Sára, Márió
2 °C
6 °C

A szerbek Koszovóban veszítették el birodalmukat

2008.02.25. 11:05

A belgrádi tüntetés ellentmondásos eseményei láttán a Kelet-Európa történelmével foglalkozó történészek ismét felsóhajthatnak: megint megtörtént... Egy két nemzet közötti konfliktus (maga a nemzetközi jogrendszer is) végül is ismét a nagyhatalmi reálpolitika játékszere lett, amelyből az egyik nemzet "győztesen", a másik pedig "vesztesen" került ki.

Szerbia területi dezintegrációja tovább folytatódott és ez most már végképp megkerülhetetlen válaszadásra kényszeríti a szerb nemzeti én/önképet is. Koszovó kapcsán ugyanis egyfajta vallási és spirituális kötődést is végletekig próbára tesz az ebben az esetben valóban könyörtelenül őrlő történelem. Az utóbbi években nem egyszerűen egy bizonyos terület feletti szerb-albán erőszakos vetélkedést követhettünk csupán figyelemmel; a konfliktus mögött többek között a szerb nemzeti identitás is óriási kihívás elé került: eddigi önképe rendült meg ugyanis alapjaiban és kérdőjeleződött meg a jövőt illetően.

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a szerb nép - a sok egyéb szempont mellett - saját énképének is áldozatául esett és ebben óriási felelősséggel bír a szerb történelemtudomány. Ezért ugyanis, a valóban bíztató jövő érdekében, nem lehet más népeket és külső ideológiákat felelőssé tenni, ezzel belül és önmagával kell majd a szerb történetírásnak elszámolnia.

A belgrádi tüntetés ideje alatt a tömeg egy része az ortodox egyház által celebrált misén vett részt, míg másik (kisebbik) része dühében nagykövetségeket támadott folyamatosan. Ebben a pillanatban, a szerb nemzeti érzéssel és a Kelet-Európával kapcsolatos észrevételek befejezése előtt, talán nem haszontalan még egyszer átgondolni az első rigómezei csatának a hatását a szerb identitásra - ezúttal egy történész szemével. Fontos azonban megjegyezni: az alábbiakban nem egy rövidített Koszovó-történet következik (a kiegyensúlyozottabb kép érdekében az albánok történelme is mindenképpen megérdemelne végre egy önálló hozzászólást!), hanem az első rigómezei csata, a hozzákapcsolódó Szent Lázár-kultusz és ezek szerb történelmi tudathoz való viszonyáról lesz csak szó.

A középkor szerb szempontból elsőrangú fontosságúvá vált eseménye lett az első rigómezei csata a Lázár fejedelem (Lazar Hrbeljanović) vezette szerb nagyúri koalíció és I. Murad oszmán uralkodó között (1389. június 28.). A csata óriási visszhangot keltett a szerb történeti emlékezetben és hatása a szerb mentalitás alakulására tagadhatatlan. A csatáról magáról nagyon keveset tudunk, a koszovói/Morava-menti szerb hagyomány mégis viszonylag részletes eseménytörténetet őrzött meg róla (konfliktus a szerb urak között a csata előtti estén, Vuk Branković árulása a csatamezőn, a török fogságba esett Milos Obilić sikeres merénylete Murad ellen, Lázár fejedelem és társainak vértanúsága stb.).

Abból, ami a levéltári forrásokból, oszmán krónikákból (Neşri), bizánci feljegyzésekből stb. biztosnak tűnik, az a szerb hadsereg veresége, Murad halála, ill. hogy Vuk Branković nem volt áruló. Az is bizonyos, hogy a középkori szerb államiság hosszú távon nem itt, hanem már 1371-ben, a Marica mentén vívott csatában bukott el; az 1402-es ankarai oszmán csatavesztés Timur Lenkkel szemben azonban néhány évtizednyi haladékot jelentett a szerb utódállamoknak. (Megjegyzendő, hogy a rigómezei csatában albán csapatok is harcoltak szerb oldalon.)

De miért is lett a csata eszmetörténeti fordulópont a szerb nép életében? Sajátos, egyedi irodalmi műfaj alakult ki a 13. század eleji Szerbiában: az ún. "ószerb uralkodói életrajzok". A műfaj eredendően a Nemanjidákról őrzött meg vallási elemekkel sűrűn átszőtt történeti életrajzokat: a családot Isten által a szerbek uralkodóinak kiválasztott dinasztiaként tartották számon, amely csodálatos tulajdonságokkal bír (ezzel kapcsolatban vö. az Árpádokkal - "szent királyok nemzetsége"). A dinasztia kihalását (1371) követően az eddig csupán őket megillető toposzokat (isteni megbízatás, karizma, a béke és nyugalom megteremtője, a hit/vallássosság példaképe, karitatív viselkedés, templom/kolostor alapítása, az Isten által rábízott területek fegyveres védelme, az elveszett szerb területek visszaszerzése stb.) - halálát követően - Lázár fejedelem örökölte meg, pontosabban a Lázár fejedelem kultuszát megteremtő Morava-menti szerb szerzetesi közösségek a vértanúhalált halt fejedelmet ruházták fel ezekkel az erényekkel, támogatást találván ehhez az össz-szerb politikai ambíciókat ápoló Lázár fejedelem fiától, Stefan Lazarevićtől (ő a magyar történelemből is ismert Lazarevics István, Zsigmond király hatalmának egyik oszlopa, nála apródoskodott a fiatal Hunyadi János).

Szent Lázár fejedelem kultusza 1389 után alakult ki egy sajátos történelmi pillanatban. A katasztrofális szerb vereség következtében a szerb kolostorokban élő ortodox szerzetesek elhatározták, hogy tanulván az ószövetségi zsidó nép történetéből és az oszmán hódítás áldozatául esett bolgár államiság példájából, nem bízzák a véletlenre a szerb nép, kultúra és írásbeliség megmaradását, hanem tudatosan várják a szétszóródást (az önálló állam nélküli életet) és erre a népet is felkészítik. Eddig csupán a Nemanja-dinasztia tagjai, az előkelők és a szerzetesség ismerte az említett uralkodói életrajzokat, eleve ők voltak a célközönsége ennek az irodalmi műfajnak (a népet soha nem említették meg a szerzők az egyes uralkodók életének bemutatásakor!), így identitás-alakító hatása is csupán náluk érvényesült.

A dinasztia kihalását és a csatavesztést követően azonban lehetőség nyílt ennek a megváltoztatására. A Szent Lázár-kultusz alkalmasnak tűnt arra, hogy a történelmi tudatot az előkelőkben és a szerzetességben felfrissítsék, ill. a nép körében életre hívják. Egy szent uralkodó tisztelete ugyanis lehetővé teszi egy társadalom számára, hogy a kultusz-személlyel és a projektált értékekkel azonosuljon. A Morava-menti szerzetesség köreiben kibontakozó kultusz kiszorított minden konkurrens változatot; ebben az esetben az itteni egyházi közösségek nemcsak hagyományozó szerepet töltöttek be, hanem hagyományteremtőt is. A vallási elemek mellett konzerválták a monarchikus szerb társadalom eszméit és normáit abban a pillanatban, amikor Szerbia elbukott és az oszmán hódítás lezajlott. A kultusz egyéniségének teljes kialakulásához és elterjedéséhez az ankarai csatavesztés hasznos évtizedeket biztosított továbbá a 15. század elején.

A Lázár emlékezetét életre hívó szerzetesi közösségek nem követték mindenben az ószerb uralkodói életrajzok sémáit. Maguk az életrajzírók ezúttal nem voltak az uralkodó dinasztia tagjai, sem pedig az uralkodó dinasztia által alapított kolostorok szerzetesei. Az új típusú életrajzokat ezúttal nem a vallási és világi elitnek szánták elsősorban, hanem a laikus társadalomnak. Ily módon a szétszóródás pillanatában megteremtették és egyben meg is erősítették a kollektív emlékezet alapjait. A kultuszban Lázár fejedelem - követve a Nemanjidák életrajzait - a modern kor ószövetségi hőseit testesíti meg: ő Ábrahám, Jákob, Mózes, Józsue stb. Személye ezáltal mitikus egységgé válik "az ő népével". Újdonságként jelenik azonban meg, hogy újszövetségi párhuzamokat is kap: harcos szentként, mártír uralkodóként hal meg. Ő maga Krisztushoz hasonlóan életét áldozza az országért, Szerbiáért; a halált mint ember, férfi, apa, férj, hadvezér, uralkodó és védelmező szenvedi el. Halála azonban nem a bukás, hanem a hit diadala.

A szerb nép lett az új Izrael, az új választott nép, és azért kell ezeket a sorscsapásokat elszenvednie, hogy majdan az ó- és újszövetségi párhuzamoknak megfelelően egyszer a megváltást is megélhesse

A Lázár fejedelem és a nép között meglévő mitikus egységből következik azonban az is, hogy maga a nép is, amely az új kultuszban ugyanolyan fontos szereplő, mint a fejedelem, mártíromságot szenved a keresztény hitért. Ezáltal Szerbia története új értelmet kap: mindez ugyanis Isten akaratából történt így; a szerbek története üdvtörténet lett. A szerb nép lett az új Izrael, az új választott nép, és azért kell ezeket a sorscsapásokat elszenvednie, hogy majdan az ó- és újszövetségi párhuzamoknak megfelelően egyszer a megváltást is megélhesse (ennek a gondolatmenetnek az analógiája csaknem minden olyan népnél megvan, amely harcokat vívott az oszmán hódítókkal). A nép életében emiatt vált fontossá a koszovó poljei csata: az emlékezet és a hős fejedelem kultusza segített elviselni és feldolgozni az állam elvesztését és az oszmán hódítást, egyben reményt is adott a jövőt illetően. A remény pedig egyszerre vált politikai és vallási várakozássá.

A szerb ortodox egyház maga, a fentiek mellett még több szállal is kötődik a mai Koszovó területéhez. A középkori állam fénykorában (13-14. sz.) ezen a területen volt az állam súlypontja (de a szerb kultúra bölcsője nem itt ringott!), a Nemanjidák itt alapították a legszebb és leghatalmasabb szerb kolostorokat: Decanban, Gracanicában, Prizrenben, Pecen stb. Az egyház Koszovóban nyerte el a legmagasabb egyházjogi státuszt: a peći metropolita 1346-ban pátriárka lett. Kevésbé ismert tény azonban, hogy nem legitim módon: a kinevezés ugyanis nem Konstantinápolyból érkezett, hanem az ebben az ügyben teljesen illetéktelen Dusantól, aki ekkor még IV. Uros néven csupán királyi címmel rendelkezett (maga a szerb királyi korona sem a bizánci fővárosból érkezett eredendően, hanem 1217-ben Rómából és az első koronázás is latin rítus szerint zajlott le). Az ok egyszerű volt: a császári, azaz cári címet csupán a pátriárka kezéből vehette át a szerb uralkodó, márpedig erre Konstantinápolyban sem a bizánci császár, sem az ökumenikus pátriárka nem volt hajlandó áldását adni.

A király tehát először egy pátriárkát kreált, majd Skopjéban I. Dusan néven cárrá koronáztatta magát vele. Ennek eredményeként a bizánci fővárosban évtizedekre kiátkozták a teljes szerb ortodox egyházat, azaz egyházszakadás, skizma állt be. Ennek Lázár fejedelem politikai bölcsessége és diplomáciai ügyessége vetett véget 1375-ben; az exkommunikáció visszavonásáért hálás szerb szerzetesség emiatt is szívesen ápolja Lázár emlékezetét. Összefoglalva kijelenthető, hogy a csata, ill. a középkori szerb államiság emlékének átörökítését a szerb ortodox egyház vállalta fel és őrizte meg egészen a 19. századi nemzetállam létrejöttéig, amikor is a mítosz némileg átalakult és új erőre tett szert.