig egy település népességmegtartó erejét biztosan nem az adja, hogy időnként odamegy egy-egy társulat tájolni, vagy a semmiből megnyílik egy kiállítás.

Fontos szerepet kap az előterjesztésben a közművelődés, a népfőiskolák rendszere – ezek mögött az intézmény korábbi vezetője, Závogyán Magdolna személyén keresztül felsejlik a Lezsák Sándor vezette Nemzeti Művelődési Intézet és a Lakitelki Népfőiskola is. Mindezt pedig egy országos kulturális szakmai ellenőrzési rendszer kontrollálja – aki a „minőségfejlesztő folyamatban” jól teljesít, kitüntetést kap.

Még változhat a terv

A leírtakat tehát úgy kell elképzelni, hogy mondjuk a Miskolci Nemzeti Színháznak vagy a Békéscsabai Jókai Színháznak először is be kell mutatnia a „szolgáltatási tervét” a budapesti Nemzeti Színháznak, és aztán még egy országos szakmai ellenőrzési rendszer is segít megállapítani „a kulturális feladat minőségi szintjét”.

Ez az előterjesztés azonban nem a végleges törvényjavaslat, hiszen megtárgyalja még a kormány, az egyes minisztériumok, egyéb állami szervek (kulturális intézmények) és a dokumentumban felsorolt társadalmi szervezetek, emellett az Országgyűlésben is érkezhet hozzá számos módosító javaslat. Úgy tudjuk, a Nemzeti Kulturális Alapnál (NKA) már járt Csák János ez ügyben. 

A dokumentumban olvasható átalakítási szándék azonban akkora változással jár, ami nem csupán a kulturális intézmények, hanem az önkormányzatok életét is fenekestül felforgatja. Nincs annyi egyeztetés, amennyi ezt minimálisan is gördülékennyé tudná tenni, márpedig

kezdve az Operaház kétszer kiírt főigazgatói pályázatától a Zeneakadémia szintén kétszer kiírt, majd sikertelenül zárult rektori pályázatán át a Széchényi Ferenc Közgyűjteményi Központ felállításáig. Utóbbiról most éppen azt hallani, hogy betagozódik a Magyar Nemzeti Múzeum alá, és Demeter Szilárd is marad a MNM élén.

Kérdés, hogy a kulturális élet szereplői mennyire erősek ahhoz, hogy a művészi szabadságot, de a támogatásokat is érintő, vagyis a létüket meghatározó nagy átalakítást befolyásolni tudják.

A szerző az Index munkatársa, a Kultúra rovat szerkesztője.

(Borítókép: Kolumbán Kitti / Index)