Az éjszakai alkoholtilalom NEM MENŐ

Nehezen tud állam cikibb dolgot csinálni, mint közvetlenül és tapinthatóan belerondítani állampolgárainak életébe. A magyar államnak speciel az nagy szerencséje, hogy alattvalóinak túlnyomó többsége hajlamos nem a legfelső hatalomra kenni a bajt. Például 2009-ben, amikor jó sok magyar ember lesz páros lábbal kirúgva az állásából, szinte mindannyian azt a rohadt szemét közvetlen főnöküket fogják okolni minden bajért, azt az öltönyös majmot, akinek volt pofája nem mást leépíteni. Sajnálatosan kevés munkanélküli teszi majd felelőssé Gyurcsány Ferencet, Veres Jánost meg a többi gazdasági zsenit. Így kevés az olyan eset, amikor sorsunk rosszabbra fordulását egyenesen az államot hibáztatjuk. Most viszont zajlik egy kirívó, testünket és lelkünket egyaránt megnyomorító történet.

Szó szerint remegni kezdtem dühömben, amikor a lakásomhoz legközelebbi éjjelnappaliban este tizenegykor a boltos kivette a kezemből a három üveg sört, és visszarakta a hűtőbe. Nem azért remegtem, mert már a nyakamon voltak az elvonási tünetek, hanem mert végtelenül megalázottnak, elesettnek és cikinek éreztem magam. Kevés alapvetőbb emberi jog van, mint az univerzális hozzáférés az alkoholhoz, és ezek a szemetek képesek voltak még ezt is semmibe venni. Az, hogy ez a szemét nem a kormány volt, hanem csak a ferencvárosi önkormányzat, nem tompított a fájdalmas tényen: a magyar állam nálam végleg elvágta magát. És nagyon remélem, hogy nemcsak nálam, hanem minden öntudatos, menő és szabadságpárti állampolgárnál is.

Nemcsak a IX. kerületben tombol az absztinens terror, hanem a főváros számos egyéb kerületében is. Nagyjából este tíz és reggel hat között nem lehet piát kapni, kivéve persze ha az eladó személyesen ismeri a vevőt, mert akkor természetesen megoldódik a probléma. A protekciósokat leszámítva a szigor sajnos működni látszik, egy nagyon kedves ismerősömet, aki egy házibuliból valahol a Ferenc tér környékén leugrott további szeszeket vásárolni, a boltos azzal hajtotta el, hogy próbáljon meg szerencsétlen ember inkább drogot vásárolni. Ökölbe szorul ilyenkor a kéz. Kelet-Európában a társadalmi szerződésnek valahogy úgy kellene működnie, hogy a polgár hajlandó még olyan silány szolgáltatásokért is fizetni, mint a BKV, cserébe viszont az állam legalább berúgni hagyja békében.

Ezek a nevetséges, prohibicionista rendeletek különösen azért fájdalmasak, mert ismét csak a magyar társadalom két azon csoportját sújtják, amelyek közvetlenül a cigányok mögött a leginkább kénytelenek páriaként tengetni a mindennapjaikat: a hajléktalanokat és a szórakozni vágyókat. Azt is érdemes itt megjegyezni, hogy akárcsak roma polgártársaink, ez a két szubkultúra is meg tudta őrizni a menőségét még ezekben a nehéz, az egész nemzet leépülését hozó években is. Ameddig világ a világ, szombatonként (aztán vasárnap persze megint), reggel hatkor, jól beállva hazabotorkálni mindörökké menő lesz. A hajléktalanok élete meg ugyan nem habostorta, de aki már látott ilyen minden szempontból igen szerencsétlen, ám ennek ellenére tavaszi délutánokon a Battyhány téren vidáman berúgva a világra köpő rongyosokat, az a menőségükben nem kételkedhet.

A magyar állam vazallusain, a kerületi önkormányzatokon keresztül azért próbálja megakadályozni az éjszakai italozást, mert nagyjából helyesen azt feltételezi, hogy az ilyesmi óbégatáshoz és általános csendháborításhoz vezethet. Csodálatos vaslogika. Nagyon érdekes ugyanakkor, hogy a magyar állam még nem kezdeményezte az alkoholnál sokkal nagyobb zaj csapására képes versenymotorok kitiltását az ország valamennyi településéről, és nemcsak éjszakánként, hanem lehetőleg sziesztaidőben is. Évek óta idiótaként berregtetni ezeket a ciki és csúnya vackokat Budapesten, azt lehet. Venni három doboz sört, vagy mittudomén, tizenkettőt, azt nem.

Az alkohol, valamint az alkohol barátainak kukoricára térdepeltetése sajnos hermetikusan illeszkedik a magyar államnak az általános vidámság ellen vívott háborújába. Számos jel mutat arra, hogy több kormányhivatal csak azért létezik, hogy maroknyi nyugdíjas és búvalbaszott örök panaszkodó vélt vagy valós érdekeit érvényesítse, ha kell akár tűzzel és vassal is. A múlt hétig reális veszélye volt annak, hogy valami ostoba csendrendeletre hivatkozva sikerüljön betiltani azon kevés magyar dolgok egyikét, amelyek a rendszerváltás után születtek, ám mégis menők tudnak lenni, nevezetesen a Szigetet. Egészen biztos, hogy ha a főszervező Gerendai Károlynak nincsenek khm khm remek kapcsolatai és khm khm remek érdekérvényesítő képessége, a vidámságellenes csapatok diadalt is aratnak. Csak hogy a 360 napon át unalmas és élőhalott Újpest az év maradék részében is szórakozás- és mulatság-mentes fekete lyukként működhessen. Nehogy már maradjon kiskapu.

Pedig a magyar állam, ha nem szórakozásról van szó, nagyon szívesen tesz ám kivételt, és különös módon a példa ismét a berregés világából létezik. A mogyoródi Forma-1-es futam kedvéért készségesen fenntartunk egy oázist Budapest mellett, ahol évente egy hétig fel lehet függeszteni a cigarettaügyi törvényeket. Nyilván mert oda nem hajléktalanok és vidám fiatalok járnak, hanem a világ egyik legcikibb népcsoportja, a langyos és drága sört langyos és drága, mócsingos rablóhússal felzabáló német turisták. Cigarettát egyébként az alkoholt lakat alatt tartó éjjelnappalikban is lehet kapni, mert hát dohánytól még soha nem érezte olyan nagyon jól magát senki, másrészt pedig a magyar dohánylobbi az olyan szent dolog, hogy ha gazdasági világválság tör ki, leges-legelőször rájuk kell gondolnia az államnak.

Sajnos a szórakozás elleni háborúban a magyar állam nyerni látszik. Ahogy ma a dolgok állnak, lehetetlen például Budapest bármelyik központi kerületében zenés-táncos szórakozóhelyet néhánynál több évig fenntartani. A lelkes feljelentők és a velük összejátszó önkormányzatok előbb-utóbb mindig elérik a céljukat, a vendéglátósok, és ami még szomorúbb, a vidámságra vágyó fiatalok pedig szedhetik a sátorfájukat, és szorulhatnak egyre kijjebb és kijjebb. Vagy ami még rosszabb, hagyhatják a fenébe az egész szélmalomharcot, és maradhatnak otthon a tévé előtt még a hétvégi estéken is, csak ne felejtsék el előre feltölteni a hűtőt sörrel, mert különben még ebben sem lesz sok köszönet.

A magyar államnak – és személyes ellenségeimnek a ferencvárosi önkormányzaton – csak egy dolgot kívánnék. Hogy a történelem leghíresebb alkoholtilalma, az amerikai mintájára ez a fene nagy szigor nálunk is piából meggazdagodó bűnszövezetek felemelkedését eredményezze. Sok kis helyi Al Caponét szeretnék, titkos éjszakai sörlerakatokkal és illegális bögrecsárdákkal. Az legalább egy kicsit menő lenne.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!