Fülöp, Evelin
12 °C
27 °C
18

Csak felnőtteknek

A következő oldal tartalma a kiskorúakra káros lehet. Ha korlátozná a korhatáros tartalmak elérését a gépén, használjon szűrőprogramot!

Az oldal tartalma az Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartozik.

Nem kell neked mentő, nem kell neked semmi, nem lesz para

eroszak
2014.12.16. 08:13 Módosítva: 2014-12-16 15:49:11
Egy magyarországi főiskola elmúlt évekbeli gólyatáborában is megerőszakoltak egy lányt, aki most megkereste az Indexet, és elmesélte a történetét. Az ELTE TÓK 2014-es és az ELTE ÁJK 2013-as gólyatáborában történt szexuális erőszak után ez a harmadik konkrét eset, melyről tudunk. És amelynek során a Hallgatói Önkormányzat (HÖK) képviselői talán a leggyalázatosabban viselkedtek. Az áldozatot segítségnyújtás helyett rögtön elkezdték alkohollal itatni, és órákon keresztül győzködték, ne tegyen feljelentést. Még azt sem hagyták neki, hogy mentőt hívjon. Másnap pedig hazaküldték, hogy szabaduljanak tőle. A lány fertőzést kapott el, hosszú napokig ágyban feküdt. Közben az erőszakoló Facebookon megüzente neki: szívesen találkozna vele újra.

Két hónappal ezelőtt egy lány, akit a cikkben Mirának neveztünk, elmesélte, hogyan vált tavaly szexuális erőszak áldozatává egy budapesti egyetem jogi karának gólyatáborában, és hogyan tussolták el a szervezők a bűncselekményt. Az ELTE még aznap magára ismert és belső vizsgálatot indított, melynek végén többek között két, a tábort szervező hallgatót kirúgott.

Mira története azonban másfajta hatást is kiváltott. A példáját követve több áldozat és szemtanú is jelentkezett az Indexnél, hogy ők is elmeséljék, ami velük vagy társukkal történt a gólyatáborban. Vagy éppen az intézményük falai között, mondjuk egy tanári szobában.

Az elmúlt hónapokban találkoztam huszonéves lányokkal, de többgyerekes anyával is, akik rendkívül különböző profilú intézményekben – főleg, de nem csak gólyatáborokban – ugyanazt élték át. Az esetekben az is közös, hogy sem az erőszakolóknak, sem a bűncselekményeket szándékosan eltitkoló szervezőknek nem kellett soha semmiféle felelősségre vonással szembenézniük.

Voltak, akik csak el akarták mesélni a történetüket, de arra kértek, ne legyen belőle cikk. 

Réka

Réka történetét – ez természetesen egy álnév – viszont én nem voltam képes sokáig megírni. Mert a beszámolójában eleinte saját magát is hibáztatta. Sőt arról beszélt, azért nem tett feljelentést, mert nem akarta az erőszakoló életét tönkretenni. Réka tehát bőven nem járt még a trauma lelki feldolgozásának a végén, abban a szakaszban pedig az ilyen gondolatok természetesek. Én pedig féltem, nehogy bárki is félreértse vagy szándékosan félreértelmezze, és azt mondja: lám, maga az áldozat is tudja, ő a hibás, és még ő is úgy gondolja, nem szabad valakit szexuális erőszakért börtönbe zárni!

Még októberben találkoztunk, amikor a „Tehetsz róla!" szlogennel a szexuális erőszak áldozatait hibáztató Baranya megyei rendőrségi videók még sehol nem voltak. Végül ezek a videók, és a nyomában kirobbanó felháborodás és botrány segítettek nekem abban, hogy a Rékával folytatott beszélgetésünket újra visszahallgatva felfedezzem azt a folyamatot, ahogy a lány az önhibáztatást maga mögött hagyja.

Eleinte ugyanis Réka beszámolójában is rendre visszatértek az olyan fordulatok, hogy „mit kellett volna máshogyan csinálni”, vagy hogy „azóta már tanult a hibáiból”. Én pedig ilyenkor elmondtam neki, ha valaki olyat tett vele, amit nem akart, sőt minden erejével tiltakozott ellene, azért hibás sem lehet. Mivel egy kávézóban találkoztunk, a nagyon buta analógiát is hirtelen onnan vettem: ha valaki ellopja a táskámat, miközben beszélgetünk, én vagyok a hibás? Minek jöttem egy olyan helyre, ahol sok az ember és nagy a forgalom? 

„Hát nem, csak mások úgy láthatják, hogy felelőtlen voltam!” – válaszolta erre Réka, aki érezhetően ahhoz volt hozzászokva, hogy amikor elmeséli a történetét, vagy nem hisznek neki, vagy egyenesen őt hibáztatják. „Te is olvastad a kommentekben, egy ilyen ügyre mindenki máshogy reagál″ – utalt a Miráról szóló cikk Facebook-hozzászólásaira. 

Teljesen nyilvánvaló volt, hogy Réka nem saját magától jutott arra, hogy esetleg hibás lehet. Amit a rádióban hallott, vagy éppen amit az interneten olvasott, a gúnyolódások a hétköznapi szituációkban ültették el a fejében ezt a gondolatot.

Mi a baj a baranyai rendőri videókkal?

A baranyai rendőrök nagyon jól rátapintottak a közhangulatra, mert a magyar társadalom jelentős része még nem nőtt ki abból a meggyőződéséből, hogy a nemi erőszakról részben igenis a nők tehetnek. A kihívó öltözködés, az alkoholfogyasztás és a flörtölés veszélyeire figyelmeztető üzenet nemcsak alapvetően hibás, de hozzájárul a nők elleni erőszak fennmaradásához is, mert az elkövetők válláról leveszi a felelősséget.

>>>> A videók káros hatásairól itt írtunk.

De ahogy haladt előre a beszélgetésünk, úgy kezdte el egymás után sorolni azokat a részleteket, melyekből tejesen egyértelmű lett: valahol mélyen Réka mindig is meg volt róla győződve, nem ő a hibás. Ahogy hamarosan a történetből ki fog derülni, nem is lehetett, sőt.

 Józan volt, nem öltözött kihívóan, az erőszakolót korábban kifejezetten vissza is utasította. Még meg is beszélte vele, hogy nem lehet köztük semmi, mert mindkettejüknek párkapcsolata van. Ráadásul egy másik fiút kifejezetten megkért Réka, hogy vigyázzon rá és ne engedje sehova egyedül. Az a fiú azonban cserben hagyta, sőt a bűncselekmény után végig az erőszakolóval bulizott. Amikor felvetem Rékának, talán eleve összejátszhattak, azt válaszolja, lehet.

Rékáról tudni kell, hogy nem véletlenül volt óvatos. Egyszer már a gólyatábor előtt is megerőszakolták, azóta pedig tudatosan kerülte az olyan helyzeteket, amikor nem tudja a történéseket befolyásolni.

Nem ivott alkoholt, rosszabb hírű utcákra és terekre pedig sötétedés után soha nem merészkedett egyedül. Nem vett részt a szexuális töltetű gólyatábori játékokban sem, mert, ahogy mondja, „úgy voltam vele, hogy a leendő csoporttársaim előtt nem fogom magam megalázni. Ha a suliban sem állok ki meztelenül az aulába, itt miért tenném?”

Maga a tábor eközben úgy volt megszervezve, mintha eleve ilyen bűncselekményekre tervezték volna. A szobákba a szervezők szándékosan vegyesen osztották be a lányokat és a fiúkat. Az ajtókat nem lehetett zárni, még a mosdóajtót sem. A gólyákat ivásra biztatták, vetkőzös és szexuális aktust imitáló feladatokat kellett végezniük.

Az erőszak után pedig a HÖK-ösök egészen gyalázatosan viselkedtek

Míg Mira történetében legalább valamiféle vizsgálat megelőzte az eltussolást és elhallgatást, addig Rékát azonnal itatni kezdték, hogy így könnyebben le tudják beszélni a feljelentésről. Azt sem hagyták neki, hogy mentőt hívjon. Végül inkább kidobták a táborból, hogy gyorsan megszabaduljanak tőle. 

Réka nem szeretne magáról semmit sem elárulni, és az intézményről is csak annyit, hogy egy főiskolára járt. Ennek a gólyatáborában erőszakolták meg pár évvel ezelőtt. Most rövidítve és szerkesztve a lány beszámolója következik, ahogy a saját szavaival elmondta nekem. Réka utólag megkért, írjam meg az olvasóknak, hogy ő egyébként nem szokott ennyire trágár szavakat használni, de ebben a témában egyszerűen nem tud indulat nélkül beszélni.

A leggyorsabban a réten keresztül lehet átvágni

a közösségi helytől a szálláshoz, ez okozta a vesztem. Az a rész egyáltalán nincs kivilágítva, a szervezők pedig nem néznek fel arra. Szerintem ez óriási hiba. 18 évesen kijönnek az emberek a gimnáziumból, ahol az osztálykiránduláson mindig szigorú felügyelet alatt vannak, nem véletlenül. Aztán eltelik három hónap, és fiúkkal-lányokkal vegyesen alszol egy szobában, végig itatnak, és senki rád se néz. Persze, hogy így nem lehet mindenkitől elvárni a normális viselkedést.

Már a gyülekezőkor nyíltan beszéltek róla srácok, hogy ők dugni mennek, sőt azon versenyeznek, ki tud lefeküdni több lánnyal. Ők úgy indultak neki, hogy ez volt a gólyatábor fő célja.

Ezzel a sráccal, nevezzük Zolinak, együtt voltunk egész este. Én, egy fiú haverom, Zoli, és még pár gólya. Ültünk egy asztalnál, beszélgettünk.

Zoli átlagos srácnak tűnt,

nem az a top csávó, de nem is lúzer. Kedvesnek és okosnak találtam, jól el tudtunk beszélgetni. Semmi gyanúsabb nem volt, egyáltalán nem néztem volna ki belőle. Aztán nagyon sokat ivott és egyszer megpróbált lesmárolni. Megbeszéltük, hogy neki is van barátnője, nekem is van barátom, ez így nem oké. Tovább dumáltunk. Aztán késő éjszaka fázni kezdtem és szóltam, hogy elmennék egy pulcsiért a házunkba. A fiú haveromat még a vonaton direkt megkértem, vigyázzon rám. Mondtam neki, nem fogom leinni magam, nem lesz semmi gáz, ismerem magam ennyire,

de biztos, ami biztos, ígérd meg, hogy vigyázni fogsz rám és nem hagysz eltűnni! Megígérte.

Amikor kértem, jöjjön el velem a pulcsimért, már azt mondta, hogy, hát izé, most nem. Addigra a gólyák nagy része elment aludni, vagy bent táncolgatott. Elindultam a sötétben egyedül, fel a réten. Nem láttam és nem hallottam, hogy Zoli jön utánam. És egyszer csak ott volt. Még beszélgettünk három mondatot, aztán megint megpróbált lesmárolni. Nem engedtem.

Trikó és farmer rövidnadrág volt rajtam, nem szoktam kihívóan öltözni. Egy srác aznap meg is jegyezte, miért nem rakom ki, amim van. Semmivel nem ösztönöztem senkit, nem adtam jeleket, hogy na, szabad az út, sőt Zolit el is utasítottam már egyszer. Nálam elv, hogy olyan fiúval, akinek van barátnője, nem kezdek. Női szolidaritásból sem.

A következő kép, hogy már a földön fekszem,

ő meg rajtam. Nem volt nagydarab, de a kisujjába se került letepernie. Leszedni már nem tudtam magamról, hallótávolságon belül senki nem volt. Meg hát szólt a zene, hiába visítasz, hogy valaki segítsen. Ez olyan, hogy 

az első szakaszában az ember még próbál valamit tenni ellene. Próbálsz kiszabadulni, üvölteni, segítséget kérni. Aztán eljön egy szakasz, nem tudom, talán a felénél vagy kétharmadánál, amikor feladod.

Emlékszem, én már csak feküdtem ott, ő meg csinálta, amit akart. Mintha kikapcsolt volna minden. A srác annyira részeg volt, hogy fel sem állt neki! Azzal küszködött, hogy nem bírta berakni. Nem tudom, ennek volt-e a következménye, hogy végül sérüléseket okozott. Ezek az emberek annyira részegek és csak a farkuk vezérli őket, hogy fel sem fogják, mit tesznek. Ott, abban a pillanatban nem gondolkoznak. 

Ilyenkor, ha a szemükbe nézel, meg rögtön utána, ha beszélsz velük, látod, ők ezt nem fogják fel. Nem érzik úgy, hogy épp megerőszakoltak egy lányt.

Nem tudom időben behatárolni, mennyi ideig feküdtünk ott a fűben, pedig józan voltam. A srác aztán valamiért egyszer csak feladta és abbahagyta. El sem ment.

Megkerestem a nadrágomat, és elrohantam, 

be a házba, ami már nem volt messze. Mikor elindultam pisilni, még nem tudatosult bennem semmi. Nem éreztem a fájdalmat. Az erőszak közben igen, de akkor nem. Egyszerűen nem értettem, mi történt. Aztán elmész pisilni, lenézel, és akkor veszed észre, hogy a bugyid tiszta vér, és fű és minden... Visszamentem a vécéből a szobába, és megdöbbenve láttam, hogy ott volt az erőszakoló a fiú haverommal. Mondtam a haveromnak, hogy figyelj, menjünk el innen, beszélnünk kell. Á, most nem, iszogatás lesz! – ez volt a válasz. Én meg mondtam, hogy

figyelj ide, kurva nagy gáz van! Kurva nagy gáz, érted?! Nem tudtam mást mondani, csak ennyit, meg hogy küldje el az erőszakolót. De leszart. 

Zoli meg csak ült az ágyon. Bámult. Hallgatott. És semmi. Rohantam, nem is néztem rá. Alapvetően is konfliktuskerülő vagyok, de én abban a helyzetben a legkevésbé sem akartam részletesen átbeszélni, mi történt tíz perce az erdő szélén.

Lementem, vissza a közösségi helyre,

ott még tartott a parti. Volt egy HÖK-ös srác, akivel jóban voltam. Látta, hogy nagyon kivagyok, kaptam tőle három felest. Bejöttem neki, ezért megpróbált segíteni. Elhívott táncolni. Innen nagyjából öt perc kellett még, hogy teljesen tudatosuljon bennem, mi történt. Akkor kiakadtam, elkezdtem sírni, és kijöttem. Ezt egyébként az első alkalomra is elmondanám. Lehet, hogy csak nálam van így, de az eset után kell legalább egy fél óra, mire eljut az agyamig, hogy ez tényleg megtörtént. Közben nem tudok mit kezdeni magammal.

Mászkálok össze-vissza, próbálom úgy csinálni a dolgokat, mint azelőtt. Aztán egyszer csak megállok, és hirtelen megértem, hogy úristen, engem tényleg megerőszakoltak!

Akkor jön a sírás. Elkezdek bőgni, és nem tudom abbahagyni.

Kijött velem a HÖK-ös, és elmeséltem neki,

hogy mi történt, és hogy szerintem mentőt kellene hívni. Mert baromira vérzek és rohadtul fáj, konkrétan ülni nem tudok. Odajött még három HÖK-ös gyerek. Elkezdtek győzködni, hogy igazából nincs elég bizonyítékom, meg amíg vérzek, úgysem tud megvizsgálni az orvos, minek kihívni a mentőt. Azt magyarázták, hogy sötét volt, nem tudnám beazonosítani az elkövetőt. Vagy három órán keresztül beszéltek arról, miért ne, ne, ne. És elkezdtek leitatni.

A HÖK-ösök folyamatosan hozták nekem a piákat, a vodkanarancsot, és közben magyaráztak, hogy nem kell mentő, nem kell semmi, nem lesz para.

Ott, akkor nekem már vége volt. Ép ésszel nem lehetett gondolkodni. Már képtelen voltam azt mondani, hogy de akkor is kihívom a mentőt. Ha nincs senki, aki támogat téged abban a helyzetben, hogy igen, igazad van, és hívd ki bazdmeg a kurva mentőt, akkor nem hívod ki. Csak fiúk voltak ott. Felelősségre egyiket sem tudják már vonni. Ha ugyanaz lenne, mint az ELTE-n, hogy az intézmény magára ismer, akkor sem. Ők ugyanis nem sokkal később már nem voltak a suliban, lediplomáztak, elmentek.

Hajnalig sírtam kint,

és csak hajtogattam magam elé, hogy ez kurva gáz, ez kurva gáz. Nem tudtam megemészteni. Borzasztó érzés nőként ilyet tapasztalni a testeden. Mivel szedek fogamzásgátlót, legalább esemény utániért nem kellett rohangálni. Aztán hajnali hat körül lefeküdtem, miután a HÖK-ösök azt tanácsolták, menjek, aludjak egy jót, mert úgysem tudnak ezzel mit kezdeni. 

A fiú haverom közben az erőszakolóval bulizott egész éjszaka. Miután én világosan elmondtam neki, hogy mi történt, hogy Zoli megerőszakolt. Ez nekem annyira szarul esett! 

Én látni nem akartam a gyereket, ő meg egyenesen behozta a szobánkba. Aztán végig vele pacsizott le. Miközben úgy volt, hogy megvéd. És úgy volt, hogy segít, ha baj van.

Megígérte, és mégis azzal a sráccal volt el. Miközben volt még rengeteg, akivel ellehetett volna.

Reggel arra keltem, hogy ott áll az erőszakoló

az ágyam fölött. Már felfogta, hogy baj van. Megkérdezte, jól vagyok-e. Én meg mondtam, hogy kurvára vérzek és húzzál el innen. Sírva felhívtam a barátomat. Féltem, nem hisz majd nekem, de ez igazából akkor már lényegtelen volt. A barátom mondta, azonnal menjek haza. Felhívtam egy vadidegen nőgyógyászt is vasárnap hajnalban, akivel még csak nem is beszéltem korábban. Rendes volt, segített. Mondta, nyugodjak meg, nem lehet túl nagy a baj, és ha hazaérek, megnéz. 

Miután letettem a telefont, megint odajött hozzám az erőszakoló. 

Kérte, bocsássak meg neki. Elkezdte magyarázni, hogy teljesen természetes a vérzés, mert neki akkora nagy farka van, hogy a barátnője is mindig vérzik, amikor lefekszenek.

És akkor így néztem rá, hogy figyelj, annyit azért még én is tudok, hogy ha én lefekszem valakivel, mert én is le akarok, az nem fáj, legalábbis nem vérzel tőle. Óriási különbség van a kettő között!

Még aznap kidobtak a táborból,

pedig úgy volt eredetileg, hogy még egy éjszakát ott alszom. A HÖK-ösök reggel odajöttek, hogy bocs, haza kell menni, mert nincs elég hely. Tudtam, hogy nem igaz. A táborban bőven voltak még szabad ágyak. Sosem derült ki, valójában miért küldtek haza. De legalább otthon végre le tudtam rendesen fürdeni. Erre a táborban nem volt lehetőség.

Amikor magadból szeded ki a zuhany alatt a tűleveleket meg az ekkorka kis fadarabokat, az azért eléggé szar érzés.

Addigra már nagyon beteg voltam. Kiderült, a srácnak volt egy gyulladása, amit elkaptam tőle. Meg valami enyhébb nemi betegséget is. Nekem és a barátomnak is gyógyszert kellett rá szednünk. A kúp pedig rohadtul fájt. Mondta előre az orvos, hogy ez lesz, mert fel vagyok sértve, tele sebekkel. Ágynak estem. Nem volt éppen enyhe lefolyású a betegség.

És közben elég fontos vizsgáim lettek volna. Arra gondoltam ekkor: bazdmeg, nem elég, hogy megerőszakoltál, megfertőztél, de még a vizsgakurzusaimat is elveszed tőlem! Nem találkoztam vele soha többet. A gólyatábor után két nappal bejelölt Facebookon, míg én betegen feküdtem. 

Azt írta a Facebookon, találkozzunk. Barátkozni akart.

Mérges voltam rá, és szerintem meg is írtam neki, hogy hagyjon békén.

De nem jelentettem fel a srácot,

és így visszagondolva durva, miért nem. Akkor még úgy gondolkoztam, hogy mivel tudtam, 2-4 évet is kaphat, nem akarom elbaszni huszonévesen az életét. Nem mentség, hogy ivott és nem volt tisztában azzal, amit tesz. De akkor nem akartam, hogy büntetett előéletű legyen.

Pedig börtönbe juttathattam volna! Nagyjából tudom, mit kellett volna tennem. Kihívni a mentőket, felvetetni egy látleletet, és utána el lehetett volna kezdeni bármit. Ezzel tisztában voltam. Később viszont tárgytalan lett. Mintha ez abban a pillanatban eldőlt volna, hogy ha én a táborból eljövök, akkor nem lesz feljelentés. 

Harag? Az első erőszaknál éreztem haragot, mert az egy nagyon undorító, mocsok ember volt. Ezen meg láttam, egyáltalán nincs tisztában azzal, mit csinál. Akire viszont nagyon haragudtam, az a fiú haverom volt. Mert bíztam benne, és ő cserben hagyott.

Vele később dumáltunk még többször, de erről soha. Úgy csinált, mintha semmi sem történt volna. Én meg nem akartam felhozni. Kifejezetten kedves volt, bűntudatból megtett értem apróságokat. Például amikor a betegség miatt nem tudtam bemenni a suliba. 

Egyszer aztán egy egyetemi bulin feljött a téma,

még csak nem is én hoztam föl. Öten voltunk, csak lányok, és leültünk beszélgetni.

Ötből öten arról számoltunk be, hogy addigi életünkben legalább egyszer megerőszakoltak minket. Senki nem tett feljelentést. Nekem ezzel szembesülni borzasztó élmény volt. Volt, akit a barátja erőszakolt meg, volt, akit egy vadidegen. 

Akkor én is elmeséltem a történetemet a lányoknak. És ez jó érzés volt.

(Illusztráció: szarvas)

Írjon!

Ha tud ön is gólyatáborban vagy bármilyen főiskolai, egyetemi környezetben történt szexuális erőszakról, írjon levelet a panyisz@mail.index.hu-ra!