További Magyar cikkek
Vannak foglalkozások, beosztások - miniszter, államtitkár, bíró, rendőr, adóhivatali tisztviselő, önkormányzati alkalmazott, tanár stb. -, amelyekben bejegyzetten vállalkozni vagy nem szokásos, vagy a törvény által kifejezetten tiltott (összeférhetetlenségi okok miatt). Vannak azután olyan mesterségek, amelyekben kevert a rendszer: a háziorvosok nagy hányada például egy betéti társaság tagjaként dolgozik, és újabban a kórházi szakorvosok is élhetnek azzal a lehetőséggel, hogy hivatalos munkaidejüket közalkalmazotti fizetésért töltik bent, ügyeleti szolgálatukat azonban betéti társaságuk képviseletében látják el és áfás számlát nyújtanak be e tevékenységükről.
Az emberek harmadik csoportja abba a kategóriába tartozik, amely 2002-ben jellemzően "számlás" (értsd: vállalkozói) munkavégzést jelent. A biztonsági őröktől kezdve a takarítókon át az újságírókig terjed az "önfoglalkoztatók" széles rétege: itt
|
létszükségleti alapfeltétel
a vállalkozói engedély, a saját cég, másképp szólva: a számlaképesség. Egyszerűen azért, mert különben nem alkalmazza a munkaadó, aki így próbálja a bért terhelő adókat megspórolni (amelyek megfizetése esetleg az ő cégét döntené be).
Nagyon sokan azok közül, akiket az élet nem szorított arra, hogy megkóstolják a "vállalkozói lét" kenyerét, nem is gondolnak bele az "üzletemberek" helyzetébe. Egy városházi köztisztviselőnek a polgármesteri hivatal büdzséjén keresztül maga az állam garantálja a fizetését. Amikor belép az irodájába, nyilván eszébe sem jut, hogy maga az irodafenntartás is költséges: fűteni, takarítani kell, szükség van világításra; telefonhívásainak díját a hivatal fizeti, a számítógépet, a nyomtatót, a nyomtatóba a papírt, a fénymásolót nem neki kellett megvennie, a patront a gazdasági hivatal beszerzője vásárolja és így tovább. Ezt a tisztviselőt ugyanakkor kedvezményes kölcsönnel várja a bank, előnyt ad neki az autó-márkakereskedés, és nyugdíja is többszöröse lesz, mint annak a kényszervállalkozónak, aki csupán a minimálbérre jelentheti be magát.
A mikrovállalkozások tevékenységének legfőbb jellegzetessége, hogy miközben
bevételeiket nem garantálja senki
és semmi, kiadásaik állandóak és viszonylag tetemesek, mi több, törvény által kötelezőek. Értelemszerűen e rétegről tudni a legkevesebbet, hiszen a Központi Statisztikai Hivatal adatgyűjtő rendszerébe is csak a nagyobbak férnek be. A mikrókról szokás azt mondani, hogy nem is "igazi" vállalkozások.
Ez amúgy tökéletesen igaz.
|
A tipikus mikrovállalkozás saját emberét - tegyük föl, hogy csak egy van belőle - legalább a minimálbérre köteles bejelenteni. Egy társas vállalkozás számára ez önmagában havi 72 800 forintos kiadás - ennyibe kerül ugyanis minden közteherrel együtt 2002-ben az 50 000 forintos minimálbér. A költségeknek azonban ez csupán az egyik hányada. A törvény kötelezővé teszi, hogy az egyéni és társas vállalkozások banki átutalással teljesítsék költségvetési befizetéseiket - ez feltételezi a bankszámla nyitását és fenntartását, ami 2500-6000 forint havonta. Az irodafenntartás legalább 20, a könyvelő minimum 10-15 ezer/hó, és akkor még nem szóltunk a telefonról (vezetékes + mobil, szűken havi 20 ezer) meg a többiről. Könnyen kiszámolható, hogy még ezen a - legalacsonyabb - szinten is legalább 140-150 ezer forintos fix havi bevételre van szükség, hogy a nélkülözhetetlen kiadásokra meglegyen a fedezet. Mindent meg/ki kell termelni: a géppapírt, a golyóstollbetétet, a gemkapcsot, a benzint, a biztosítást (és akkor a készletbeszerzésről, tőkefelhalmozásról, egyebekről ne is beszéljünk). Más szavakkal ez azt is jelenti: évi körülbelül másfél milliós bevétel éppen csak alsó hangon elég a túlélésre. Ez az a szint, ahol a legcsekélyebb megingás a "vállalkozás" végét jelenti - miközben általános, hogy ennek az "üzletnek" kellene eltartania az egész családot.
A "vállalkozói társadalomnak" ez az alsó rétege
többszörös hátrányban
van. Az állam - csak saját bevételeinek növelésével törődve - ráerőszakolt egy rendkívüli terhet jelentő minimálbért, ami másutt, például egy banknál (amúgy teljes joggal) mondjuk egy lakáshitel-kérelemnél csak elnéző félmosolyt vált ki.
Fontos belátni azt is: miközben Budapesten, Nyugat-Dunántúlon, illetve a nagyobb városokban valamilyen munka csak-csak akad (a keresetkülönbségekről ne itt és ne most essék szó), egy kisebb faluban, ahol sikerült szétverni az egyetlen munkáltató mg szövetkezetet, a polgármesteri hivatalon, az óvodán és az iskolán kívül talán a kocsma az egyetlen foglalkoztató. Nem véletlen, hogy egy iskolai takarítónő alacsony javadalmazást biztosító, ám "nyugdíjas állására" sokszoros a túljelentkezés. Egy ilyen helyen lényegében alig van választási lehetőség: az ingatlan nem értékes, árából aligha lehet beköltözni a nagyvárosba; a segélyből megélni emberi színvonalon nyilvánvalóan lehetetlen. Marad a saját vállalkozás, bármi legyen is az (a korai idők tipikus példája a "palackozott italok boltja" volt).
Amit a mikrovállalkozások igazából szeretnének, az két dolog: 1. kevesebbet kelljen fizetniük (vagy: ugyanannyiból több maradjon); 2. csökkenjen a bürokráciájuk.
|
Tény, hogy a minimálbér szintjének nemrég elfogadott adómentesítése csak az alkalmazottakat érinti, márpedig az egyéni vállalkozók és a bt.-k beltagjai hiába foglalkoztatják önmagukat, ettől még
nem alkalmazottjaik saját maguknak
(miközben ugyanazokat a járulékokat fizetik, mint mindenki más). Pedig ha rájuk is vonatkozna az új szabályozás, havi 6 ezer forinttal több maradna a mikrók zsebében.
Egy átlagos bt. vagy kft. képviselője/ügyvezetője hónap elején minimum öt átutalási megbízáson küldi a pénzt ugyanazon adóhivatal különböző számlaszámaira. 2002-ben talán fölvethető: minden vállalkozás csupán egyetlen átutalást küldjön az APEH-nak, s ott folyassák szét a pénzt a megfelelő alszámlákra. Ez nem példátlan: Dániában mindenki egyetlen helyre - nevezetesen a helyi önkormányzat kasszájába - utalja valamennyi adóját, és onnan kerül tovább a legkülönfélébb célokra (közvilágítás, nyugdíj, társadalombiztosítás stb.) anélkül, hogy az állampolgárnak ez a legcsekélyebb adminisztrációval járna.
Magyarországon sajnálatos módon a politikai elit nemigen veszi tudomásul, hogy a kényszervállalkozások csapdahelyzetben vannak: nem tehetik meg azt, hogy ne legyenek, mert tulajdonosaiknak fölkopna az álluk, a szó klasszikus értelmében vett "vállalkozásként" viszont nyilvánvalóan képtelenek működni. Helyzetük folyamatosan romlik. És nemcsak azért, mert nekik még a gemkapocsra valót is maguknak kell kitermelniük.
Ballai József
Forrás: Magyar Narancs
|