Csák János: Az olajiparhoz képest a kulturális tárcát vezetni élvezetes társasutazás

Csák János kulturális és innovációs miniszter többek között arról beszélt az Indexnek, hogy

• új kulturális szabályozás készül;
• miért kellett távoznia L. Simon Lászlónak;
• miért kellett a helyén maradnia Vidnyánszky Attilának;
• mennyire foglalkoztatja az operaházi sztrájkkészültség;
• mit keresett a minisztériumban Máté Gábor és Kováts Adél;
• miért nem kapott támogatást a Szépírók Társasága;
• lesz-e 2024-ben Erasmus-ösztöndíj a magyar hallgatóknak;
• véletlenül vagy tudatosan maradtak-e ki a csok pluszból a gyermeküket egyedül nevelők.

Nagyszabású gyűlés után beszélgetünk, amelyen – az ön által menesztett L. Simon László akadémiai székfoglalójával éppen egy időben – a kulturális intézményvezetők és a gazdasági igazgatók vettek részt.

Összehívtam a minisztérium összes háttérintézményét, a költségvetési intézményeket, cégeket, alapítványokat: minden intézményvezetőt és gazdasági vezetőt, mintegy 200 kollégát, aki a minisztérium kötelékébe tartozik. 

Miért volt erre szükség? 

Mert egy jó intézményrendszer egyik kulcsa az, hogy legyen bizonyos mértékű testületi szellem. Tudjunk egymásról, osszuk meg a jó gyakorlatokat. A gazdasági problémák és a költségvetést érintő kérdések amúgy is hasonlók, és volt néhány bejelentésem is. Ott voltak a kulturális intézmények, a családügyi háttérintézmények, a még állami fenntartású egyetemek, az innovációs ökoszisztémához és a tudománypolitikához tartozó intézmények, illetve a felnőttképzés és a szakképzési intézetek képviselői is, tehát mindenki.

Mit jelentett be?

Eddig a költségvetési folyamat úgy zajlott, hogy a minisztérium mindig a tárgyévet követően tudta meg, hogyan teljesítenek ezek az intézmények. Most elkészítettünk minden területre kiterjedően egy statisztikai rendszert, és jövő évtől minden intézménynek negyedévente be kell számolnia arról, hogy mennyi jegyet adott el, mennyi műpártoló, mecénás vagy szponzori bevétele volt, mennyi állami költséggel gazdálkodik. 

Kiderül majd, mely intézményekben mennek előadások félházzal…

Negyedévente számot kell adni róla. A cél az, hogy a kapacitásokat kihasználjuk. Például, csak a magyar kultúra infrastruktúrájába az elmúlt évtizedben 622,4 milliárd forintot fektetett az állam. Új koncerttermek, közművelődési intézmények, múzeumok, színházak épültek és újultak meg. Most eljött az ideje, hogy bejöjjön a közönség. 

A Covid előtt a kultúrafinanszírozás állami része nagyjából 65-70 százalék volt, a többi jegyeladásból és egyéb bevételekből származott. A Covid alatt ez szépen felment 80 százalékra. Ez nyilván abból is adódott, hogy a kormány rengeteg pénzt adott bérkiegészítésre, hogy megtartsák az embereket, így az állami támogatás mértéke a 80 százalékon beragadt. Ez túlságosan magas szint és kényelmessé is tesz. Mindenki a minisztériumhoz fordul pénzért, számomra viszont az a fontos, hogy eljuttassuk a tudást, a kultúrát – és ezen keresztül a nemzeti értékeket is – a gyerekekhez, a fiatalokhoz, a családokhoz, és ebben az intézmények ugyanúgy eszközök, mint én. 

Új kulturális szabályozási keretek

A gyűlés már annak az új kulturális szabályozásnak az előkészítése, amely a 2008-as előadó-művészeti és az 1997-es, múzeumokról és a közművelődésről szóló törvény helyébe lépve új alapokra helyezi a kultúrafinanszírozást?

Nem, mert itt voltak az egyetemek és a családügyi intézmények is, tehát – mondjuk így – a jövő minisztériuma alá tartozó összes terület megjelent, de szó esett erről is. A kultúrafinanszírozást a tervezett kulturális szabályozás egyébként nem érinti, hanem a működési feltételeket egyszerűsíti. Egységesít és transzparenssé teszi a folyamatokat. Három követelmény van: milyen elvárásoknak kell megfelelnie infrastrukturálisan, módszertanilag és személyileg egy-egy intézménynek; milyen folyamatos képzésben kell részesülniük az ott lévőknek; és milyen módon választódnak ki az intézmények vezetői. Minden támogatási kérelem az új statisztikai beszámolási rendszer alapján fog eldőlni, de ez nem az új kulturális szabályozás része, ezt már most bevezettük, illetve ez részben eddig is így működött.

A Nemzeti Kulturális Alap (NKA) – amelynek én vagyok az elnöke – eddig sem adhatott volna működésre támogatást, de sokszor megengedő volt a bírálat. Ilyen volt a Szépírók Társaságának ügye, akik most azt mondják, hogy megszüntettük a támogatást – de hát soha nem is kaptak. Pályáztak bizonyos projektekre, de nem volt állandó támogatásuk. Most a működésre adtak be pályázatot, és az NKA csak betartja a szabályokat. 

Mikor születik meg ez az új kulturális szabályozás? 

Jövő nyár a cél. Széles körű és alapos egyeztetéseket akarunk végezni, mert a nálam lévő területek közül a kultúra a legérzékenyebb.

Az egyetemeken, a professzorok között, de még az üzleti világban sem lehet individuumként sokáig húzni, itt viszont nagy művészek, nagy megmondóemberek részéről hol megalapozott, hol megalapozatlan érzékenységgel, hiúsággal, narcisztikussággal és exhibicionizmussal is találkozik az ember.

Ilyen nagy egyéniség, megmondóember L. Simon László is, akinek a Magyar Művészeti Akadémián (MMA) tartott székfoglalója szimpátiatüntetéssé vált. Ezért kellett távoznia? Vagy ez a szélsőjobbnak tett gesztus az önkormányzati választások előtt? A Fideszen belül ezt hogyan értékelték? Konzultált valakivel, mielőtt – a Word Press Photo-kiállításon látható meleg közösség körül kialakult purparlé miatt – menesztette a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatóját? 

Nem, felelősségvállaló ember vagyok, a miniszteri felelősséget – például a vezetők kiválasztásában – az új kulturális szabályozásban is megerősítjük. Szeretném leszögezni, hogy ez a döntés nem bármely közösség ellen, hanem kizárólag a gyermekek védelmében született. A gyermekvédelmi törvény egyértelmű: a gyermekeket védeni szeretnénk az LMBTQ-propangandától. Minden felnőtt ember olyan kiállítást néz, amilyet szeretne. A Fideszen, és a szélesebben vett konzervatív oldalon belül L. Simon Lászlót sokan szeretik és tisztelik. Az életpályájában nyilván vannak olyan teljesítmények – szabadon gondolkodó értelmiségiként, népfőiskola-szervezőként, tévésztárként –, amelyek ezt alátámasztják, én egyébként a borait is szeretem. Ugyanakkor, mint minden nagy személyiség esetében, vannak olyanok, akik nehezen viselik Lacit. 

Azért az látszik, hogy feljövőben lévő, prosperáló múzeumot vezetett. 

Ha valaki intézményért felel, és nem tudja betartani a törvényt… Tőlem, amikor bemegyek egy múzeumba, és viszem a közigazgatási kártyámat, amelyen csak a nevem szerepel, azonnal elkérik a személyi igazolványt, hogy én vagyok-e. Ha az unokáimmal megyek, akkor az ő életkorukat is igazolni kell. Az intézményigazgatás ilyen dolgokkal is jár. Egyértelmű, hogy a törvényeknek való megfelelést biztosító utasítást kell adni az alkalmazottaknak és alvállalkozóknak. Ezzel tisztában kell lenni. Én is tisztában vagyok azzal, hogy a minisztérium hogyan működik, és be is tartatom a szabályokat. Lehet, hogy László igazi zsánere a világértelmezés, akár konzervatív közösségszervezés, amiben ő nagyon jó.

Civilizációs tanulságok

Számít esetleg ilyen területen a munkájára?

Nem gondolnám, hogy ha én ajánlanék most neki valamit, akkor azután két kézzel kapkodna. Ha valaki nagy stratégiai intézményt vezet, akkor az 100 százalékos munka. Tehát minden egyes rezdülésének azt az intézményt kell szolgálnia. Én például miniszterként nem publikálok új könyveket, pedig lennének gondolataim. Nem beszélek ki a miniszteri szerepemből, a kormányzati, politikai irányvonalból, mert egy idő után senki sem értené, hogy most a miniszter, tehát hatalmi tényező beszél, vagy én, mint szellemi ember. 

Tehát az volt a baja L. Simonnal – ami, úgy tudjuk, első körben Ókovács Szilveszterrel, az Operaház végül megerősített főigazgatójával is –, hogy nagyon aktív például a médiában? 

Tiszteletben tartom mindenkinél, ha erre van affinitása, hogy tanít vagy megmondóember. Közép-Európában sok olyan példát ismerünk, amikor az, akinek a társadalmi kérdésekhez is van vénája, és jól képzett, előbb-utóbb szembesül azzal a kérdéssel, hogy jó, ha ennyire tudod, mit kellene csinálni, akkor vállalj vezetői pozíciót és valósítsd is meg. A vezetői munka realistává teszi az embert. Nálunk az értelmiségi és a vezetői szerep egymásba gabalyodik. Ezt nem tudom, és nem is akarom, valószínűleg nem is lehet megváltoztatni. Ez a közép-európai sors és történelemfejlődés része. Szóval ez független az én személyes ízlésemtől, miniszterként látom és tudomásul veszem, de baráti beszélgetésekben nyilván mindenről elmondom a véleményem. Ennek az ügynek azonban civilizációs tanulságai is vannak. 

Melyek ezek? 

Jó kapcsolatokat ápolok a Magyarországon élő diplomatákkal, nagykövetekkel, és a múltkor érdekes beszélgetés alakult ki köztünk egy fogadáson, ahol szóba került a gyermekvédelmi törvény. Azt mondtam nekik, hogy a nyugati civilizációban zajlik egy antropológiai következményekkel járó nagy vita arról, hogy az emberi lényt azon kívül, hogy értelmes és szabad akarata van, minek tekintjük. A kormányzatok felelőssége, hogy amikor új intézkedéseket vezetnek be, vagy lehetővé tesznek bizonyos kezdeményezéseket, akkor előtte hatástanulmányokat kell végezni, meg kell fontolni, hogy mi milyen következményekkel jár. Tehát az, ami az elmúlt tíz évben a transzatlanti világban, például a genderügyekben előtanulmányok nélkül zajlik, nagyon vitatott: nem tudjuk, milyen testi, szellemi és lelki hatással járnak majd a folyamatok.

Mondok egy példát: 12 évesen kalóz akartam lenni, és föl is vetettem a szüleimnek, hogy levágatnám a kezemet, és a helyére kampót rakhatnék, és kiszúratnám az egyik szememet, mert mégis hogy nézne ki, ha csak rárakatnék egy plecsnit. Természetesen, szerencsére nem támogatták az ötletet, azt mondták, majd kinövöm.

Egy nemátalakítás súlyos, visszafordíthatatlan következményekkel jár, a transzatlanti közösségben ezt mégis több helyen szülői beleegyezés nélkül meg lehet tenni. Azt mondtam a nagykövet barátaimnak, hogy nem tudjuk még ennek a hatásait. És mi addig, amíg nem látjuk ennek az eredményét, ragaszkodunk a természeti törvényhez meg a hagyományos európai civilizációhoz: nem akarjuk kockára tenni egyetlen magyar gyermek életét sem. Szerintem ez olyan kulcsprobléma, amivel most az értelmiséginek vagy az elitnek foglalkozni kellene. Azért élvezem a miniszteri munkámat annyira, mert az időm kétharmada a működtetéssel megy el, a többi alkotó gondolkodás. 

Ügyek a kulturális életben 

A filozófiai kérdések mellett azért a miniszteri munka nagy része pályázatokról, döntésekről, intézményvezetők kinevezéséről szól, és ezekből az ügyekből elég sok kijutott az elmúlt másfél évben: Opera, Zeneakadémia, Budapesti Operettszínház, Pesti Magyar Színház, Nemzeti Színház… Mindegyikről hosszan lehetne beszélni, de ezen ügyek közben egyszer sem fordult meg a fejében, hogy nem erre számított kulturális miniszterként, és inkább távozik? 

Megmondom őszintén: az, ami a kultúrában van konfliktus, semmi ahhoz képest, ami az olajiparban volt, amit Mol-elnökként éltem meg.

A vezetésnek van egy fontos vonatkozása, ez pedig az időszerűség. Mindent akkor kell, illetve lehet meglépni, amikor kedvező a körülmények együttállása. Ahogy az aikidóban: az ellenfelek vagy ellenérdekeltek energiáját is használod a célod eléréséhez. Úgy látom, hogy a kultúrában az a program, amit kitűztünk, szépen halad előre. Azok az érzelmi és értelmi, illetve pozicionális, szervezeti viták, konfliktusok – az ökoszisztémán belüli pénzügyi vagy intézményi újrarendeződés –, amelyek fölvetődnek, mind azt mutatják, hogy elindult a kultúraváltás.

Azokban az ügyekben, amelyeket említettek, személyek körül csúcsosodtak ki a konfliktusok. Nekem azért van könnyű dolgom, mert nem a kultúrából éltem korábban, és nem abból fogok élni miniszteri szolgálatom után sem. Tehát abban a hálórendszerben, amely körüllengi vagy befonja a kultúrát, foghatatlan vagyok anyagilag, intellektuálisan és minden más tekintetben is. 

Ezt inkább hátrányként szokták emlegetni, mondván, nincs képben a kulturális kérdésekben. 

Képben vagyok. Az, hogy nem vagyok része a hálónak, nem jelenti azt, hogy nem tudom, mi történik. Pontosan tudom, hol milyen teljesítmények vannak, tudom, ki kivel és miért van alkalmi koalícióban. Ugyanarról a történetről többen elmondják nekem a saját olvasatukat. Az üzleti életben is így van. Nem az a feladatom, hogy igazolgassam, hogy bennfentes vagyok, mennyit tudok, meg mennyit látok, hanem hogy ezeket az információkat beépítve időzítsem a döntéseimet. Azok mondják, hogy nem vagyok képben, akik úgy érzik, hogy a saját partikuláris érdekeiket nem tudják érvényesíteni.

Nagyon sok kulturális megmondóember azt kívánja, és ennek a legnehezebb ellenállni, hogy Aczél György legyek: legyen egy iroda vagy lakás a Szent István parkban, ahol tűrjek, tiltsak, támogassak. Én a magyar állam nevében hozok döntéseket, és azt a mandátumot kell érvényesítenem, amelyet a most már 13 éve regnáló kormányzat megkapott: Isten, család, haza, magyar szabadság, vagyis az egyéni szabadság és a szuverenitás, tehát az alkotmányos szabadság védelme. Ezt kell támogatnunk, mert egyébként elárulnánk a választóinkat.

A nyugati civilizációban létezik az érintettség elve, tehát ha valami olyasmi történik, amire nekem, mint az állam képviselőjének a portfóliómat érintő ügyben lépnem kell, akkor lépek.

Ilyen volt a Nemzeti Múzeum ügye?

Igen. A gyermekvédelmi törvényt mindenkinek be kell tartani.

Sztrájkkészültség az Operában

Arról is képben van, hogy az Operaházban sztrájk készül?

Levelezésben állunk a főigazgató úrral. Az a helyzet, hogy a pozíció felelősséggel is jár, és minden évben van egy költségvetési folyamat: meg kell mondani, hogy a jövő évben mi lesz. Az Operában semmi olyan probléma nem vetődött föl, amit ne lehetett volna tudni akár két vagy három évvel ezelőtt. Az intézményvezetők felelőssége, hogy kezeljék ezeket a költségvetésen belül. Ha nekem, mint miniszternek, vagy a minisztériumnak be kell avatkozni, az azt jelenti, hogy fölöslegessé vált az intézményvezetés. Lenge szellőben könnyű vitorlázni, és nehéz viharos tengeren. Gondoljanak bele, van nálam majdnem száz intézmény. Mindegyiknek részleteiben ismerem az ügyeit.

Az Opera-főigazgatói választást – ahol a pályázatot kétszer írta ki, majd nem hallgatva a szakmai bizottság javaslatára a regnáló főigazgatót nevezte ki – utólag hogyan látja? Nem bánta meg a döntését? 

Az első pályázat már csőben volt, amikor miniszter lettem. Viszont tényleg akartam tudni, hogy mit tud a magyar róna. Kevés volt az idő, hogy fel is kérjek akár külföldi pályázókat, de így is szép mezőny alakult ki. A jelentkezők közül a nemzetközi beágyazottságot, a vezetői tudást, az ökoszisztéma ismeretét tekintve mindenki jó volt valamiben. Az is igaz, hogy voltak olyan jelentkezők, akiket rábeszéltek, hogy induljanak, azzal, hogy te irtó jó lennél. 

De ön is biztatta a szakmát, hogy mérettessék meg magukat, és legyen verseny.

Igen, akinek van erre affinitása, az jelenjen meg. És ez nagyjából meg is történt. 

De akik jelentkeztek és nem nyertek, azok nagyon rosszul jártak.

Ez mindig úgy van szerte a világban, hogy kinek-kinek a kicsinyességén vagy nagylelkűségén múlik, hogy egy verseny után hogyan számol el magával és a versenytársakkal. Egy pályázatot egy valaki nyerhet meg. De az, hogy ha valaki valamilyen pályázaton nem nyer, az nem az ő művészi vagy vezetői életpályájáról mondott ítélet, mert egy ilyen verseny mindig több szempontú relatív tényezők összevetésén alapul. És ezért azok közül, akik pályáztak, többen továbbra is bírják a minisztérium különböző támogatásait a programjaikhoz. 

Az említett kulturális ügyeket tehát nem is tekinti kudarcnak? 

Egyáltalán nem. A kultúraváltás, egy rendszer, egy ökoszisztéma átalakítása, dinamizálása nem másfél év. Nekem az első hat-nyolc hónapom azzal telt el, hogy mindenkivel beszéljek, és megértsem ezeket a hálókat: én a nagy rendszerek átalakításában vagyok fekete öves. És amikor megértettem a szerkezetet és a folyamatokat, akkor elkezdtük az átalakítást. Az átalakulásnak pedig van egy elkerülhetetlen hatásmechanizmusa, lefutása az érintettek körében: először ellenállás van, aztán kétségbeesés, majd düh. Aztán ahogy megy tovább a folyamat, az érintettek mérlegelik, hogyan tudnák optimalizálni a helyzetüket, és felismerik, milyen lehetőség van benne. Ez bármilyen szervezetben hosszú folyamatot vesz igénybe, pláne, ha egy teljes ökoszisztémáról van szó.

Vannak jó példák, például az egyetemi átalakulás sokkal lendületesebben megy előre, mondjuk jobban is mérhető az eredmény. A kultúrában, a kulturális életben lévő személyiségek, egyéniségek körében ez lassabb folyamat, de állítom önöknek, hogy nagyon jól haladunk. A konfliktusok pedig azért jók, mert mint egy házasságban, néha-néha akár indulatosan tisztázni tudjuk, hogy hol tartunk. Teljesen ott vagyok, ahol térben és időben lennem kell, szuper jól érzem magam.

A Nemzeti Színház esetében, amikor a baleset miatt lemondott Vidnyánszky Attila vezérigazgató, döntési helyzetbe került, ha akarta, ha nem. 

Nagyon jó a Nemzeti Színház példája, ugyanis a stratégiai intézményeknek igazi vezetőkre van szükségük. Amikor művész a vezető, akkor ő egy konfliktust, problémát, balesetet első pillanatban lehet, hogy nem vezetőként, hanem érzékeny művészként él meg. De vezetőként épp a konfliktusnál kell ott állnod hidegvérrel, és intézkedni! Ez olyan, mint amikor léket kap a hajó. Ha a kapitány akkor elkezd jajveszékelni a résztvevőkkel, és nem azt mondja, hogy tízen lementek, betömitek a lyukat, és kiadja a parancsokat, hogy helyreálljon a normál működés, akkor sokkal nagyobb tragédia történhet, széteshet az adott szervezet, közösség.

Történelmi okokból nálunk vannak intézmények, ahol művészi tekintélyből válik vezetővé valaki, vagy egy vezető tanul bele az adott művészeti ág finomságaiba. Az intézmény irányításakor mindkét tudásra szükség van.

Szimpózium Szalon

A kulturális intézmények – részben már érintett – anyagi helyzete is állandó téma: a sokat emlegetett és kívánatosnak tartott mecenatúra ön szerint működhet? 

A múzeumoknál a teljes bevétel 3-6 százalékát teszik ki a jegyárak. A többi állami támogatás, és egyéb bevétel, illetve minimális a szponzoráció. 2010 óta csökkentettük a személyi jövedelemadó és a vállalati adókulcsok mértékét. Ha megnézzük a számokat, a lakosság vagyona 2010 óta három és félszeresére nőtt. Ebben persze benne van az ingatlanok felértékelődése is. A vállalati betétállomány több mint tízezer milliárd forinttal nőtt. Tehát ott van a pénz. Az intézmények feladata, hogy bevonzzák a közönséget és a mecénásokat. Létrehoztam a Szimpózium Szalont, ahol összehozom az üzletembereket és a kultúra képviselőit.

Ez működik?

Igen. A második szalont is megtartottuk. Egyrészt két üzletember, akik már mecénások, elmondják a többieknek, hogy ők hogyan jutottak el ide, milyen támogatási irányelveket alakítottak ki. Másrészt kiválasztunk tíz ügyet, amelyek molinókon ki vannak állítva, és körbe lehet menni: a projektgazdák ismertetik elgondolásaikat, meggyőzhetik a résztvevő üzletembereket. A legutóbbin esten közel 50 millió forint jött össze különféle programokra és szervezeteknek, és hosszabb távú kapcsolatok is kialakultak.

És mondjuk a Szépírók Társaságát meghívják egy ilyen szalonra?

Ez még nem jutott az eszembe, de azt olvastam az újságban, hogy a Szépírók Társasága a legjobb példa a változásra. Azt mondták, hogy ha a működésre nem tudnak támogatást kapni, akkor bizony elmennek mecénásokhoz. Olyan boldog voltam, amikor olvastam! Pont az a cél, hogy minél többen keressenek és találjanak műpártolókat.

De tapasztalatom szerint a magyar mecenatúra sokkal szélesebb a szalonnál. Rengeteg üzletembert ismerek, aki támogat ügyeket. Például az úgynevezett független színházak zöme vagy jegybevételből, vagy magánmecenatúrából működik. Tehát volt ez a „többlettámogatás”, ami azt sugallta, hogy nemhogy támogatás, hanem többlettámogatás van. Michel Foucault boldogan nyerít föl a sírjában, hogy a nyelvet kell elfoglalni, és az valósággá válik. 

Egy sor előadó-művészeti szervezetnek lenullázódott az úgynevezett többlettámogatása.

Kitört egy háború, energiaválság jött, tehát a meglévő forrásokat egyszerűen hatékonyabban kell elosztani. De a világvége-hangulat keltést elutasítom, hiszen mi annyit költünk kultúrára, mint a négyszer akkora Lengyelország. 

De nem mindegy, hogyan…

Így van, újra kell gondolni a Budapest-vidék arányt, az egyes művészeti ágak közötti arányokat, és a működési, illetve programfinanszírozási arányokat. Mondok egy példát: a nyár elején összehívtam hét olyan nagy formátumú színházi egyéniséget, akik színművészként is csodálatos életművet alkotnak, és hosszú évek óta intézményvezetők is.

Máté Gábor, Kovács Adél, Rudolf Péter…

...Nagy Viktor, Tompa Gábor Kolozsvárról, Eperjes Károly és Vidnyánszky Attila. Elmondtam, hogy egész életemben hittem az együttműködésben, és soha nem is fogom föladni. Az ilyen nagy együttműködésekben pedig mindig vannak céhmesterek. Jeleztem, hogy nagyon szívesen venném a tanácsokat, milyen produkciókra, milyen szerkezetben osszuk el a pénzeket, de nem tudunk, nem akarunk, és ésszerűtlen is lenne 447 színjátszóhelyet és produkciót finanszírozni. És kialakult egy nagyon jó beszélgetés arról, hogy korábban hogyan működött a rendszer, még a TAO előtt, hogyan működött a színészképzés, milyen minőségkontrollok voltak. Mondtam, hogy szeretném beépíteni a gondolataikat az új szisztéma, minősítés kialakításába. Nagyon jó beszélgetés volt, majd valamikor folytatjuk.

Más művészeti ágak képviselőivel is tárgyalt? 

Igen, minden művészeti ágból behívtam a mogulokat, hogy segítsenek a rendszerek megújításában. A komolyzenében – egy ökoszisztéma keretében – a Zeneakadémiának, az Operának, a Magyar Táncművészeti Egyetemnek, a MÜPA-nak és a Budapesti Operettszínháznak kellene közösen kialakítani egy jövőképet, egy stratégiát. Ezt a kormánynak a szcéna szereplőivel együtt lenne jó kialakítania, ebben is haladunk előre. 

Múzeumi ügyekben két kollégával konzultáltam, Baán Lászlóval, a Szépművészeti Múzeum– Magyar Nemzeti Galéria főigazgatójával és L. Simon Lászlóval. A kultúraváltásnak az is része, hogy nincs időm kertelni, meg beugrató kérdéseket feltenni. Ahol én dolgoztam a pénzügyben, Londonban meg Amerikában, ott a Wall Streeten és a Cityben is voltak önszerveződő egyletek. E „céhek” keretében ha nem is pártatlan, de legalább tekintélyre épülő konzultációs rendszerek működnek. Végül, de nem utolsósorban rendszeresen egyeztetünk a Nemzeti Kulturális Tanács keretében, amelynek  Vashegyi Györggyel társelnökei vagyunk, és tagja Turi Attila mint az MMA elnöke. 

Az intézményvezetők partnerek abban, hogy részt vegyenek mondjuk a pénzosztásban?

Alakul a dolog, még van tér az optimumig. Ez a kultúraváltás. 

De ezzel időt veszít, nem? Ha megvárja, hogy „edukálódjanak”.

Erőszakkal nem lehet tartós változást elérni. A rendszerváltás óta eltelt 33 év, krisztusi korba léptünk. A színház-, múzeum- és koncertlátogatók zöme már a szabad Magyarországon született, de még mindig a régi beidegződések alapján működnek sokan a kultúrában. Én korszakváltásban gondolkodom. Az, hogy csúszunk egy évet, nem számít olyan sokat a hosszútávú eredmény szempontjából. Ez olyan, mint amikor építkezel, csúszik az átadás, de végülis ott fogsz élni húsz évig, és amikor visszaemlékszel, az a három hónapos csúszás a feledés homályába merül.

A vezető feladata, hogy fókuszáljon, és ne hagyja magát eltéríteni a főiránytól, ellankasztani a pillanatnyi nehézségektől. Azért szeretek a házamban lenni a Balatonon, mert fönt van a domboldalban, és amikor esik az eső, föntről nem is látom a vízborzolódást, de a viharos szél keltette nagy hullámokat érzékelem. A stratégiai jelentőségű dolgokra kell összpontosítani. Igen, nagy egyéniségek vannak a kultúrában, de alakul egy új egyensúly az érzelmi és az értelmi érvelés súlya között. Nekem nem egyes intézményi vagy ágazati érdekeket kell képviselnem, hanem a nemzeti optimumot. Amikor az ember – persze erős intellektussal, de – elsősorban érzelmi lángolásával megy előre, akkor felmerül az irracionalitás veszélye, de egy ország vagy egy stratégiai intézmény irányítása nem múlhat pillanatnyi pénzügyi érdekeken vagy érzéseken. 

Persze nem akarok falansztert, ahol társadalommérnökösködéssel átszabjuk a dolgokat. Képes vagyok szigorúan racionális gondolkodásra, de az egyensúlyom abból származik, hogy érzelmi és fizikai lény is vagyok, családfő, író, műfordító, tanár, motorozom, kirándulok. Nekem az az életem. 

Mindeközben az elmúlt napokban a Magyar Tudományos Akadémián (MTA) is állt a bál megint. 

Miután Freund Tamással, az MTA elnökével sikerült hazacsábítanunk Gulyás Balázs agykutatót – aki a Magyar Kutatási Hálózat elnöke lett –, mindenről konszenzussal döntünk. Hárman közösen áttekintettük a HUN-REN Magyar Kutatási Hálózattal kapcsolatos további elképzeléseket, és megállapítottuk, hogy Gulyás Balázs elnök úr irányításával a Neumann János Program megvalósítása az elhatározott ütemben, dinamikusan halad. A HUN-REN irányítását illetően is konszenzusra jutottunk, hogy a kutatóhelyek megalapítása, átszervezése, megszüntetése továbbra is az Irányító Testület hatáskörében marad. Összeülünk, ha valamilyen kérdés felmerül. Nálam a tudomány és az innováció az a terület, ahol nincsenek presztízs- vagy politikai kérdések. Az országnak erre szüksége van, növelnünk kell a hazai hozzáadott értéket, hogy aztán a családpolitikát meg a kultúrát tudjuk finanszírozni. 

Indul a Pannónia Program

Említette, hogy az egyetemi átalakulás lendületesen halad, viszont a modellváltó egyetemeken a diákok nem kaphatnak Erasmus-ösztöndíjat.  

Amikor miniszter lettem, az egyik első feladat az volt, amit a miniszterelnöktől kaptam, hogy az Európai Unión belüli felsőoktatási és tudományos kapcsolatokat bővítsük ki globálissá. Nyolcmilliárd ember él a Földön, a transzatlanti civilizáció nagyjából 800 milliós, 7,2 milliárd ember más civilizációkban él. Kínában, Japánban, Szingapúrban, Koreában, Indiában óriási léptekkel megy előre a kutatás, az innováció és a felsőoktatás, nő a teljesítmény. Azért utazom annyit Ázsiába meg az Egyesült Államokba, hogy ezeket a kapcsolatokat építsem. Ez jól is halad. 

Mostanra állt föl a Pannónia Program: ez egy tízmilliárd forintos csomag, ami nem az Erasmus pótlására született, hanem kifejezetten a globális tanári és hallgatói felsőoktatási mobilitás bővítésére szolgál. Ez marad az Erasmusról való megegyezés után is. A Pannónia Program kifelé és befelé is működik. Nemzetközivé kell tenni a magyar felsőoktatást, a tudományos kutatást és a kultúrát is. Van olyan magyar egyetem, ahol az egyetemi előrelépés, tanárrá válás előfeltétele az, hogy valaki MTA doktor legyen. Na most, ha én ide akarok hozni egy kiváló, mondjuk ausztrál tudóst, akkor mit tudok tenni? Hogyan létezik az, hogy a nemzetközi természetű tudomány és felsőoktatás világában ilyen korlátokat állítunk magunk elé?

Ezt az új szellemiséget azokon a területeken, amelyek eklatánsan nemzetköziek, meg kell jeleníteni. A Zeneakadémián például – ahol végső soron énekeseket vagy hangszereseket képzünk, és kisebb számban zenetudósokat – szintén nehezen érthető, hogy nincsenek külföldi tanárok. Majd meglátjuk, hogy a Zeneakadémia képes-e a nemzetköziesítést végigvinni.

De a Pannóniával külföldi hallgatók is érkezhetnek. Jelenleg a 300 ezer felsőoktatási hallgatónk közül 42 ezer külföldi. Ez az arány a világban is kimagasló, benne vagyunk az első tíz-tizenötben. De mi ezt a számot fel akarjuk vinni 80 ezerre. A magyar egyetemeknek elsőként Sanghajban és Pekingben fogunk rendezni egy kifejezetten magyar felsőoktatási expót, ahol bemutatjuk a kínálatunkat. Erre már szereztem szponzorokat, és ha bejön, akkor más országokban is meg fogjuk rendezni. 

Az Erasmusról való tárgyalás hol tart?

Az Európai Unió politikai missziója az áru, a szolgáltatás, a tőke, az ember és a tudás áramlásának biztosítása. Ezt az áramlást az európai bürokrácia más politikai okok miatt eltorlaszolja a magyar oktatók és hallgatók előtt. Akárkivel beszélek, akár brüsszeli politikussal is, azt mondja, hogy ez tarthatatlan, de senki nem tudja átbillenteni a döntéshozatalt. A más területen – migráció, genderügyek – aktív ellenfeleink részéről ez olyan visszaélés a joggal és a hatalommal, amit semmilyen európai uniós alapdokumentummal nem lehet alátámasztani.

Az Európai Unió politikai szervezet, itt is politikai megoldás lesz a vége. Múlt pénteken is volt két tárgyalás, de mivel ez politikai döntés, ezért nincs jogilag kötő dátum: itt volt a november 23-a, de nem mondták se azt, hogy igen, se azt, hogy nem – nem mondtak semmit. Pedig az ő kérésükre hetekkel ezelőtt abban maradtunk, hogy ne leveleket írogassunk, hanem normaszöveget, de a javaslatunkra azóta sem adtak választ.

Ez azonban nem érinti sem a hallgatói, sem az oktatói mobilitást, mert belép a tízmilliárdos Pannónia Program. Nem lesz olyan magyar hallgató, aki ha valahol tanulni akar, akkor ne tanulhatna. Ami a különleges az egészben, hogy jelenleg a Magyarországon tanuló 42 ezer külföldi hallgató is ki van zárva az Erasmusból. Nem ez volt az EU szándéka, de nem tudják kivenni őket a rendszerből.

A Pannónia Program mikortól indul?

Jóváhagyta a kormány, januárban írja ki a Tempus Közalapítvány az új pályázatokat. Ugyanolyan felületen, ugyanúgy, mint az Erasmusnál, csak most Pannóniának hívjuk, és az egész világra kiterjed.

Csok plusz januártól

Önhöz tartozik a családtámogatás is, és nemrégiben jelentette be a csok pluszt, de ez egyelőre társadalmi egyeztetésen lévő javaslat, és csak 2024. január 1-jén lép életbe.

A csok plusz jövőre indul, a részleteket szabályozó kormányrendelet is hamarosan megjelenik. Minden eddiginél több pénzt – akár 50 milliót – kapnak az otthont és gyermeket tervezők. Itt nem valami teljesen új dologról van szó, ez egy meglévő rendszer kiegészítése, továbbvitele. Két szintje van az egyeztetésnek. Az egyik az érintettség elve alapján történik, tehát mi már kora ősszel megkerestük a tervezetekkel a bankszövetséget, az ingatlanosokat és a családügyi szervezeteket, és velük konzultáltunk. Hiszen ha megváltoztatunk egy rendszert, az például hat a bankokra is. Más lesz az összeg, más a kamatláb. Emellett folyik a szélesebb társadalmi egyeztetés is.

Az előző csoknak tudjuk a számait, ott 754 milliárd forintról volt szó, ami körülbelül 233 ezer családot érintett. Itt mire számítanak? Mi a kormányzati becslés?

Azt gondoljuk, hogy ezzel az ösztönzővel nőni fog az egy családban meglévő gyerekek száma. Úgy számolunk, hogy az első évben akár 10-15 ezren is élhetnek vele. Tehát azt mondanám, hogy a meglévő 233 ezerhez képest olyan 6-8 százalékkal bővülhet az igénybe vevők száma. Ebbe beleértem azokat is, akik esetleg az előző csokot visszafizetik, és belépnek a csok pluszba, mert úgy ítélik meg, hogy ez jobb lesz.

A tervezet megjelenése óta végzett első elemzések szerint a kormány törvénytervezetével elsősorban a gyermektelen párokat, illetve az egy gyermekkel már rendelkezőket ösztönzi gyermekvállalásra. 

Két célunk van: az egyik, hogy az első gyermek minél előbb megszülethessen, és ehhez segítsük az első közös otthon megteremtését. Ha egyetemistáknál születik gyerek, akkor elengedjük a diákhitelt. Most be fogunk vezetni egy új dolgot: adunk pénzt a vállalatoknak, hogy nyissanak bölcsiket, hogy az anyukának vagy az apukának ne kelljen a település egyik végébe elvinni a gyereket, és a másik végébe elmenni dolgozni. Tehát minden infrastruktúrát megteremtünk, és igen, ahol már van gyerek, ott a lakásbővítéssel megnyitjuk a lehetőséget, hogy jöhessen a második, harmadik vagy akár negyedik gyerek. 

Való igaz, hogy most az egyről a kettőre való lépést akarjuk erőteljesen támogatni. De az is fontos, amit a miniszterelnök úr mindig mond: most a négygyerekes anyáknak teljes életük végéig szja-mentességet biztosítunk, de komolyan gondolkodunk azon, hogy ezt a háromgyerekes édesanyákra is kiterjesszük. 

Hol tart ez a gondolkodás?

A költségvetés határozza meg, hogy mit engedhetünk meg. Ha lehetne, higgyék el, már holnap bevezetnénk. Most háborús idők vannak, jövőre már újra gazdasági növekedéssel számolunk, és az újra lehetőséget teremt új családtámogatások megfontolására. 

Térjünk még vissza a csok pluszra! Az eddig megjelent talán legerősebb kritika az volt, hogy nem kínál megoldási lehetőséget a gyermeküket egyedül nevelők számára. 

A csok plusz valóban a házasságban élőknek szól, azt szeretnénk, hogy a vágyott gyermekek megszülethessenek. Az egyszülős családokat Nagy Anna szervezetével, az Egyszülős Központtal szoros együttműködésben támogatjuk. A kormány külön célzott segítséget nyújt az egyszülős családoknak.

Így tehát abban sincs változás, hogy a kormány a férfiből és nőből álló párokat tekinti családnak?

A házasság intézménye van férfi és nő között. Család sokféle van, és minden gyermekes családot és szülőt támogatunk. Én miniszterként Magyarország Alaptörvényének betartására esküdtem fel, abban pedig nincs változás. És a magyar jövő érdekében ne is legyen! 

(Borítókép: Csák János 2023. november 28-án. Fotó: Papajcsik Péter / Index)