Gáz nincs, valóságot nyomokban tartalmaz

A Fortepan ezen a hétvégén ismét különszámmal jelentkezik: Péterffy Istvánnak, a Pest Megyei Hírlap fotóriporterének a hatvanas-hetvenes évek fordulóján készített képeiből válogattak és digitalizáltak ezernél több felvételt. Péterffy anyaga azért is fontos, mert olyan témákat dolgoz fel, amiből a Fortepanon, de más fotós archívumokban is kevés kép található: a vidék Magyarországának, elsősorban a kistelepüléseknek az életét, mindennapjait. Különösen érdekesek a kismesterekről (kádár, kovács, köszörűs), vagy a kisipari KTSZ-ekről, üzemekről (biciklipedál-üzem, baromfi-telep) készült képei – írja róla Tamási Miklós, a Fortepan egyik alapítója és üzemeltetője.

Péterffy 14 évesen a Pest Megyei Hírlap Monor és Vidéke mellékleténél kezdett külsőzni, harmadikos gimnazista, tehát csak 17 éves volt, amikor megkapta a sajtótudósítói igazolványt. Érettségi után, 1968-ban a lap vidéki szerkesztőségeiben kezdett gyakornokoskodni. Nemcsak hivatásos fotós volt, hanem hivatása volt a fotózás: harminc évig, egészen 2000-ig minden fekete-fehér fotóját maga hívta és nagyította saját laborjában. Már gyerekkorában érdekelte a fizika és a kémia, a bátyja kezdett felszerelni egy saját fotólabort, ahogy meséli, előbb tanult meg laborálni, mint fényképezni.

A kiállítások sosem érdekelték, „a sajtóban napi megjelenésem kielégítette közlési igényem” – mondta erről. Igaz, minikiállításai mindig voltak, mivel „a legjobb képek nem jelentek meg, ezekből a szerkesztőség falán volt állandó kiállítás, minden betérő nagy örömére”. Sőt, néha nemhogy nem jelentek meg: egy 1970-es fotósorozata az Illés együttesről a kirúgás szélére sodorta. Erről így mesélt Tamási Miklósnak: „Budapesten betiltották őket, így a vidék legjobb zenekara lettek. Jól sikerült képriportot csináltam velük, leadtam. A főszerkesztő-helyettes magához rendelt, a szőnyeg szélén végighallgattam, hogy milyen szar alak vagyok, összetépte a képeimet és elém dobta, ’örüljön, hogy nem rúgom ki’ – mondta. Két évig emlegette, hogy ő mentette meg a lapot és engem a blamázstól.”

A Fortepan archívumába feltöltött anyagból 13 képet válogattunk ki galériánkba. A sokszor szürreális hangulatú képekhez – mint korábban már volt erre példa – hasonló stílusú mininovellákat írtunk.

Elutazott tőlünk családunk egyik tagja, akit oly hőn szerettünk / Egy Valóság nevű nagybátyám / Sajnos már nincsen velünk /… – a költő itt megakadt. Nézte a fotót, amit egy szerkesztőség faláról csórt el egy szobatársa, nézte, koncentrálva ráncolta homlokát, vastag üvegfalú poharában olyan elánnal keverte a dupla presszót (tej nélkül, egy cukorral), hogy az addigra már teljesen kihűlt kávé a papírra fröccsent. „Sajnos már nincsen velünk / Százalék lett az életünk”, nem, nem tetszett neki. Úgy belerúgni a sztahanovba és a teljesítménykényszert szülő tervgazdálkodásba, hogy mégsem esünk neki a rendszernek, mint bolond tehenész a kezdő inszeminátorlánynak – Dénes Dénesnek, az ígéretes irodalmi pálya előtt álló ifjú bölcsésznek ez feladta a lecként. „Sajnos már nincsen velünk / megcsúfoltuk mi Lenint” – megrázkódott, nem is tudta, ez most rosszabb vagy veszélyesebb-e. Végül a kávéfoltos, összevissza firkált papírt összegyűrve a kávézó asztalán hagyta.
1981-et írtunk. 1981-et. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)

Stramm Etelka egy egykor szebb napokat látott falu egykor szebb napokat látott termelőszövetkezetében dolgozott, a főagronómus titkárnője volt lassan harminc éve. Mondhatnánk, hogy egykor ő is szebb napokat látott, de ez nem lenne igaz, neki sosem a külcsín volt a fontos. Nemcsak remek presszókávét főzött – tejporral, cukorral nélkül szerette ő is, a főagronómus is, ez azonnal megteremtette köztük az összhangot –, de ő volt nemcsak a téeszben, hanem talán az egész kisvárosban a legmegbízhatóbb munkaerő. Mindig az elsők között érkezett a munkába, és az utolsók között jött el onnan, a betakarítási időszakokban a téesz-dolgozók feleségei között kalákát szervezett, hogy a földeken lévő munkásokról meleg étellel és hideg italokkal gondoskodjanak. Meg is érdemelte, amikor harmincéves törzsgárdatagsága alkalmából a kollektíva meglepte őt egy ajándékutalvánnyal a helyi fodrászszövetkezethez. Etelkával attól a naptól nem lehetett bírni. Minden idejét a fodrászoknál töltötte, minden pénzét újabb és újabb hajköltemények kipróbálására fordította, mindent tudott a fodrászatról a sasoon-vágástól kezdve a dauer ókori néger rabszolgákig visszanyúló történetén át a hajfestésig. A faluban a kolléganői és egykori barátnői egyre többször vették a szájukra, mígnem Matyóné, a körorvos takarítónője meg nem fejtette a titkot: Etelka agyát megvákuumozták a fodrászok, hogy irányítani tudják a gondolkodását. És amikor egyszer belestek a fodrászat kirakatán át, mindenki tudta, hogy Matyóné nem hiába dolgozott évtizedek óta egy olyan okos ember mellett, mint a körorvos, mert ettől bizony ő is megokosodott. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)

Elvtársak, a lenini úton tovább kell haladni, ez nem lehet kérdés! – adta meg az irányt Szemes Jenő, a Rozzsal És Rizzsel A Békéért Állami Gazdaság elnöke, miután a Népszabadság megírta, hogy az MSZMP KB napirendre veszi a gazdasági mechanizmus befékezését. Arról azonban, hogy a lenini út akkor merre is halad tovább, az óvatos reformok vagy a kevésbé óvatos visszarendeződés felé, az ÁG elnöksége korántsem egyhangúan, csak 5:3 arányban tudott dönteni. A szavazás végén a fejbólintók és a fejfordítók tábora között gyorsan elmérgesedett a hangulat. Már-már a maoista és trockista jelzők kerültek elő, amikor betopogott a terembe Valika, a helyi ’19-es vöröskatona bakter unokája, tálcáján nyolc csésze frissen főzött gőzölgő kubai kávékülönlegességgel – a jugoszláv elvtársak ajándéka volt előző nyáron –, és a porceláncsészékből kigőzölgő aroma megbékítette a hangulatot. Hamarosan egy üveg albán konyak is előkerült, és este nyolc körül az állami gazdaság vezetősége zakatolással temette a kapitalizmust az ő jól megérdemelt sírjába. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)

„Hihetetlen ez a Lajos! Már megint hazahozta a munkát, és persze a szombat esti dajdajozásban, meg utána az egész vasárnap tartó részeg hortyogásban megfeledkezett róla” – sóhajtott a Penészfalva és Környéke Termelőszövetkezet baromfikeltető üzemágának tojásellenőrző szakmunkásaként dolgozó Jérce Lajos felesége, amikor vasárnap reggel felnyitotta a téesz tulajdonában álló, ám magánhasználatba adott CL 60-07 forgalmi rendszámú személyautó csomagtartóját. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)

Mindeközben Jérce Lajos a családi tűzhely melegében az igazak álmát aludta. Volna, ha nem a hazug másnaposok álomtalan álmát alussza. Hiába ivott meg már két erős presszót, cukor nélkül, kis tejjel, képtelen volt ébren maradni. Szombat este a téesz menzáján a könyvelésről Marcsi és a traktoros csoportvezető Géza lagziját tartották, és Jérce Lajos nemcsak felöntött a garatra, hanem erős részegségében addig csapta a szelet az állami gazdaságban dolgozó Valikának, mígnem hátul, a vállalati IFA árnyékában egymáséi lettek. Lajos testén számtalan karmolás- és harapásnyom marad az éjszaka emléke, szerencséjére részegségében is volt annyi esze, hogy ruhástul dőlt be az ágyba. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)

Kartács Béla, de főleg a felesége, Málika nagyon készült erre az estére. Életük első házibuliját tartották, ami ennyire felnőtt fejjel eléggé mulatságosnak tűnhet, valójában azonban szomorú sorsukról árulkodott. Hátrányos helyzetű térségben nőttek fel, a szülőktől csak Málika dús haját és Béla dús szempilláit, szemöldökét örökölték. Éjt nappallá téve güriztek, mire összejött a sorházi másfél szobás lakás, a harmadik emeleten, csodás panorámával szép idő esetén elég messze el lehetett látni abba az irányba, ahová a budai hegyeket képzelhette az ember. A rengeteg munka, az átvirrasztott éjszakák sora viszont megtette a magáét: Béla a házibuli kezdetére szinte összecsuklott az álmosságtól. Hiába diktált bele Málika három nagy bögre hosszú kávét sok cukorral, amikor a lassúzásra került a sor, a szinte valóssággá vált, és az asszonynak kellett megtartani az elbóbiskoló férje fejét. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)

Bogár Benjámin nagyon büszke volt CB 81-21 rendszámú bogárhátújára, az övé volt az első nyugati autó ebben az ígéretes jövő előtt álló, ám még a horthyzmus és fasizmus terheit nyögő kisvárosban. Sokak gúnyolódását kiváltotta, hogy a Bogár fiú bogaras, de általában csak a háta mögött, hiszen a nagybátyja volt a téeszelnök. De valahogy mégis a fülébe jutottak ezek a gúnyolódások. Dühében, hogy megmutassa, micsoda igazi úr is ő – mármint a szocializmus kínálta keretek között – vett magának két lovat, hogy végre ne a Bogár miatt emlegessék. A mesterterv azonban visszájára fordult, Benjámint ugyanis ekkortól kezdve Lóbogárnak hívták a háta mögött. Majd egyre inkább a füle hallatára is, pláne azután, hogy a nagybátyja egy délelőtt egyszer csak lefordult a hivatali székéből, napi negyedik kávéját a kezében szorongatva. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)

Elvtársak, nagyon fontos, hogy a fejlődő szocialista tervgazdálkodás kínálta jólétben se veszítsük el a józan eszünket és önmérsékeltünket! – Puritán Péter tanácselnök aggódva figyelte, hogy a népi hagyományaira büszke községében a téesz nyereségesen működő visszapillantótükör-foncsorozó melléküzemágának köszönhetően az emberek vagyonosodni és puccparádézni kezdtek. A legújabb hóbort az volt, hogy autókat vásárolnak, felmentek Pestre a téesz Ikarusával, és naphosszat használt autók között nézelődtek. Puritán értetlenkedve nézegette a melléküzemág díszes termékét, és elkeseredve látta, hogy az idei karácsonyon a fa alá a legtöbb helyen forgalmi kerül majd. „Mondjuk még mindig jobb, mintha éjféli misére mennének” – gondolta, aztán kezében a még gőzölgő tejeskávéval egy szemre tetszetős öreg Opel felé vette az irányt. Mert a falu közhangulatával, azzal haladni kell. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)

A Majakovszkij Vlagyimir Utcai Napköziotthonos Óvoda Bóbita csoportjának ballagó ovisai, és főleg óvónői igazán nagy fába vágták a fejszéjüket ezen a szép júniusi délelőttön. A ballagási műsorban egy kortárs író kis színdarabját adták elő a medvéről, aki előbb a székelyek között pusztítja a nacionalizmus poshadt szellemét, majd átszökik Magyarországra, ahol viccet csinál az üldözőiből. A gyerekek ugyan semmit nem értettek a darabból, de lelkesen próbálgatták a szülőktől kapott jelmezeket, például a körzeti megbízottól kapott, épp csak kicsit kávéfoltos rendőrsapkát, csak a Kivagyi Imre által vadászatból hozott medvefejet nem akarta senki felvenni. Végül rajzolt medvefejjel hidalták át a problémát, bár a gyorsan összetákolt álarcból még a szereplők sem jöttek rá, hogy az egy medve lenne. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)

Vigyázó Lajosnak nagyon sok gondja volt igen nehezen kezelhető fiával, a kis Lalival. Amikor elege lett abból, hogy folyamatosan az osztályfőnökhöz, majd már az igazgatóhoz kellett járnia, és hogy a verekedésekért, bunyózásokért, lányok hajának húzgálásáért és köpőcsövezésekért kapott figyelmeztetők, intők és rovók már megtöltöttk az ellenőrzőt, Lajos fogta a kis Lali kezét… vagyis fülét, és elvitte a kisváros méltán híres zeneiskolájába. Hamarosan már a fafúvós tanszakon tanult a kis Lali, aki a gyakorlást gyűlölte, de alig várta az első szóló fellépését. És amint fellépett a közönség elé, szemével megkereste apját, aki szokásához híven egy csésze kávéval ült az első sorban, elégedetten mosolyogva, és aki miatt Lali szerint az egész kínszenvedésen át kellett mennie. Fogta a fellépés előtt rizsszemekkel gondosan megtöltött furulyát, célra tartotta, és várta, hogy elkezdődhessen a műsor. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)

A megyei áramszolgáltató vállalat fenekezőpusztai május 1-jei ünnepségének sztárfellépője a szomszéd faluból érkezett Halvány Őszirózsa Tánczenekar volt. Vagyis lett volna: a szinte már megyeszerte híres, a Ki mit tud?-on egyszer második körig eljutó zenekar koncertjét az áramellátó rendszerben bekövetkezett rendszerhiba miatt tartóssá vált áramszünet félbeszakította. A környéken – miután nem tudták, hogy a rendszerhibát egy kávéscsésze megrepedése nyomán az irányítópultba szivárgó kávé okozta – némi aggodalomra adott okott, hogy következő fellépésük tervezett helye a Központi Fizikai Kutatóintézet Atommaghasító Munkacsoportja volt. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)

Pusztaapátmajor nagy napra virradt: az Országos Alkoholellenes Tanács által kiírt „Józanabb hazában a boldogabb szocialista jövőért” versenyben az abszolút első helyet szerezték meg az egy főre jutó szeszesital-fogyasztás csökkenésében. A több mint ötven százalékos eredményt hozó száraz nyarat, ahogy a faluban emlegették, nagyszabású ünnepséggel zárták. „Végre más is 50 százalékos, nemcsak a visszaesés” – kiáltotta Dajdaj Karcsi, a róla elnevezett kocsma pultosa, majd rágyújtottak a „Száz százaléknak ötven a fele, igyon teát a fészkes fekete fene, kiiszom a poharat szárazra, kávé helyett házi pálinka” kezdetű nótára. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)

„A szocializmus építésének dicsőséges évtizedei óhatatlanul termeltek ki vadhajtásokat. Aki azonban azt mondja, hogy súlyosak a problémák, hogy ebben az ország gáz van, az komoly tévedésben van, azt megtévesztette a hanyatló nyugat mákonya. Elvtársak, meg lehet nyugodni, ebben az országban nincs gáz” – kezdte ünnepi novemberi 7-i beszédét a recsegőpusztai falugyűlésen Ábránd József tanácselnök. És míg otthon a felesége a kávé után (feketén, két cukorral) el nem szalajtotta a PB-palackot lecserélni, nem értette, mire az az általános derültség, ami az ünnepséget végigkísérte. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!