Így csináljunk magunkból látványosan hülyét

„Ez nem olyan egyszerű ám, mint első látásra gondolod.”

Na, ez pocsékabbul nem is kezdődhetne. Kis időn belül kétszer hallom szinte szó szerint ezt a figyelmeztetést. Mindkétszer akkor, amikor elmondom, hogy szeretnék vívni, méghozzá egészen pontosan kardozni, és hogy egy kicsit már utána is olvastam a dolognak.

„Ez nem olyan egyszerű ám, mint első látásra gondolod.”

De már első látásra sem tűnt egyszerűnek a dolog! – ezzel vágok vissza (néhány óra múlva már a szakkifejezést is tudom: riposztozok) Gárdos Gábornak, a női kardozók szövetségi kapitányának és Szetey András egykori háromszoros BEK-győztesnek is.

Összeolvasott tudás

Jó néhány órányi olvasás után ugyanis nagyjából ennyit tudtam a kardozás elméletéről:

A kard konvencionális fegyvernem, ami azt jelenti, hogy az asszó során a támadás elsőbbségét biztosítjuk. A támadás kritériuma: a folyamatos előrehaladás közben a vívófegyverrel támadni kell az ellenfél érvényes találati felületét. A védekező vívó csak hárítással, jó ütemű tempóban végrehajtott közbetámadással vagy szabályosan végrehajtott közbeakcióval veheti át a kezdeményezést. Van váltóvágás és váltószúrás, váltó szögvágás, kitérő vágás vagy szúrás, és kitérő szögvágás, vannak fokütések, elkapások, vannak cseltámadások és cselriposztok, kontratempózás. Ha a támadásunkat ellenfelünk kivédte, akkor visszavágással, más néven riposzttal élhet, amit kontrariposzttal (ellenvisszavágással) hiúsíthatunk meg. Indíthatunk cseles támadást is a védekező ellenfél ellen, ellenfelünk azonban a cseltámadás ellen közbetámadással élhet, de a támadásunk során mi is támadhatunk úgy, hogy közben kivédjük ellenfelünk közbetámadását.

Nagyjából ezt olvastam a kardozásról össze. Vagyis inkább összevissza.

Szóval egy jó nagy kusza massza volt a fejemben, amikor elindultam a női kardválogatott edzésére. Ahol ráadásul azzal szembesültem, hogy ennek még viszonylag egyszerűnek is kellene tűnnie ahhoz képest, hogy milyen ez valójában.

Fotó: Barakonyi Szabolcs

Ráadásul nem is csak ijesztgettek, hanem ez tényleg így is van – derült ki elég gyorsan, miután a budapesti Istvánmezei úton, majd a nemzeti sportcsarnok keszekusza épületében tett, csak a pengék csörgése által vezérelt bizonytalan kóválygás után megtaláltam a vívókat.

A legbonyolultabbnál is bonyolultabb

A hatalmas teremben rengetegen készültek az augusztus 5–12. közötti budapesti világbajnokságra. Valószínűleg már a Sportriporter kerestetik középdöntőse megismerte volna kapásból – Ághassi kolléga meg pláne –, a pengék hosszából vagy csengéséből, a vívók tartásából vagy mozgásából kiszúrta volna, hogy kik a kardozók. Én nem. De végül a terem legtávolabbi részén megtaláltam a női kardválogatott edzését. És nyomban szembesültem azzal, hogy a legbonyolultabb információhalmaz sem fejezte ki, hogy milyen nehéz dolog is a vívás.

Amikor kitaláltam, hogy az augusztusi budapesti Mol vívó-világbajnokság örömére vívni fogok, abból indultam ki, hogy nem lehet ez olyan nagy ügy. Egyfelől voltam én már parkolóőr és Mikulás és hómunkás, de hogy a sportnál maradjak, fociztam is egy NB I.-es csapatnál (na jó, edzettem velük). Aki túlélte, hogy józsefvárosi utcákban bírságolgat, és aki egy hónapot lehúzott a most már-már szinte emelkedő pályára álló magyar labdarúgás üstökösénél, annak mi gondja lehet egy kis pengevillogtatásból? – gondoltam én.

Elméleti felkészültségemet is erősnek éreztem, mint vidéki fideszes tüdőgyógyász a trafikpályázatát, hiszen láttam az összes Hegylakót, a Dumas-regények filmes adaptációit, a Star Wars-sorozatot és a Kill Billt, mindezek tetejében van otthon egy külföldi nyaraláson vett díszkardom – igaz, csak arra használom, hogy kikotorjam vele az ágy vagy a szekrény mögül a gyerekek bedobált játékait –, hát mi kell több ennél ahhoz, hogy vívjak?

Indokolatlan magabiztosság

Szóval ilyesmi gondolatokkal készültem kardozni, meg még egy olyannal is, hogy semmi különös nehézség nincs ebben, iszonyú gyorsan kell csapkodni a karddal, aztán majd lesz valami. Két órán belül kiderült, hogy néhány nem elhanyagolható részletben indokolatlanul voltam magabiztosabb, mint a jövő évi focivébére már most jegyet vásárló magyar vezérszurkoló.

Amikor megérkeztem, a válogatott kardozólányok épp túlestek a bemelegítésen (vagyis nyújtáson), és a lábmunkával kezdtek foglalkozni. Gondoltam, nem árt utánuk csinálni, amit csinálnak, májusban mégis csak ezüstérmet szerzett a világkupa-versenyen a Gárdos Gábor vezette csapat, szóval egészen sokat tudhatnak erről a kardozásnak nevezett dologról. Rogyasztottak, léptek, vagyis toppantak, pontosabban leginkább is sasszéztak. Én is próbálkoztam, de a majdnem térdig érő nadrágom – azt hiszem, ezt nevezi a szabászati szakirodalom bermudának – nem volt ehhez a legideálisabb.

Ahogyan az én mozgáskultúrám sem. Ha létezne Isten, és történetesen tényleg mindent látna, akkor ha ezen a napsütötte délelőttön letekintett volna ránk, tíz-tizenegy csinos, kecses zergeként szökellő lányt és mellettük egy kicsit pocakos, inkább kerge zergeként szerencsétlenkedő férfiembert látott volna – és valószínűleg szomorúan a kezébe temette volna az arcát, arra gondolva, hogy én is az ő egyik teremtménye vagyok.

Vívásszűz voltam

A vívás, most már pontosan tudom, teljesen más történet, mint bármi más, amit eddig kipróbáltam. Vegyük csak ismét a focis ügyet: amikor annak idején elmentem a Honvédhoz, volt már némi focis múltam. Úgy értem, szurkolóként. Vagyis ismertem a szabályokat, ismertem a történet szereplőit – nem is elsősorban mint személyeket, hanem mint posztokat, titulusokat –, ismertem az egész szociokulturális közeget, amiben a mai magyar foci vergődik lubickol (és hát persze azért néhányszor, szigorúan amatőr szinten, fociztam is). Szemben azzal, hogy eddig a júliusi csütörtökig teljesen vívásszűz voltam – sosem jártam pást közelében, a vívás egész kultúrájáról nem tudtam semmit.

Így amikor a lányok befejezték az edzést – a lábmunka után volt, aki iskolázott, vagyis technikai gyakorlatokat végzett az edzőkkel, Gárdos Gáborral, Gulácsi Ferenccel, Varga Józseffel és Fehér Gáborral, mások egymással vívtak –, és Gárdos elkezdett velem foglalkozni, gyakorlatilag a nulláról kezdtem mindent, mintha nyolc-kilenc éves kisgyerek lennék (csak sokkal rosszabb kondíciójú és kevésbé ügyes).

Fotó: Barakonyi Szabolcs

„Azért, mert újságíró vagy, ne hidd azt, hogy tíz perc alatt megtanulod, amihez másoknak tíz év kell” – ez volt a második biztató mondat, amit Gárdos Gábortól hallottam. Mondjuk eleve nem is hittem, és kiderült hamarosan, hogy jól is tettem, hogy nem hittem.

A kipattanó korong szelleme

Ekkor már a páston álltunk, mindkettőnknek kard volt a kezében, mondjuk az övében kicsit természetesebben állt. Jó, én viszont csak másodszor fogtam – először nagyjából öt perccel korábban, amikor a szabadvívás során Várhelyi Anna (junior világbajnoki ezüstérmes, a vb-keret tagja) eltört egy kardot, és míg ő egy másikkal folytatta a fergeteges kardforgatást, addig én a két karddarabot nézegettem értőnek szánt nézéssel, de igazából csak annyit tudtam megállapítani, hogy szúrnak és vasszaguk van (később a letört csonkot magammal is hoztam, van tehát igazi vívóereklyém is, bár nem tudom, ez is olyan-e, mint a hokiban a nézőtérre kipattanó korong).

Az igazi kard viszont természetesen nem szúr és nem is vág, amiért én később még külön hálás voltam a sportág alapító atyjainak, amikor a tatai olimpiai központban... De erről majd később.

Most térjünk vissza az Istvánmezei úti pástra, erre a tizennégyszer másfél-két méteres sakktáblára – a kardozás ugyanis elképesztő mértékben agyjáték, támadás-visszatámadás, vágások és kivédekezések sorozata, az edzők szerint a legnagyobb klasszisok a nagy meccseket már a pástra lépés előtt, fejben lejátsszák-megtervezik –, szóval a pástra, ahol a vívók küzdenek: a kardozók próbálják megvágni vagy megszúrni a másik felső testét, fejét, kezét (a tőrözők csak szúrhatnak, és szintén csak a felső testre, míg a párbajtőrözők szintén csak szúrhatnak, de az egész testet találhatják). Hát itt álltam én, szemben egy mesteredzővel, aki a világegyetem végtelenségéből nyert türelemmel próbált belőlem kardforgató embert faragni.

Ez már a tánciskolában sem ment

A vívóállással kezdtünk. És ha 8-9-10 éves lennék (mert általában ennyi idősen szoktak kezdeni vívni, szóval én csak nagyjából harminc év késésben vagyok), akkor ezzel és a lábmunkával folytattuk volna még úgy nagyjából két évig. Legalábbis másnak szakmai szempontból nincs értelme, mondja Gárdos, bár hozzáteszi: persze azért adnak a gyerekeknek kardot a kezébe ebben az időszakban, különben elég nehéz lenne megőrizni a vívás érinti érdeklődésüket, lelkesedésüket.

Szóval vívóállás: rogyasztok, közben a jobb lábat előreteszem nagyjából két lábfejnyire a bal elé, lábfejjel előre, a balt hátra lábfejjel kifelé – feltéve, hogy jobbkezes vagyok. Néhány perccel később már indokolt lenne megkérdezni, hogy mit csináljon, aki kétbalkezes, de most még csak a kétballábasságnál tartok. Mert már a vívóállás sem sikerül tökéletesen, pedig Gárdos mester szerint ez a legstabilabb állás. Azt javasolja, hogy gyakoroljak a BKV-n: ha jól állok, akkor kapaszkodás nélkül sem fogok elesni. Egy-két órával később a 7-es buszon tényleg megpróbáltam. Khm.

Szóval vívóállok, majd vívólépek: jobb láb lábfeje felemelkedik, majd gyorsan előrelép, és a bal követi, ez olyan sasszéféleség, ami már 14 évesen, Béla bácsinál a tánciskolában sem ment. Ezt a lépést már láttam a lányoktól (hölgyektől, elnézést, ez egy nemes, elegáns, már-már úrias sport, ahol még a lekövérezést is olyan elegánsan kapom, hogy elsőre nem is kapcsolok, de erről majd szintén később), akkor próbáltam is utánozni, szóval nem lehet baj, gondolom. Hahaha.

Fotó: Barakonyi Szabolcs / Index

Hamarosan ismét kerge zergeként próbáltam meg vívólépni – másnap rémisztő izomláz jelezte a combomban, hogy jó lenne visszaülni a biciklire –, előbb csak előre, majd hátra. A hátralépéssel már kifejezetten bonyolult alakítást sikerült elővezetnem, Gárdos mestert egy rosszabb formában lévő Michael Jackson-tánclépésre emlékeztette a béna csípőmozgással kombinált, lábaim egymásra rogyásával járó lépéskísérlet.

Láb, láb, így megy ez

Pedig a lábmunka nagyon fontos. Ettől őrültem meg egyébként már általános iskolában, amikor tesiórán, ha kosaraztunk, azt mondták, hogy lábbal kell védekezni, de aztán a lábmunkáról hallok a bokszolóknál, a kézilabdában, mindenhol. Gondoltam, legalább itt nem számít, mert hát a kard (tőr, párbajtőr) mégis csak kézben van, de tévedek. A vívók legalább annyira a lábukkal vívnak, mint a kezükkel, a testünk tulajdonképpen egyetlen felesleges része a fegyvert nem fogó kéz.

A másik viszont, mire ezt végiggondolom, már fogja a kardot, sőt, markolja, szorítja, mintha soha többé nem akarnám visszaadni. Gárdos mester sóhajtva megtanít a helyes markolatfogásra (remélem, ezt a szót jól jegyeztem meg), miszerint igazából csak a hüvelyk- és mutatóujj a lényeg, meg a kisujj, a másik kettővel csak enyhén támasztani kell. Amikor ezen túl vagyunk, azt hiszem, a nehezén vagyunk túl, és már csak a kardcsörgetés következik, penge feszül pengének, mintha a Hegylakóban lennénk, ahol aztán persze én húzom a rövidebbet.

Kicsit csengetjük is a pengéket, előbb lenn csapkodunk, aztán a mellmagasságban. Furcsának érzem, mert kívülről nézve másként tűnt, amit bő félórával korábban a hölgyek csináltak, de azzal vigasztalom magam, hogy kívülről nézve a parlamentben ülő jóembereket is másmilyennek látjuk, mint amilyennek ők látják magukat belülről.

„Na, ez az, ami nem a vívás”

Holott valójában tényleg mást csinálunk. „Na, ez az, ami nem a vívás” – szakítja meg gondolataimat Gárdos mester. Könyök fel, alkar vízszintesen, penge kicsit kifordít – beállít tercbe, ami eddigi tudásommal szemben nem(csak) valami zenei műszó (méghozzá hangköz, tudom meg szerkesztés közben zeneértő kollégámtól), hanem a kardozásban egy védekező alapállás is. A terccel az ember kardot tartó kéz felőli oldalát védi az oldalvágástól, a másik oldalra tartott kardot jelentő kvarttal a másik oldalát a mell- vagy hasvágástól, míg a kvinttel a fejvágás ellen védekezik (ismét csak remélem, hogy minden vágás nevét jól jegyeztem meg).

Tercelek, kvintelek, kvartolok, Gárdos mester néha a pengéjével próbálja széteső mozgásomat egyben tartani, bár úgy érzem, ahhoz egy kétkomponensű csemperagasztó is kevés lenne. Hol a kéztartásommal van baj, hol a lábam zavar jobban, mint egy NB I.-es középhátvédet a sajátja, és ha az állás oké, akkor lépés helyett csak kitörnöm sikerül (elől lévő láb térdből rogyaszt, hátsó kilöki a teste, felsőtest kicsit előre is dől, szóval ez egy intenzív, dinamikus támadást jelent, esetemben a két említett jelző nélkül).

Ha Santelli engem lát meg...

Hát igen, fújok nagyot az edzésecske végén – bár talán a kicsinyítőképzős szó is sértés egy rendes edzéssel összevetve –, ha annak idején, az 1920-as években Italo Santelli mester vívóiskolájába én tévedtem volna be, és nem Gerevich Aladár, akkor az olasz edzőnek talán egy életre elment volna kedve a magyar kardozóktól, és nem a vívás lesz a magyar olimpiatörténet legsikeresebb sportága. De szerencsére Gerevich Aladár volt ott, abban a vívóiskolában, amelyből elindulva az 1932-es olimpián csapatban aranyérmes lett, és amely út végén 1960-ban, ötvenévesen hetedik olimpiai aranyát is megszerezte. A vívásban, és különösen a kardozásban így Magyarország még ma is a világ egyik nagyhatalmának számít.

És hogy én hol tartottam az első vívóórám után? Úgy éreztem, és Gárdos Gábor megerősített ebben az érzésben, hogy egy bekötött szemű, fotelben ücsörgő öregfiú kardozónőnek sem tudnék egyetlen tust (találatot) sem adni. Iszonyatosan gyors mozgású, dinamikus, a vívás láb- és kézmozdulatait tizenéves rutinnal összehangoló emberek sportja a kardozás, akiknek a páston nem a technikájukra kell figyelniük, hanem csak a kardra, az ellenfélre és arra, hogy túljárjanak a másik eszén.

Nem csoda, hogy a kívülálló, ha nem hasonlóan fürge mozgású és gondolkodású ember, hanem csak olyan, mint én, akkor ha a feszültséget érzi is, nagyon nehezen tudja felfogni, hogy egy-egy éles asszóban mi is történik. Nekem sok óra elteltével sikerült nézőként néha megéreznem, hogy most ki támadott, ki és kit talált – amikor páston voltam, könnyebben ment, mert ott éreztem, hogy mindig engem. De ezen a csütörtökön még ettől is messze voltam.

A következő részben a tatai olimpiai központba látogatunk, ahol a válogatott edzőtáborozik, mi lábatlankodunk. Szabó Bence kétszeres olimpiai bajnoktól megtudjuk, hogy kiből lehet jó vívó, és mikor lehetett tudni, hogy Szilágyi Áronból az lesz. Egy kicsit iskolázunk, megtudjuk, mi az a plasztron, lamé, hogy a vívásban nincs sisak, de azt is, hogy urak-e a kardozók, és miért volt jó, hogy volt Ludovika.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!