A Giro izgalom, a Tour egy hét háború

Meglepően jó formában vagy, kevés kerékpáros néz ki ilyen jól, miután abbahagyta a versenyzést. Gyakran tekersz még?

Néha még felülök, de nem versenyzek egyáltalán. Mint egészségmegőrzés, úgy hiányzik a kerékpár, de már semmi kihívást nem keresek benne, a több mint kétezer verseny már eléggé kilúgozott.

Gilberto Simoni, Marzio Bruseghin és Jurgen Van Den Broeck a 2008-ban a Girón.

Fotó: Filippo Monteforte

Egy időben párhuzamosan vettél részt hegyikerékpár és országúti versenyeken, melyik volt izgalmasabb?

Az országúti az igazi világa a kerékpársportnak, mindig is az marad a csúcs. Mindig mountain bike-oztam, mert nagyon szórakoztató és lelkesítő, és lehetőséget ad arra, hogy távol legyek az autóktól.

A szintén Giro d' Italia-győztes Franceso Moserrel egy alig ötszáz fős faluból származol, mennyire volt inspiráló az ő teljesítménye?

Ő volt az egyik oka, hogy elkezdtem, én is Girót akartam nyerni. De megállíthatatlan a folyamat, ahogy Moser miatt én, úgy most nagyon sokan miattam kezdtek el kerékpározni a falumban. Most már ez az egyik helyi sajátosság. Amikor felültem a biciklire, a versenyzést szerettem a legkevésbé. Korábban futottam is, de az valahogy nem volt elég érdekes. Aztán egyszer elkapott az az érzés a kerékpáron, hogy szinte repülök, és egy utazás az egész. A verseny ennek csak a végkifejlete volt, néha szinte kényszerűségből nyertem.

Háromhetes versenyzőként gondoltál magadra a kezdetektől?

Miközben fejlődtem, akkor alakult ki a koncepció, hogy mi lehet az én minőségem a kerékpársportban. Amikor kezdő voltam, akkor csak hegyimenőnek számítottam. Csak akkor tudtam nyerni, ha egyedül maradtam a verseny végére. Át kellett alakítanom magam, hogy akkor is én legyek az első, ha sokan érkezünk együtt. Ez sikerült is, például az olasz bajnokságon, vagy más kemény versenyeken.

A legendás Monte Zoncolanon, (a Girók egyik legnehezebb, tíz kilométeres, időnként 20 százalékos meredekségű emelkedőjéről van szó) kétszer is nyertél, mennyit kellett rá külön készülnöd?

Zsigerből jött, mert eleve hegyimenő voltam, ezekre az emelkedőkre készültem. Ahogy egy százméteres sprinter sem fut maratont, úgy én is specializálódtam, nem pont a Zoncolanon, de rengeteget készültem, egy ilyen szakaszt és a Girót megnyerni nem ajándék.

2001-ben és 2003-ban is nyertél  a Girón, melyik volt a nagyobb győzelem?

Az elsőn a gyerekkori álmom teljesült be, a második győzelem is óriási élmény volt, az pedig azért, mert azzal azt bizonyítottam, hogy az első nem volt véletlen.

2001. Giro d'Italia

Fotó: Patrick Kovarik

A Giro az utóbbi években egyre keményebbnek tűnik, mint a Tour de France, a kerékpárosok hogyan látják ezt belülről?

A nyolcvanas évektől nagy változáson ment át a kerékpársport, minden generáció egy kicsit máshogy versenyzett, még ha ez a változás kívülről nem is igen látszott. A 2000-es évektől megszűnt a kerékpár Európa-centrikussága, egyre több és fontos verseny lett Amerikában, Kínában vagy éppen Katarban. A Giro d' Italia pedig a vetélytársa lett ezeknek, hogy megtartsa korábbi fontosságát, ki kellett nyitnia egy kaput, ami keményebbé és érdekesebbé tette a versenyt. De ez bejött, egyre több jó versenyző vett részt. Nemcsak én mondom, több ellenfelem is, hogy a Giro jóval érdekesebb szakmailag, mint a Tour. Persze letagadhatatlan, hogy a Tour marad a legfontosabb verseny. A Tour nem egy szórakozás, egy hétig olyan, mintha háborúban lennél, észre se veszed, és sorra jönnek a bukások. Talán sokan nem is nyerni akarnak, csak mutogatni magukat.

Ha nem is nyertél mindig, a mezőnyben akkor is tekintélyed volt, hogyan érted el ezt?

Talán az túl nagy szó, hogy respektem volt. Soha nem azért versenyeztem, hogy más veszítsen, csak nyerni akartam. Nem mindenki gondolkodik így, a mezőnyben vannak olyan versenyzők, akik mikor megértik, hogy nem nyerhetnek, akkor azon dolgoznak, hogy a másik is veszítsen. Talán annak szólt a tekintélyem, hogy én nem ilyen voltam.

Kiket tartottál legnagyobb ellenfeleidnek?

Nehéz megmondani, túl sokáig voltam profi, 17 szezonon át. A kezdeti időszakban nem ment könnyen, sok bajom volt, fájt a térdem is. Időre volt szükségem, hogy megtaláljam a belső békémet. 1999-től kezdtem igazán jól menni, és akkortól éreztem úgy, hogy én vagyok az ellenfele a többieknek. Volt egy nagyon jó időszakom a Girón, ha azt a nyolc évet nézzük, negyedik volt a legrosszabb helyezésem. A dobogón folyton más állt, cserélődtek a helyezések. Az olaszok közül talán Stefano Garzelli volt a legnagyobb rivális, amikor ő nyert, én harmadik voltam, és amikor én győztem, ő volt a második.

Stefano Garzelli és Gilberto Simoni 2003-ban.

Fotó: Franck Fife

Mikor lesz újra olasz győztes a Touron, nyerhet akár idén Vincenzo Nibali is?

Nibali nem olyan nagy hegyimenő, de nyerhet. Mindig érdekes kideríteni valakiről, hogy igazán hegyimenő vagy sem. Nibali azért elég jó megy az időfutamokon is, és emiatt jobban tud játszani majd a kártyáival az emelkedőkön is. Igazából már 2011-ben is győzhetett volna, de akkor nem játszott elég jól a lapokkal.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!