Szabó János, a rendszer áldozata

Szabó János rektor-tábornok lekommandózása kétségtelenül a legszórakoztatóbb momentum a hetek óta tartó, igen lelkesítő, ám annál érthetetlenebb letartóztatássorozatban. Újságírók, politikusok (ellenzékiek és a kormánypártiak egyaránt, bár utóbbiak kétségtelenül intenzívebben és berezeltebben) találgatják, vajon mitől jött meg hirtelen a rendőrség kedve pártkörnyéki korrupciós ügyek után nyomozni, hiszen az elmúlt nyolc (inkább tizenhat) év szinte bármelyik pillanatában legalább ennyi ügyet és pártpénzzsonglőrt foghatott volna a BKV-nál, a Mávnál, mindenféle helyeken. Valakinek valahol eljárt a szája? Valaki fölrúgott valamilyen dealt? Valaki már helyezkedik, és túlteljesít? Valószínűleg mindez együtt, és elég valószínű, hogy a tutit nem fogjuk megtudni soha.

Szily kolléga már jót mulatott Szabó rektor balfácánságán, Guy Ritchie ütődött, bénázva bűnöző mellékhőseit juttatta eszébe az akadémikus, aki az Akadémia szerint egyébként nem is az. (Az meg másik vicc, hogy ilyenkor komolyan nem tudja eldönteni az ember, hogy az Akadémia hazudik vagy Szabó.)

Van még egy klasszikus tévéjelenet, ami eszünkbe juthat róla: a Monty Python repülő cirkuszának híres maffiaszkeccse, amikor két napszemüveges, kalapos, olasz akcentussal beszélő Coppola-figura próbálja megzsarolni a brit hadsereg ezredét. ("Szép laktanya, ezredes! Nem lenne jó, ha történne vele valami!" Sajnos a Galla-féle magyar fordítást nem találtam.)

Persze annyira abszurd tréfa még az abszurd tréfák örökös világbajnokainak sem jutott eszébe, hogy maga az ezredes zsaroljon. Az Élet a legnagyobb Terry Gilliam.

Nagyobb, mint gondolnánk. Szabó János rektor feltételezett zsarolási módszere meglepő talán az átlagos újságolvasó számára, de nem mindenkinek ám, merthogy ez a módszer évek, sőt évtizedek óta dívik az erőszakszervezeteknél: valamilyen nyomozás vagy vizsgálat kapcsán eljutnak egy vállalkozáshoz, kivonulnak, vizsgálgatnak, majd kulturáltan, udvariasan közlik, hogy nem szívesen matatnának itt tovább, ha a vállalkozó szerződést kötne ezzel meg ezzel a biztonsági céggel, akkor szívesen lezárnák az egész ügyet. Teljesen legális cég, legális szerződés, és teljesítik is, riasztót szerelnek, ablakzárakat cserélnek, amit csak kell, persze az egy kicsit furcsa, hogy szerződést kötni vagy szerelni néha ugyanaz az ember jön ki, aki néhány nappal azelőtt még nyomozóként vizsgálódott, de ez nem feszélyezi a szerződő (korábban: gyanúsított) vállalkozót, sőt inkább nyugalommal tölti el, biztos benne, hogy jó szolgáltatást kap a pénzéért, és kiépült a rendőrségi kapcsolata is, amely révén talán ügyesebben és még bátrabban manőverezhet majd, ha ismét valami necces biznisz akad.

A módszer a maga természetes egyszerűségével használja ki a kelet-európai társadalmak legeslegalapvetőbb jellemzőjét, amelyet számos szépirodalmi mű, szociológiai tanulmány és kabarétréfa ("Ha én egyszer kinyitom a számat!") elemzett, miszerint mindenkinek van egy kis vaj a fején. Egy-egy számlagyártól vett kamu marketintréning, elsumákolt vámtétel, simlisen visszaigényelt áfa, színlelt szerződés, kényszervállalkozóként foglalkoztatott rokon, illegális Windows, hamis Nike kosárcipő, fél gramm fű a fiókban. Valami mindig van. Akinél nincs semmi, az nem is tud életben maradni a Földnek ezen a vidékén.

Ezt az egészet tulajdonképpen nem is tartjuk zsarolásnak, ahogy a traffipaxos törzsőrmesternek személyiben átnyújtott tízezres sem korrupció, hanem a dolgok normális intézési módja errefelé. Boldogan fizetnek havi díjat az éttermek és kocsmák a kerületi kapitány biztonsági cégének, hiszen a szolgáltatás első osztályú: tényleg nem törnek be, és a maffia miatt sem kell aggódni. Illetve a másik maffia miatt nem.

A korrupció legáltalánosabb melléktünete és alapfeltétele ez a képmutató viselkedés: mi nem korrumpálunk, amikor adunk egy kicsit a rendőrnek, orvosnak. Mi nem vagyunk korruptak, ha pénzt fogadunk el betegtől, gyorshajtótól, csomagküldőtől. Mi mindig szerencsétlen áldozatok vagyunk, a rendszer áldozatai. Mindig a másik a korrupt.

Nincs itt semmi rendkívüli tehát. Mindenki abból él, amiből bír. A gyári munkás meg a mérnök géemkázott, fusizott, hordta haza a melót, vagy éppen az otthonit be a gyárba, néha a gyárat haza – a közösségi termelőeszköz időleges magánhasználatba vétele a magyar modell alapja volt már a szocializmusban is, és maradt a mai napig.

Kisebb már az állami szektor, de a hagyomány az hagyomány. Ahogy a főorvos is átvedlik szigorú klinikai kegyúrból alázatos szolgáltatóvá a magánpraxisban, miközben klinikai hátterét – ott megszerzett tudását, kapcsolatait, de akár a labort, a műszereket, a helyiségeket – persze vastagon fölhasználja a maszek bizniszben (aztán nyakizmait megfeszítve tiltakozik az egészségügy privatizációja vagy bármilyen ellenőrzése ellen), épp úgy próbálja kiegészíteni szerény állami jövedelmét a rendőr, a titkosszolgálati tiszt, a katona. Ők ezt tudják haza hordani.

Mondhatjuk, hogy az orvos otthon kevésbé veszélyes a sztetoszkóppal vagy a vérnyomásmérővel, mint a rendőr meg a katona, akinek az oldalán meg ott a fegyver, de ez valójában nem igaz, mert a beteges magyar polgár éppen az orvosnak kiszolgáltatottabb talán. Mégis úgy érezzük, hogy az fenyegeti legjobban a demokratikus állam rendjét, létét, ha az erőszakszervezeteket is behálózza az egyébként mindent behálózó korrupció. És már behálózta régen, csak szeretünk úgy tenni, mintha mégsem. (Lásd: korrupció és képmutatás.)

Nehéz lenne megsaccolni, hogy a hazai biztonsági piac hány százalékát birtokolják az állami erőszakszervezetek aktív alkalmazottai, de biztos, hogy meglepően nagy számot kapnánk. (A maradék piac meg éppen a volt rendőröké, katonáké.)

Amilyen lenyűgöző lendülettel folyik most a korrupcióellenes harc, még az is lehet, hogy a rendőrség egyszer, miután már végzett a BKV-vel, a Mávval és a hadsereggel is, eljut saját magához. Enfarkába harap. Akkor kezdődik csak az igazi abszurd komédia. Mondjuk kiderülne, hogy a Szabó rektort lebirkózó kommandós másodállásban egy biztonsági cégnél kommandóz. Dőlnénk a röhögéstől.

And now for something completely different.