Anna, Anikó
17 °C
32 °C

Fáj, amikor lőnek

2012. 04. 05. 19:36
| Módosítva: 2012. 04. 05. 19:36
Fliegauf Bence filmje, a Csak a szél talán a legkeményebb magyar kérdéssel kísérel meg szembenézni. Megnyerte az Ezüst Medvét, külföldön imádták, de most jön az igazi próba: mit kezdenek vele a hazai nézők?

A cigányok elleni gyilkosságsorozat a kétezres évek egyik legnagyobb ügye volt Magyarországon, és az maradt még ma is, bár a hazugságok hálójába fonódó, több mint egy éve tartó büntetőpert már egyre kevesebben figyelik. Ebben az ügyben a személyes és egy egész közösséget érintő tragédia mellett benne volt Magyarország szinte minden nagy kérdése: az elviselhetetlenné vált, valós társadalmi feszültségek, a gyilkossá váló rögeszmék és egy intézményrendszer teljes kudarca. És egy csomó mélyen emberi részlet a támadások után a túlélők újrakezdési kísérleteitől a vallomásait visszavonó koronatanúig, aki azt mondta, fantáziavilágban élt, miközben a vádlottakra vallott.

Középpontban az áldozatok

Fliegauf Bence nehéz feladatot vállalt azzal, hogy ennek a témának vágott neki. Hogy milyen nehezet, azt jól mutatja az emlékezetes kormánypropaganda-akció Berlinből, amikor a KIM munkatársai prospektusokkal árasztották el a bemutatótermet, hogy elmagyarázzák a külföldi újságíróknak, ennyire azért nem rossz a helyzet nálunk. Fliegaufnak úgy kellett bemutatnia ezt a nagyon összetett ügyet, hogy azért visszaadjon valamit annak valóságából, de közelebb is vigyen annak megértéséhez, ne pedig tovább szítsa a feszültségeket. Hogy ne legyen ebből a filmből is egy újabb Szíven szúrt ország.

Ehhez azt a módszert választotta, hogy eltávolodik a valóságtól, ugyan a valódi ügyet veszi alapul, de játékfilmet forgat, amatőr szereplőkkel. A történet három fontos oldala – az elkövetők, az áldozatok és a hatóságok – közül pedig leszűkíti a fókuszt az áldozatokra, illetve indirekt módon a hatóságokra. Fliegauf ezt vállalta, amit azért fontos az elején tisztázni, mert már az is önmagában lényeges állítás, ki mit tart elsődlegesnek az ügyből.

A magyar bemutató a film szempontjából a lehető legjobb körülmények között zajlott le, leszámítva persze, hogy húsvétkor az emberek inkább könnyed vígjátékokat akarnak nézni. Mire bemutatják nálunk, a nézők tudják, a film óriási siker volt Berlinben, megnyerte a zsűri nagydíját, a külföldi kritikusok többsége imádta, az ország mostanában megtépázott megítélésének pedig nemhogy ártott, de kifejezetten jót tett a szembenézés ezzel a témával.

Mégis, ha szembenézésről beszélünk, akkor lényeges ugyan, hogy mit gondolnak róla a világ minden részén, de a film igazi próbája az, milyen hatást kelt itthon, és mit kezdenek vele a magyar nézők.

Lassan nő a feszültség

A Csak a szél egy cigány család egy napját mutatja be egy településen, ahol nemrég gyilkosság történt – de erre csak kisebb jelek utalnak, a háttérben egy temetés, őrt álló férfiak, néhány vérfolt a falon.

Ez a visszafogottság jellemzi szinte az egész filmet, ezt pedig nem lehet eléggé értékelni a cigányok ügyének darázsfészek-kontextusában. Valószínűleg semmi sem lett volna könnyebb, mint túlcsorduló érzelmekkel és dagályossággal feldolgozni ezt a témát. Ehhez képest itt a kis gesztusok dominálnak. A cigánylány (Lendvai Gyöngyi) a megállóban várja a távolsági buszt, de az direkt tőle messze fékez le. Az iskolában inkább nem is meri tölteni a telefonját, ha nincs egyedül a teremben.

Ahogy a nap halad előre, a feszültség lassan fokozódni kezd. Az egyik főszereplő kisfiú (Sárkány Lajos) beoson egy házba, ahol a gyilkosság történt, majd elbújik a rendőrök elől. Amikor a mezőn sétál, fekete terepjáró lassít le mellette.

A szemét közepén

A lassan fokozódó feszültség a film legjobb jeleneteit hozza magával. Vannak témák, amiket a rendező nyilvánvalóan jól ismer, ilyen például a magány, a tehetetlenség és frusztráció: amikor a főszereplő kisfiú dühösen csapkodni kezd az erdőben, azt mindenki átérzi, aki valaha érzett ilyesmit. De ilyen a szenvedélybetegség is – ugyanez a kisfiú besétál egy erdei kunyhóba, ahol egy alkoholista fekszik a szemétkupac közepén, és ahogy erőtlenül félig felemeli a kezét a kannás borért, az önmagában felejthetetlen és szívbemarkolóan valóságos kép.

Amit a rendező jól ismer, az tehát működik is a filmben, ez a hangulat viszont akkor törik meg a leginkább, amikor elmúlik a visszafogottság. Az erős, gyakran egészen szuggesztív jelenetek sorát megszakítják azok a pillanatok, amikor Fliegauf hirtelen mondani akar valamit.

A rendőrök párbeszéde a gyilkosság helyszínén a film kulcsjelenete lehetne, bár maga a rendező is elismerte erről, hogy lesznek, akik talán didaktikusnak fogják találni. A baj azonban nem az vele, hogy didaktikus, hanem hogy életszerűtlen – mintha egy gyilkossági hírhez érkező kommentek összes közhelyét akarta volna belesűríteni egy párbeszédbe, ami a legkevésbé sem hangzik hitelesen két rendőr szájából abban a helyzetben. Az állami rasszizmus témája, bármit is jelent ez pontosan, biztosan nem foglalható össze ilyen egyszerűen. Kár ezért, mert a valóság itt sokkal erősebb volt, a tatárszentgyörgyi gyilkosság után az egyik helyszínelő konkrétan levizelte a ház körüli lábnyomokat. Nincs az a párbeszéd, ami ezt visszaadná.

Ilyen puszi nincs

Hasonló a helyzet a történet szempontjából mellékes kocsmai verekedési jelenettel  – érthető szándék, hogy a pattanásig feszült hangulatot akarja megmutatni a rendező egy képben, de ezt sem lehet megúszni ilyen egyszerűen.

Erős a gyanú, hogy azokkal a témákkal szemben, amiket jól ismer, Fliegauf ezekhez a problémákhoz nem tudott igazán közel kerülni. Ennek híján pedig nem jut túl a sablonokon és a paneleken, amikkel az ilyen helyzeteket kellő távolságból le szokás írni. Ez pedig biztosan nem járul hozzá a megértéshez.

A mindennapi megaláztatásokat ugyan jól mutatja be a film, cserébe gyakorlatilag nincs benne egyetlen szimpatikus magyar (avagy nemcigány) szereplő sem. Illetve egy igen, a közmunkások főnöke, aki ruhákat ajándékoz a családanyának (Toldi Katalin), de olyat talán még senki sem látott, hogy egy közmunkáscsapat főnöke megpuszilja dolgozóját. Lehet, hogy ez kis részletekbe való belekötésnek tűnik, de más pillanataiban épp az ilyen részletek miatt működik a film.

A lövések éles hangja

Nem látjuk azt, hogy a Fliegauf által krízisövezeteknek hívott helyek valójában ennél sokszínűbbek, hogy a szemét és a reménytelenség mellett sokszor van emberség és szépség is, a társadalmi frontvonalak pedig nem ilyen mereven húzódnak meg, a közösségek együttélése ennél lényegesen sokszínűbb. Elég megint csak visszautalni a valóságra – a gyilkosságsorozat elsőrendű vádlottja dobos volt, évekig zenélt együtt cigányokkal.

Az, hogy hatásos a film és megérinti a nézőt, nem kétséges. Mire eldördülnek a lövések, sikerül elérni, hogy azoknak súlyuk legyen, hogy tényleg fájjon az éles hang. Hamis illúzió lenne azonban azt gondolni, közben közelebb jutottunk a háttérhez, és jobban megértettük a helyzetet.