A halálbüntetés évezredek óta téma

Halálbüntetésre általában főbenjáró bűnök miatt ítélnek valakit, mármint azokban az országokban, ahol van halálbüntetés, és vannak főbenjáró bűnök. De ahol van, ott a kémkedést, gyilkosságot vagy hazaárulást szinte minden esetben halálos ítélet követi, és azok sem számíthatnak enyhítő körülményekre, akik emberrablásban, fegyveres rablásban, nemi erőszakban vagy légi kalózkodásban utaznak.

A halálbüntetés helyzete a kor, az aktuális jogi helyzet és a technikai fejlettség függvényében folyamatosan változott – ez már az ítélet-végrehajtás módján is látszik. Az ókorban az elítéltet még halálra kövezték, agyonverték, felakasztották vagy keresztre feszítették; csak a guillotine és a gépfegyveres kivégzőosztagok hoztak némi változást jóval később. A modern kor hóhérai elsősorban villamosszéket, mérgező gázt, halálos méreginjekciót vagy lőfegyvert használnak, de – ahogy az Iszlám Állam videóin is látható – egyre gyakoribbak a rituális lefejezések is.

Európa, Ausztrália, Kanada és Latin-Amerika nagy része már eltörölte a halálbüntetést; az európai jogrend konkrétan tiltja a kivégzéseket, mind háborús, mind békeidőkben. Ennek ellenére a kivégzéseket még mindig vagy 60 országban alkalmazzák, köztük az USA 32 szövetségi államában.

A halálbüntetést ellenzők többnyire azzal érvelnek, hogy ez a megoldás csak a barbarizmus irányába viszi az emberiséget, ugyanakkor nem hat elrettentően a bűnözőkre. Több tanulmány is arra a következtetésre jutott, hogy a halálbüntetés réme nem csökkenti az erőszakos bűncselekmények számát, de legalább több ezer éves büntetés-végrehajtási eszközöket alkalmazunk. És az is igaz, hogy vannak ártatlanok, akik egy téves ítélet miatt évekig rohadtak a siralomházban, mielőtt kivégezték őket. Egy halottól már nem lehet bocsánatot kérni, de egy életfogytiglani börtönbüntetésre ítélttől igen.

Sokan – köztük Orbán – azzal érvelnek, hogy a halálbüntetés bevezetése közérdek lenne, mert javulna tőle a közbiztonság: a bűnözőket kivégzik, a többiek meg háromszor is meggondolják, mielőtt gyilkolni, rabolni vagy erőszakolni akarnak. Csakhogy az elrettentés hatékonyságára máig nem sikerült empirikus bizonyítékot találni. Legfeljebb az az érv állhat meg, hogy a szemet szemért, fogat fogért elve igazságosnak hangzik; ha valaki megöl egy másik embert, ő sem érdemel jobbat se az államtól, se a közvéleménytől, se a hóhértól. 

Megengedték, hogy öngyilkos legyen

Nem túlzás: ez a téma tényleg évezredek óta napirenden van. Már az ősi kínai törvényszövegekben is szóba kerül a halálbüntetés, de a legkorábbi írásos bizonyíték a törvénybe iktatásáról még a babiloni időkből, az időszámításunk előtti XVIII. századból származik – egész pontosan Hammurapi törvényoszlopáról. Ezen 25 olyan bűncselekményt is feltüntettek, amikért halál járt. Hogy összesen hány vétkest kellett kivégezni, azt nem lehet tudni.

Az első, halálos ítélettel végződő bűncselekményről az időszámításunk előtti XVI. századból vannak írásos emlékeink; a bűnös az ókori Egyiptomban élt. A vádirat szerint a nemességhez tartozó elítélt mágiát használt, ami törvényellenes. (Az elítéltet arra kényszerítették, hogy legyen öngyilkos. Ez valószínűleg a nemeseknek járó kiváltság lehetett, mert a közembereket akkoriban baltával verték agyon.) 2400 éve a görög filozófus, Szókratész is hasonló sorsra jutott: egy pohárnyi mérget kellett felhörpintenie, amiért károsan befolyásolta az ifjúságot a tanaival.

Évezredekkel ezelőtt a kivégzés jelentette fenyegetésnek még lehetett társadalomszabályozó szerepe, mindenesetre több ókori civilizáció is napirenden tartotta a kérdést. A hettiták törvénykönyve már az időszámításunk előtti XIV. században is írt a halálbüntetésről, ahogy Drakón is bőkezűen osztogatta a halálos ítéleteket hétszáz évvel később. 

Gúnydal miatt akaszthatnak

Hogy mi lehetett főben járó bűn, amiért az elítéltnek halállal kell lakolnia, azt a római jog forrásműveiből is megtudhatjuk. A 438-ban megjelent, a császári törvényeket összegző Codex Theodosianus 80 különböző főbenjáró bűnt sorol fel. Az ókori Rómában kivégezhettek valakit olyan, ma már röhejesnek tűnő okok miatt, mint a rágalmazás, a sértő dalok éneklése, más termésének levágása vagy lelegeltetése, egy ház felgyújtása, a hamis tanúskodás, vagy az éjszakai csendháborítás.

A régi római jog nem volt demokratikus: máshogy rendelkezett, ha egy adott bűncselekményt egy nemes, egy szabad ember, vagy egy rabszolga követett el. Ha egy szabad ember előre megfontolt szándékkal meggyilkolt egy másik embert, jó eséllyel kivégezték – de egy rabszolgát már azért is felakaszthattak, ha lopáson kapták.

A rómaiak nemcsak a joghoz értettek, hanem a brutális kivégzésekhez is. A kedvenc módszereik közé tartozott a keresztre feszítés, a tengerbe dobás, az élve eltemetés, a halálra verés, vagy Néró császár kedvence, a karóba húzás. Szükség esetén ezeket kombinálták is. A római jog szerint az egyik legsúlyosabb bűncselekmény a szülő meggyilkolása volt. Ilyenkor a gyilkost a tengerbe dobták. Miután betették egy zsákba. Egy kutya, egy kakas, egy vipera és egy majom társaságában.

És értik, Oklahomában azon vitatkoznak, hogy etikailag aggályos-e méreginjekció helyett nitrogéngázzal halálba altatni egy tömeggyilkost. 

Ritka, mint a zsidó hóhér

A Közel-Kelet történelme sosem a nyugodt békeévekről szólt; már a mózesi törvények is számos főbenjáró bűnt említenek, amikért halálbüntetés jár. A kutatások szerint az ókori Izraelben rengeteg módon végezték ki az elítéltet: a repertoárban szerepelt a megkövezés, a szakdékba lökés, az élve kettéfűrészelés, illetve a keresztre feszítés.

A keresztre feszítésről már Arisztotelész is írt, vagyis ez nem az ókori Róma találmánya; ők csak igen lelkesen alkalmazták. Miután időszámításunk előtt 70-ben elsöpörték a Spartacus vezette rabszolgafelkelést, a rómaiak megtorlásként hatezer rabszolgát feszítettek keresztre a Via Appia mellett. A megfeszítés száz évvel később már a Közel-Keleten is elterjedt: így végezték ki minden idők leghíresebb halálraítéltjét, Jézus Krisztust is.

A vérengzéseknek Konstantin császár vetett véget, aki, miután kikeresztelkedett, eltörölte a keresztre feszítést és a többi, hasonlóan kegyetlen kivégzési módot a Római Birodalomban.

Mivel Izrael vallási állam, a törvénykezését nagyban befolyásolták a bibliai törvények. Ezek 36 olyan bűnt sorolnak fel (gyilkosság, bálványimádás, házasságtörés, a szombat megszentségtelenítése stb.), amiket halállal kell büntetni. De nem muszáj. A történelmi feljegyzések szerint ha lehetett, már akkor is inkább elkerülték a kivégzéseket, mert nem akarták megkockáztatni, hogy egy ártatlant öljenek meg.

A híres zsidó rabbi, Majmonidész (1137-1204), aki a zsidó vallásjog teljes anyagát összefoglalta a Misné Torá című munkájában, azt írja: nem végezhetünk ki valakit, akinek a bűnösségét nem tudjuk minden kétséget kizáróan igazolni, mert az elítéltet ezzel csak a bíróság szeszélyeinek szolgáltatjuk ki. Majmonidész nézetei a törvény előtt is népszerűvé váltak; mindannyian belátták, hogy az esetleges bűnös eleresztése még mindig kisebb kárt okoz, mint egy ártatlan ember megölése. A konzervatív zsidó tanítások szerint a halálbüntetés csak indokolt esetekben, például politikai merényletek esetén alkalmazható.

Ha már itt tartunk: Izraelben az állam 1948-as megalapítása óta legális a halálbüntetés az országban. Az első világháború után Palesztina angol mandátum volt, az izraeliek meg tokkal-vonóval átvették a törvényeket, így akár ma is tarthatnának kivégzéseket. Mégis, az állam megalapítása óta csak két halálos ítéletet hoztak. Az egyik Méir Tobianskié volt, akit hazaárulás vádjával állítottak bíróság, majd 1948. június 30-án egy kivégzőosztag elé.

A következő izraeli kivégzésre 14 évet kellett várni. 1962. május 31-én akasztották fel Adolf Eichmann náci háborús bűnöst a zsidóság ellen elkövetett bűnei miatt.

De az azóta eltelt fél évszázadban senkit nem ítéltek halálra az országban. 

Ne öljön, csonkoljon; ne akasszon, főzzön

Ha már az angol mandátumok szóba kerültek, Angliát sem érdemes kihagyni a képből; hogyisne, hiszen már időszámításunk előtti 450-ben is sportot űztek abból, hogy az elítélteket mocsarakba fojtották. 1500 évvel később, a X. század elején már áttértek az akasztófára. A bársonyos reformer Hódító Vilmos ugyan amellett kardoskodott, hogy az akasztás és a kivégzés elfogadhatatlan gyakorlat, és háborút leszámítva nem szabad elvenni mástól az életét. Elvégre a bűnözőket meg is lehet csonkítani; a korabeli gyakorlat sokszor az volt, hogy ezzel váltották ki a halálbüntetést.

Nem mindenki volt ilyen szerencsés. Európában az V. és a XIII. század között ezrével végezték ki az embereket; az akasztások és lefejezések tekintélyes részét állam- és egyházellenes bűncselekmények miatt rendelték el. Akik nem akarták meggyónni a bűneiket, azoknak kínvallatást is rendeztek, bár ilyen eszközökkel inkább csak az inkvizítorok éltek. A brit földesuraknak többnyire megvolt a saját kútjuk, amikbe belefojthatták az engedetlen parasztokat, így a végrehajtó hatalom szerepét is gyakran magukra vették.

Nem voltak jó idők. 1279-ben 289 zsidót végeztek ki pénzhamisításért. I. Edward korában két városi kapuőrt felakasztottak, mert nem zárták be időben a kaput, és kisurrant rajta egy gyilkos. A hazaárulással vádolt nőket máglyán égették meg, a férfiakat akasztás után felnégyelték - a lefejezés csak a felsőbb osztályok privilégiuma volt. VIII. Henrik idején a kivégzettek száma a 72 ezret is elérhette; az ő uralkodása idején, 1531-ben vezették be az élve megfőzést, mint legális kivégzési módszert. Néhányan két óráig is szenvedtek, mielőtt belehaltak.

A kivégzések száma az 1700-as évekig folyamatosan nőtt Angliában; a korabeli törvények szerint már 222 bűncselekmény járhatott halálos ítélettel. Ezek között olyan elképesztő tételek is voltak, mint

• negyven shilling értékben lopni egy házból;
• öt shilling értékben lopni egy boltból;
• nyúlodú kifosztása;
• fa engedély nélküli kivágása;
• hivatalos pecsét hamisítása.

Annak ellenére, hogy ezrével hurcolták az elítélteket a bitófa alá, a korabeli bíróságok igyekeztek a vádlott javára kedvezően dönteni, ha az elkövetett bűn nem volt túl nagy, de a kiszabott büntetés igen. A brit törvénykezési reform igen lassan haladt; nagy áttörés volt, hogy 1823-ban bevezettek öt új törvényt, ami legalább 100 tétellel csökkentette a halálos ítélettel járó bűncselekmények számát. Aztán az 1832-1837-ig tartó jogi reformokkal eltörölték a legtöbb főbenjáró bűnt, és a XIX. században kiépült börtönrendszer is a hosszú szabadságvesztések felé terelte a jogalkotást. 

Újra csendes

A XIX-XX. században kezdtek el kikopni a főbenjáró bűnök a törvénykönyvekből; nemcsak Angliában, hanem Európában is. A kontinensen először Portugália törölte el a halálbüntetést 1867-ben. Mára szinte mindenki követte, leszámítva Belarusziát és Kazahsztánt; 2012-ben Lettország volt az utolsó állam az Európai Unióban, ami eltörölte a háborús időben alkalmazható halálbüntetést.

Európából az új évezredre gyakorlatilag eltűntek a kivégzések. Belaruszia ugyan 2014-ben agyonlőtt egy halálraítéltet, de azelőtt csupán egy 2003-as kazahsztáni, és egy 1997-es ukrajnai kivégzésre került sor. A halálbüntetést béke és háború idején egyaránt tiltó, az uniós tagországok által aláírt 6-os és 13-as számú protokollokat Oroszország nem ratifikálta. Az országban elvileg legális a halálbüntetés, de Borisz Jelcin 1996-ban bevezetett moratóriuma óta senkit nem végeztek ki Oroszországban.

Az Egyesült Államok helyzete más; az ő törvénykezésük az 1189 óta alkalmazott angol szokásjogra alapul, és ennek megfelelően az európai telepesek az összes amerikai kolónián bevezették a halálbüntetést, még a Függetlenségi Nyilatkozat aláírása előtt. Az Újvilágban 1622-ben hajtották végre az első kivégzést; ezt azóta számtalan másik követte. 

Persze, ez a számtalan igazságtalanul hangzik: az USA-ban 32 államban engedélyezett a halálbüntetés, de 18-ban eltörölték. Hogy mekkora volumenű dologról van szó, azt jól mutatja, hogy 2013-ban összesen 39 kivégzést hajtottak végre, miközben 3088-an vártak az ítélet-végrehajtásra a halálsoron. A tagállamok közül Texas a legvéresszájúbb, itt sokkal több kivégzést hajtottak végre, mint bármelyik másik amerikai államban – ugyanakkor Oklahoma verhetetlen az egy főre eső kivégzések számában.

Mint látható, a jogrend, függetlenül attól, hogy engedélyezi-e a halálbüntetést, vagy sem, semelyik korban, semelyik civilizációban nem akarta kizárólagos megoldásként láttatni a bűnös kivégzését. A római jog, a mózesi törvények és az angol szokásjog is azt mondja, hogy ölni csak akkor szabad, ha egyértelmű bizonyíték van a bűnös ellen. Az USA-ban van halálbüntetés, de kérdés, mit old meg, ha az FBI becslése szerint évente több mint 14 196 gyilkosság történik az országban. Őket nem rettenti el a tény, hogy idén már 36 embert kivégeztek? 

Persze, napirenden lehet tartani a témát, de attól még Európában élünk. A nemzetközi egyezmények, és a második világháború utáni, stabilitást célzó törekvések ellehetetlenítik a halálbüntetés bevezetését; ez az államszövetség, tetszik vagy sem, de nem tűri a kivégzéseket.