Idén 25 éves a Commodore 64

Természetesen én is karácsonyra kaptam a C64-emet, bár csak öt vagy hat évvel a gép debütálása után. Fater napokig számolgatta, hogy miként lesz a Mariahilferstrassén a családi vagyonból hűtőláda és új cipők mellett még számítógép is, és hogyan úszhatja meg, hogy az anyósát is vinni kelljen a fejenként kivihető schillinglimit miatt. Végül ő lemondott a cipőről, és ezzel mindkét problémát megoldotta: a kirakatán óriási "beszélünk magyarul" felirattal kérkedő osztrák műszaki bolttól egy Commodore 64 utazott velünk hazáig a negyedik ülésen.

Egy maroknyi dollárért

Akkor a platformot már újra gyártották: 1985-ben ugyanis a Commodore cég többször leállította a modell gyártását, mert azt gondolta, hogy az amerikai piac már nem nagyon vesz fel több C64-et. Európában azonban még csak ekkor futott be igazán a gép, megteremtve a videojáték-fejlesztés iparszerűvé válásához szükséges kritikus tömeget. Végül 1994-ben gördült le az utolsó C64 a futószalagról: bő egy évtized alatt 30 milliót adtak el belőle, amivel máig tartja a legsikeresebb számítógép Guinness-rekordját.

A fényes karriert egy jó üzleti érzékkel megáldott, agresszív cégvezető, Jack Tramiel indította el. Tramiel 1954-ben alapította a Commodore-t, és eleinte írógépek javításával és irodabútorokkal foglalkozott. Érdeklődött az elektronika újdonságai iránt, ezért később a cég kínálatába bekerültek a digitális órák, a szövegszerkesztő gépek, és az első üzleti számítógépek. A hetvenes évek második felében Tramiel már saját computer készítésén gondolkozott: 1976-ban megvásárolta a MOS Technologies nevű csipgyártót, 1980-ban pedig bemutatta a VIC-20-at, a Commodore 64 elődjét. A gép sikeres volt – pár év alatt egymillió darabot vettek belőle –, de legnagyobb haszna abban rejlett, hogy Tramiel felismerte a gépre készült játékok korlátait.

A számítógép utódja, a VIC-40 már kifejezetten játékokhoz készült célarchitektúra volt, és ugyanaz a Robert Russel dolgozott rajta, aki a VIC-20-at tervezte. A MOS Technologies szakemberei, Al Charpentier és Robert Yannes egy grafikus csipet, a VIC-II-t és a SID audiocsipet tervezték a masinához. 1981 novemberére elkészült az első prototípus, és 1982 elején a Consumer Electronic Show-n Tramiel bemutathatta a közben Commodore 64-re átkeresztelt VIC-40-et. A sajtó ovációval fogadta a C64-et. Nagyjából 1 megahertzes, 8 bites processzor, 64 kilobájt memória, 16 színű grafika, kétféle (160*200-as és 320*200-as) felbontás, három hangcsatorna, mindez csupán hatszáz dollárért – már ekkor sejteni lehetett, hogy a gép vetélytársai bajban lesznek.

A computer szeptember elején került a boltokba az ígért 595 dolláros áron. Az amerikai piacon az Atari 400-as és 800-as modelljei, illetve az IBM PC és az Apple II voltak a legfontosabb riválisok (egyébként korábban a Commodore-nak lehetősége lett volna felkarolni az Apple-II-t, de nemet mondtak az Apple-nek). Az IBM gépét és az Apple II-t négyszámjegyű összegért lehetett megkapni, az Atari 800 pedig 899 dollárba került ekkor, ráadásul ezek a gépek grafika és zene tekintetében is elmaradtak a Commodore üdvöskéjétől. A C64 olcsóságának titka a gazdaságban vertikális integrációként ismert jelenség volt: a Commodore igyekezett a termelési folyamat minden szintjén képviselnie magát, a MOS csipgyártó mellé vásárolt egy félvezetőgyárat és több kisebb üzemet, míg végül sikerült a C64 gyártási költségét 135 dollárra szorítania. Ezen kívül Tramiel igen agresszív üzletpolitikát alkalmazott, és igyekezett árban jelentősen a vetélytársak alatt maradni, amit persze a C64 reklámjaiban is hangsúlyozott.

A C64-et ezen kívül legtöbb riválisával ellentétben nemcsak szaküzletekben, hanem játékboltokban és szupermarketekben is lehetett kapni, és mivel tévére lehetett kötni, monitort sem kellett venni hozzá. Tramiel azonban tudta még fokozni a nyilvánvaló fölényt. A széleskörű értékesítés miatt 1983 januárjában már 400 dollárért meg lehetett venni a gépet, néhány hónappal később azonban a cég olyan akcióval állt elő, ami alapjaiban rengette meg a piacot: minden C64-et vásárló vevőnek 100 dollárért beszámították a régi számítógépét. Néhány leleményes forgalmazó ezt kihasználta, és olcsóbban adta a C64-et, ha a vevő vitt mellé egy 100 dollárnál olcsóbb kifutó modellt is. A vevő örült, a forgalmazó lefölözte a különbözetet, a piac pedig átélt egy súlyos krachot, amiből csak a Commodore jött ki jól, megsemmisítve olyan konkurenseket, mint a Texas Instruments. 1983 júniusában már 200-230 dollár körül mozgott a gép ára, Tramiel viszont év végén távozott a cégtől – módszereivel kivívta a cég főrészvényese, Irving Gould ellenszenvét.

Még a szívás is élmény volt

A C64 ekkor már sínen volt, havi több százezer gépet gyártottak, a Commodore pedig a piac 40 százalékán terpeszkedett. A szintén idén 25 éves brit gép, a játékra is kiválóan alkalmas ZX Spectrum miatt ugyan a C64 nehezebben tudta bevenni Európát (hazai pályán 399 font volt a kezdőár, a Spectrumot pedig már 175 fontért lehetett kapni), de hosszú távon a gyorsan csökkenő ár és a szoftverkínálat eldöntötte a versenyt. Szoftverben pedig a C64 verhetetlen volt: összesen körülbelül tízezer különböző, kereskedelmi forgalomba került program készült rá, ezek többsége természetesen játék volt. Ez volt a játékipar aranykora, amikor az iparszerűvé válás még nem fojtotta meg a lelkes amatőröket, amikor egy játékot még egy-két ember készített: egy Raffaele Cecco nevű olasz srác például összedobott egy príma lövöldözős programot, a Cybernoidot, és a jogdíjakból vígan vett egy Ferrari Testarossát – ma ez már elképzelhtetlen lenne.

Az egykori C64-tulajdonosok hajlamosak sóhajtozva megjegyezni, hogy igen, akkoriban még tudtak játékokat írni, de minden túlzás nélkül elképesztő, hogy milyen csodák fértek bele a 64 kilobájtos memóriába. Last Ninja, Impossible Mission, Defender of the Crown, Laser Squad – sokáig lehetne sorolni a klasszikusokat, felidézve olyan mémeket, mint a Wizard of Worban a páros játék, ahol természetesen MINDIG véletlenül lőttük le a szörnyek helyett a haverunkat. Az első magyar sikerek is ekkor születtek: az Impossible Mission második része a Novotrade-nél készült, Rátkai István kalandjátékainak nevét pedig minden valamirevaló egykori C64-es álmából felébresztve is sorolja (ÁLOMBÓL FELÉBRED, SOROL JÁTÉKNÉV, ugye).

De az élmény részét képezték a játékokhoz kapcsolódó rituálék is. Aki lemezes meghajtó helyett magnós egységgel volt megátkozva, egészen biztosan sokat szívott a különböző magnófejállásokkal rögzített programokkal. Én például a fejállító kis csavarhúzómra applikáltam egy pöcköt, és amikor sikerült betöltenem például a Fighter Bombert (utántöltős, ezeket 15 helyett 100 forintért adta a dealerem), akkor a magnóra karcoltam egy vonalat a pöcökkel párhuzamosan, és odaírtam, hogy Fighter Bomber. El lehet képzelni, hogyan nézett ki a magnóm 50-60 játéknév után. A másik módszer a betöltéskor a képernyőn megjelenő csíkok figyelése volt, ezek ugyanis a csavarfej állításával változtak, és értő játékos ebből vissza tudott következtetni, hogy mikor áll jó helyen a magnófej – egy generáció szeme romlott el így. Na és a mikorkapcsolós joystick, arra emlékeznek? (Valójában mikrokapcsolós, az elnevezés amolyan korai IT-humor volt, mert a joystick mikor kapcsolt, mikor nem.) És a tápegység, ami 5-6 óra után túlmelegedett, és olyankor negyed órára a mélyhűtőbe kellett tenni? Hát hol van ezekhez a szívásokhoz képest egy mai alaplapcsere vagy egy Windows-újratelepítés? Szóval nem kell csodálkozni, ha az egykori C64-esek szeme kissé elfelhősödik, amikor azt mondják nekik, hogy Test Drive vagy Maniac Mansion.

8 bit forever

A C64 aztán annyira meghatározta a Commodore profilját, hogy Tremiel távozása után a cég sokáig nem is tudta jól (vagy inkább: jó érzékkel) követni az iparág fejlődését. A C64 inkább a játékosok gépe volt, mint a hobbiprogramozóké (bár egy számítógépes-művészeti szubkultúra, a demoscene e gépen is alkotott maradandót), az 1984-ben megjelent Commodore Plus/4 ezen segített volna, de stratégiai baklövésnek bizonyult, hogy a gép nem volt kompatibilis a C64-gyel. Zsákutca volt a Commodore 16 is (százdolláros tanulógépnek szánták, de a vásárlók inkább kétszer ennyiért vettek C64-et), és rövid életű volt SX-64 modell is, ami az első színes képernyős, hordozható számítógép volt. Az emberek ekkor még nem akartak laptopot – főleg olyat nem, aminek 5 inches a monitora, viszont több mint tíz kiló és 1600 dollárért annyit tud, mint egy C64-es. A Commodore végül 16-bites gépekkel, az Amiga sorozattal ért még el jelentősebb sikereket, de sorozatos rossz piaci döntések után 1994-ben becsődölt. A C64 négy évvel élte túl legnagyobb egykori riválisát, az 1990-ben leállított ZX Spectrumot – ha azonban kicsit körbenézünk a neten, az a benyomásunk támadhat, hogy a platform nagyon is él.

A gép emlékét ugyanis nem csak nosztalgikus sóhajok és az idei születésnapra rendezett kiállítások őrzik, és még csak nem is a Terminátor című film (amiben a T-800-ast játszó Arnold Schwarzenegger látóterében C64-es utasítások és dumpok futottak). Rengeteg C64-es rajongói oldalról lehet a gép működését emuláló programot és régi játékokat letölteni, és a demopartikon külön kategóriát kapott a C64. A programozói vénával megáldott fanatikusok több száz játékot írtak a platformhoz az ezredforduló után is, de hardvereket is bütyköltek hozzá, többek között flashkártya-olvasót vagy Ethernet kártyát. Egy Jerri Ellsworth nevű autodidakta csiptervezőnő pedig botkormányba épített 30 klasszikus C64-es játékot – a kütyü néhány éve óriási sláger volt nálunk is. Külön ki kell térni a legjobb C64-es játékzenéket újraélesztő remixekre és zenekarokra. Ez utóbbiak között találunk szimfonikus zenekart és metálbandát is, a leghíresebb azonban a Press Play On Tape nevű dán banda, ők még egy fiúcsapatsláger-paródiát is készítettek arról, hogy mennyire nem bírnak meglenni a 8-bites masina nélkül.

A C64-kultusz Magyarországon is él: a C64-emulátorok működését magyarázó oldalakból több is akad, a Magyar Commodore 64 HQ pedig az egyik legteljesebb játékgyűjtemény, ami a neten található. A legjobb korabeli játéklap, a Commodore Világ oldalait ma gondosan összegyűjtött szkenek őrzik, a C64 megszűnése után egy nagyszerű kalandjáték, a Newcomer öregbítette a magyar fejlesztők hírnevét, de a mai C64-remixek és demók készítői között is minduntalan magyar nevekre akadunk. Hiába, sokan voltunk, akikkel egy kenyértartódoboz alakú furcsa gép utazott hazáig az osztrák határtól húsz, vagy akár huszonöt évvel ezelőtt.