Micsoda dráma van egy legendás győzelem mögött

A tenisz egyik legendás összecsapása volt az 1980-as wimbledoni döntő a rezzenéstelen, Jégembernek hívott Björn Borg, és a heves vérmérsékletéről, látványos kifakadásairól ismert John McEnroe, a Szuperkölyök között. A 24 éves, a közönség által imádott Borg éppen zsinórban ötödik, rekordot jelentő wimbledoni győzelmére készült, míg a még csak 20 éves McEnroe óriási tehetségként hajtott a trónfosztásra, de a stílusa miatt már a bevonulásoknál is rendre kifütyülték.

A dán Janus Metz Pedersen rendező készített már 1996-ban egy dokumentumfilmet a két riválisról, de most húsz évvel később egészen új szinten örökítette meg a történelmi összecsapást. Amiben nem is az a legfontosabb, melyikük nyerte végül a meccset, hanem hogy min mentek keresztül a torna alatt, és ez hogyan befolyásolta a karrierjüket. Még akkor is, ha nem feltétlenül teljesen a valóságot látjuk viszont: a prágai Laver Cupon Borg elmondta, hogy ugyan fikciós műként rendben van szerinte a film, de őket magukat nem vonták be szervesen a készítésbe.

A sportolók nagy párharcai mindig attól lesznek igazán egyediek, ha mind személyiségében, mind játékstílusában két nagyon eltérő karakter találkozik egymással. A Borg-McEnroe rivalizálásról sokat elmond, hogy annak ellenére maradt ilyen emlékezetes, hogy valójában csak három évig, és relatíve kevés, 14 meccsen át tartott, miközben Roger Federer és Rafael Nadal például tizenhárom év alatt már 38 meccsen csapott össze egymással.

A korszak hangulatát megidéző Pedersen felvillantja, mi emeli ki a bajnokokat a mezőnyből, milyen út vezetett a győzelmekig, és aztán ahhoz az egy, sorsdöntőnek tűnő fináléhoz. Azonban a 2013-as, sok szempontból hasonló Forma 1-es sportfilmmel, a Niki Lauda és James Hunt versengését bemutató Hajsza a győzelemérttel ellentétben a Borg/McEnroe féloldalasabbra sikerült.

Valahol persze érthető, hogy a Svédországban egyébként egyszerűen Borg címen vetített film a már akkor hatalmas sztárnak számító svédre koncentrál inkább, aki egy nagyon is forrófejű, zabolátlan tehetségből – akit a teniszező egyik fia, Leo Borg játszik nagyon meggyőzően – lett a korszak legnagyobb, de már a pályán és azon kívül is érzelemmentesnek látszó teniszezője. Az 1980-as Wimbledon alatt komoly belső válságot átélő Borg korántsem volt olyan gép, mint ahogy sokan hitték, hanem egy sor módszert dolgozott ki, hogy visszafojtsa a benne dolgozó feszültséget, aminek része volt például minden meccs előtt az ütők húrozásának aprólékos ellenőrzése.

Közben ott volt McEnroe, maximalista szülők gyermeke, aki sokkal látványosabban vezette le a nyomást, viszont nemcsak a nézők, hanem a saját teniszezőtársai sem kedvelték igazán. Pedersen egyik alaptézise az lenne, hogy két ennyire különböző ember valójában mennyire hasonló, a külvilágnak nem is feltétlen érthető helyzeteket élt át. Mégis, bőven maradhat olyan érzésünk, hogy McEnroe egy tök érdekes karakter, akinél ennek ellenére is kevésbé próbálnak a felszín alá nyúlni.

A színészeken viszont semmi sem múlik. A korábban főként csak kisebb filmekben, és skandináv krimikben játszó izlandi származású, de svéd Sverrir Gudnason különösen telitalálat, nagyszerűen adja vissza Borg egyszerre szótlan, visszahúzódó, de szerethető, és bajnoki kiállását. Shia LaBeouf ezúttal nem játssza túl, hanem pont megfelelően hozza a fiatal McEnroe-t minden frusztráltságával, harsányságával és belső vívódásával együtt.

A hangsúly a két főszereplőn van, a többi karakter nagyrészt leegyszerűsített, inkább csak a kereteket adja a filmben. Hasonló a helyzet magukkal a teniszmeccsekkel is, viszonylag keveset látunk belőlük a döntőig. Az egyébként húsz percet felölelő történelmi meccs dinamikáját viszont nagyon jól eltalálta Pedersen, sikerült a teniszt kevésbé ismerő nézőknek is visszaadnia, mitől izgalmas egy ilyen döntő élőben, habár a végkifejlet lehetne egy fokkal katarktikusabb.

Pont ilyen maga a film is. A Borg/McEnroe korrekt, sok jó ötlettel teli színfolt a kevés teniszfilm között, de maradhat hiányérzetünk a végére, és a wimbledoni döntővel és a nagy párharccal ellentétben nem valószínű, hogy örök klasszikus válna belőle.