A szerbek Koszovóban veszítették el birodalmukat

"A keresztre feszített Koszovó" képe, ill. annak a szerb Koszovó-képnek az alapja, amelyeket ma a híradásokból ismerhetünk, csupán a 19. század második felében jött létre. Az 1878-ban kitört nagy keleti válság eredményeként Szerbia elnyerte állami szuverenitását. Az új független állam már évtizedek óta dédelgette azt az álmot, hogy egyesíti a szerbek lakta területeket (ehhez lásd. Ilija Garasanin: Nacertanije. 1844): ezen belül a legfontosabb cél Bosznia-Hercegovina megszerzése lett volna. Lett volna, hiszen a berlini kongresszuson az Osztrák-Magyar Monarchia megkapta a nagyhatalmak hozzájárulását ahhoz, hogy ezt az oszmán tartományt okkupálja. Ez pedig hosszútávon Bécs és Belgrád végleges szembenállásához vezetett.

A szerb államnak azonban létkérdés volt a balkáni terjeszkedés, hiszen a félszigeten kibontakozodó modern nemzeti nacionalizmusok versenyében nem akart alulmaradni. A független Szerbia határain túl a szerbek alapvetően a Monarchia és a haldokló Oszmán Birodalom területén éltek: Belgrád utóbbiban találta meg a gyengébb ellenfelet és Bosznia-Hercegovina "elvesztése" után figyelme és érdeklődése dél felé fordult, az Ószerbia néven számontartott mai Koszovó és Macedónia irányába.

Az Ószerbia megszerzésére támasztott igény persze nem volt teljesen új, hiszen Ilija Garasanin említett munkájában - az egykori Nemanjida-birodalom tartozékaként - ez is szerepelt az áhított célok között, de korántsem olyan súllyal, mint Bosznia-Hercegovina. A szerb belügyminiszter 1844-ben nem is pontosította, hogy mit is ért Ószerbia fogalma alatt. 1878 után azonban erre is sor került és a történeti érvek, az egykori államiság kapcsán a korai Nemanja uralkodók országa helyett, inkább Dusan cár birodalmát vették kiindulási alapul. 1889-ben kiváló lehetőség nyílt arra, hogy a szerb kormány hivatalos ünnepségek egész sorával megemlékezzék az első rigómezei csata 500. évfordulójáról (vö. a magyar millenniumi ünnepségekkel).

A csata történelmi emléke mellett új erőre kapott az egyház és a politikai akarat támogatásával a Koszovó Poljéhez kapcsolódó vallási emlékezet is. A csupán néhány évvel korábban megszerveződött Koszovó vilajet (1875-1878) fegyveres meg/visszaszerzésének kérdése a szerb (történeti) üdvözülés és megváltás kulcskérdése lett. Ebben a belgrádi kormányzat számíthatott a szintén ortodox nagyhatalom, Oroszország támogatására is. 1875-ben a prizreni orosz konzul a következőket mondta a szerb történész Pantelija Sreckovićnak: "A szerbek Koszovó földjén veszítették el birodalmukat; Koszovóban fog eldőlni egy csatában majd a Balkán-félsziget és a szerb nép sorsa is."

A független Szerbia kormányzata jól használta ki a rendelkezésére álló évtizedeket 1878-at követően: a kiépült állami iskolahálózaton keresztül több generáció nőtt fel Rigómező bűvöletében. Az állam, a hadsereg, de maga a szerb társadalom is tudatosan készült "az ősi szerb földek visszafoglalására". Erre az I. és II. Balkán-háború (1912-1913) nyújtott kiváló alkalmat. A fennmaradt levéltári források és a szerb katonanaplók alapján kijelenthető: a szerb politikusok és a hadsereg katonái többségükben abban a tudatban harcolták végig a két háborút, hogy a rigómezei csatáért is bosszút vesznek. A háborúkat győzelemmel fejezte be Szerbia, hódításait az I. és II. világháborúkat lezáró békék is elismerték. De Koszovót mégsem sikerült valójában visszaszerezni. A 20. század nem "a jól megérdemelt" nyugalmat hozta magával: a tartomány ugyanis albán/muszlim többségű volt. A Rigómezőért folyó csata is továbbfolytatódott tehát, egyre kétségbeesettebb intézkedéseket kiváltva Belgrádból.

Ennek a történeti vonalnak lett végül is a következménye az 1986-ban íródott és befejezetlenül hagyott memorandum-tervezet a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia részéről, ill. az 1989. június 28-án Rigómezőn megtartott megemlékezés.

A szerb nemzet és Szerbia megváltása így tovább várat magára és ennek kulcsa maguknál a szerbeknél van. Egy biztos: nekünk magyaroknak mindenképpen le kell vonnunk néhány fontos tanulságot. Éppen a saját 20. századi történelmi tapasztalatunk alapján, a kérdésben szinte nem is létező külpolitikai mozgásterünk ismeretében, nagyon tapintatosan kell közelednünk a következő években és évtizedekben déli szomszédunkhoz. A szerbség olyan rettenetes sokkon megy ebben a történelmi pillanatban keresztül, amelyre racionális módon nem is reagálhatnának másképpen - ez ugyanis meghaladja a tűrőképesség küszöbét. A szerbség mindig a magyarság déli szomszédja lesz és nem ártana ha ebben a pillanatban maga a magyar társadalom is tudatosan odafigyelne arra, hogy kapcsolataink pszichológiai alapjai ne sérüljenek. Végezetül: bármely kelet-európai nemzet, nép, nemzetiség ha átmegy egy ilyen rettenetes történelmi élményen, az megnyomorítja az összes szomszédját is; az mindannyiunk közös vesztesége: ilyen volt az albánok sorsa 1912-1914 között és ilyen "most" a szerbeké Jugoszlávia teljes szétesését követően (a történelem nem fekete-fehér, mindkét oldal megélte a maga történelmi szenvedéseit!).

Budapestnek nagyon határozottan és felelősen kell fellépnie a vajdasági magyar kisebbség védelmében. Nem szabad, hogy a két nép között meglévő történelmi és érzelmi ellentétek ismét a felszínre emelkedjenek (vagy bárki visszaéljen velük) és újabb jóvátehetetlen sebekkel terheljék meg az egymáshoz való viszonyt.

Harmadrészt végre tisztelettel kellene közelíteni az albánsághoz is, mert valljuk be őszintén, eddig róluk (néhány politikai vezetőjükön kívül) olyan sok mindent nem tudhatott meg a magyar érdeklődő (csupán szerb, macedón, esetleg görög, olasz szemüvegen keresztül). A sajtóban egy-egy eseményt illetően közzé tett képek és rövid szövegek alapján pedig nem lehet komoly következtetéseket levonni. Ugyanúgy, minthogy Magyarországról sem ad összetett és teljes képet az, ha csupán egy nemzeti ünnepen robogó tankot mutatnak be szenzációként.

A koszovói albánok nemzeti fejlődésüket illetően eddig egyedülálló dolgot élnek meg napjainkban: egy már létező nemzeti anyaország mellett, egy külföldön kisebbségben élő egyik nemzettest (nagyhatalmi érdekpolitikától támogatva) érte el az önálló államiságot.

Az biztos, hogy ez egy új korszak kezdetét jelenti. A nemzetközi közösség megbolygatta a kisebbségi jogokat, ezentúl a legmagasabb szinteken kell majd érdemben foglalkozni a kérdéssel, különben fegyveres konfliktusok sora törhet ki, akár már holnap is.

Ez kihívás elé állította egész Kelet-Európát is: meg kell tanulnunk végre egymással jól és gyümölcsözően kommunikálni, nem szabad csupán nemzeti érzelmektől vezetve politizálni. Ideje lenne megismerni és tisztelni egymás történelmét és kultúráját és ideje lenne annak is, hogy értéket keressünk a szomszédainkban. És ebben óriási a történészek felelőssége, bármelyik oldalra is születnek.

(A szerző egyetemi tanársegéd, Balkán-történész, albán-szakértő. ELTE-BTK, Kelet-Európa Története Tanszék)