Ma elköltjük, holnap mind meghalunk

Az atomenergia úttörői már az indulástól kezdve odafigyeltek arra, hogy ne ők legyenek a következő példa erre a megfigyelésre. Szinte minden országban, ahol az ipari termelésben megjelenik a nukleáris fisszió, van valamiféle terv arra, hogy ne csak az erőmű megépítésére és működtetésére, de a lebontására és a visszamaradó hulladék tárolására is legyen pénz.

Magyarország is ilyen előrelátó ország: van egy Központi Nukleáris Pénzügyi Alap (KNPA) nevű számla, ahová évente sok milliárd forint forint folyik be a hazai nukleáris szektor szereplőitől azért, hogy a mostani generáció jó körülményeit ne a következő két-három generáció fizesse majd meg. A KNPA tulajdonképpen egy óriási malacpersely (pillanatnyilag úgy 250 milliárd forint van benne), amiben arra gyűjtünk pénzt, hogy majd legyen miből megoldani azokat a kérdéseket, melyekről igazából még nem is tudjuk, hogy pontosan mik, és hogy fogjuk megválaszolni őket.

Az atomenergiával van ugyanis egy elég komoly probléma. A használatakor keletkező hulladék még évszázadok, sőt, évezredek múlva is sugározni fog, így ki kell találni, hogy hova tesszük például a reaktorok mellett dolgozó munkások kesztyűit, a terem légszűrőit, vagy épp magát a reaktort és az ott használt fűtőelemkazettákat. A KNPA 1998 óta minden évben nagyjából 20 milliárd forinttal gyarapodik, a befizetések nagy részét a Paksi Atomerőmű állja, de fizet mindenki, aki nukleáris anyagokkal dolgozik; a Magyar Tudományos Akadémia kutatóreaktora vagy a Műszaki Egyetem oktatóreaktora sem kivétel. A cél az, hogy legyen pénz

• a reaktorok leszerelésére,
• a kiégett üzemanyag átmeneti, majd végleges tárolására
• és az egyéb, radioaktív hulladékok elhelyezésére.

Ebből a három dologból egyelőre főleg az utolsó az, ami megoldott, ezért nagyon fura, vagy inkább rémisztő és felháborító, amikor valaki egy minisztériumban úgy gondolja, hogy a KNPA az a malacpersely, amit bármikor fel lehet törni azért, hogy akármire elköltsék, ami nem a fenti három cél egyikét hozza a lehetből a biztos felé.

Korábban írtunk arról, hogy egy minisztériumi vitaanyag szerint a KNPA kiváló forrás lehet a rezsicsökkentés finanszírozására. Rákérdeztünk a Miniszterelnöki Hivatalnál, a tőlük kapott válasz viszont annyira nem megnyugtató, hogy még a KNPA kezelésére kijelölt cég is külön közleményben tiltakozott a terv ellen.

A Magyar Nukleáris Társaság közleménye azonban eléggé visszafogott. Oké, megírják, hogy a minisztérium ötletpetárdája

veszélyezteti az atomenergetika felelősségteljes hazai alkalmazását, az utánunk jövő nemzedékeket és szemben áll nemzetközi kötelezettségeinkkel,

illetve felhívják a figyelmet arra, hogy az ilyen ötletek csak átmeneti, rövid távú hatásai lehetnek, a részletekbe nem mennek bele. A részletek ugyanis arról mesélnének, hogy a KNPA-ra azért van nagy szükség, mert a világban jelenleg igazából sehol sem megoldott a nukleáris fűtőelemek végleges tárolása. Sem az USA-ban, sem a svédeknél, sem az oroszoknál, sehol.

Ahhoz, hogy megértsük, hogy is áll a világ atomhulladék terén, kicsit menjünk bele abba, mit is jelent az atomhulladék. Ez ugyanis egy gyűjtőfogalom. Atomhulladék lehet kis és közepes aktivitású cuccok halmaza, ezekkel kapcsolatban már van megoldás, hazánkban a Bátaapátiban, pontosabban a községtől nem messze, a föld alatt épített tárolóban helyezik el az erőműből származó, atomszakmai, egészségügyi és időtávlati szempontokból csak kicsit vagy közepesen veszélyes anyagokat. A lényeg, hogy ami sugároz egy kicsit vagy közepesen (de semmiképp sem annyira, mint mondjuk egy fűtőelem-kazetta), azt belerakják egy hordóba, a hordókat belebetonozzák egy nagy kockába, a betonkockákat leviszik a bátaapáti tároló egyik kamrájába, amit meg, ha egyszer betelik, betömnek. Ez a többszörös védelem egyrészt eléggé leszigeteli a sugárzást annyira, hogy a hegy gyomrába ásott betonkockákból ne jusson ki, másrészt a rendszer elméletileg kivédi azt is, hogy talajvíz mossa szét a nukleáris sugárzást mindenfelé.

Ez a rendszer a világon egy csomó helyen működik, nálunk 2012 óta, és elméletileg mindössze néhány száz, esetleg ezer évig kell biztonságosan bent tartania azt, amit mostanában levisznek. Vagyis pillanatnyilag nyugodtan mondhatjuk, hogy nem ez jelenti a problémát, hanem az, hogy

Szögezzük le gyorsan: a nagy aktivitású hulladék tárolása elméletileg megoldott, ráadásul a fosszilis tüzelőanyagokkal hajtott erőművekhez képest elenyésző a hulladék mennyisége. Mármint ha a Nukleáris Világszövetség témában kiadott közleményét vesszük alapul. De azért ha kicsit megkapargatjuk a dolgot, akkor előjönnek a problémák.

A lényeg röviden: egyelőre a világon sehol nincs olyan létesítmény, ami huzamosabb ideje, nagyobb méretben bizonyítaná, hogy a nagy aktivitású nukleáris hulladék biztonságosan tárolható. Az ennek az ellenkezőjét lebegtető dokumentumok általában az USA-t és Svédországot szokták példának hozni. A baj az, hogy még az amúgy bezzegországnak számító svédek is csak tervezik, hogy majd valamikor a 2020-as években elkezdik használgatni a Söderviken mellett épített végleges fűtőelem-tárolót, és az USA is csak kiválasztotta a helyszínt, hogy aztán (ahogy az atomenergia-lobbi fogalmaz) „politikai okokból” megálljon a fejlesztés.

Tehát, hogy visszakössünk a magyar ötlethez: az, aki a paksi szemétre félretett pénzt bármi másra költené el, vagy blöfföl, vagy okosabbnak hiszi magát, mint minden atomszekértő a világon. Nem is csoda, hogy a kezdeti visszafogottság után még az olyan, atompártiságát nyíltan, tudományos alapokon vállaló szakértő, mint Aszódi Attila, a paksi bővítésért felelős kormánybiztos is óvatosságra intett, hogy a hüledező környezetvédő szervezetekről ne is beszéljünk.

A KNPA ugyanis főleg arra kell, hogy Magyarországon megépüljön egy olyan tározó, amely

• egyelőre csak elméletben létezik,
• több ezer évet kéne kibírnia,
• még sehol máshol nem épült még
• és nem is biztos, hogy tényleg működik majd.

Az utolsó pontot olvasva talán felszisszennek majd páran, hogy hát dehogynem működik majd az, hogy a fűtőelemeket először hűlni hagyjuk, aztán speciális, sugárvédett, fém tárolókonténerbe tesszük, aztán azt jó mélyre elássuk. De hát ki gondolta volna, hogy ez az azbeszt is ekkora szívás lesz még évtizedekkel a betiltása után is, ugye.

Hogy érzékeltessük, mekkora óriási feltételes mód is a paksi fűtőelemeknek épített tároló, nézzük meg az előkészítésért felelős cég terveit. A Radioaktív Hulladékokat Kezelő Közhasznú Nonprofit Kft. (RHK) honlapján van egy feladatütemezési oldal, ahol leírják, hogy 2018-ig kéne kiválasztani a lehetséges helyszínt (ez pillanatnyilag egy Boda melletti területet jelent), és ha ez megvan, jöhetnek a következő lépések:

• 2018-2030
  A terep kutatása, az eredmények validálása, a földalatti labor terveinek elkészítése, illetve az építés megpályáztatása.
• 2030-2037
  A labor megépítése, engedélyeztetés, a program végrehajtásának megpályáztatása.
• 2038-2054
  A földalatti labor üzemeltetése, a kutatási program lefolytatása.

Vagyis 2055-nél hamarabb neki sem kezdünk igazán annak a tárolónak, amelyre gyűjtünk abban a malacperselyben, amit most valakik feltörnének. Ha tovább is olvasunk, kiderül, hogy az RHK-nak 2133-ig vannak tervei. Ez hatalmas önbizalomról ad tanúbizonyságot abban az országban, ahol a 40 évesek is csak a combjukat csapkodva röhögnek, ha valaki megkérdi tőlük, hogy szerintük lesz-e még állami nyugdíjrendszer, amikor ők nyugdíjba mennek. De mondhatnánk a minden télen a meglepetés erejével támadó, az országot megbénító havazást, vagy a hevesebb esőzésekkor hegyi patakká változó utcákat is.

Ha belenyugszunk, hogy a pillanatnyilag működőképesnek látszó rendszer 120 évre tervezett jövőjébe már holnap belepiszkáljanak, az beláthatatlan következményekkel járhat. Az óvatosan fogalmazó magyar nukleáris szakma szerint, ha ma elköltjük azt a pénzt, ami holnap kell majd csak igazán, azt is hozhatja, hogy megsokszorozódik az egész terv végső ára. Csak az a baj, hogy ezt a végső árat senki sem tudja még csak megtippelni se, beleértve az ügyben a legelőrébb tartó svédeket. Évtizedek kellenek még ahhoz is, hogy kiderüljön, tényleg működik-e a pillanatnyilag egyetlen, viszont csak elméletben létező, mélygeológiai tárolós megoldás. Egyesek szerint önmagában az, hogy évmilliók óta változatlan geológiai képződmények, vagyis a hegyek megfelelő megoldást nyújtanak a sugárzó hulladék hosszú távú izolációjára, és valójában egyetlen fontos feladat, igazán nagy kihívás marad:

a geológiai elhelyezésbe vetett bizalom növelése a társadalom szélesebb rétegeiben.

Az viszont tuti nem úgy megy majd, hogy politikai célokra költjük el azt a pénzt, és az sem segít sokat, hogy az internet egyetlen pillanat alatt megmutatja, mennyire biztos is a fent bemutatott, a következő évtizedek teendőit leosztó vázlat. A KKÁT-ben, vagyis a kiégett kazetták átmeneti tárolójában tárolt kazetták átszállítása 2009-ben még a 2047-től 2064-ig tartó időszakra volt tervezve, ma már 2064 és 2079 között várják ezt a lépést a szakemberek. Ez nyilván nem azt mutatja, hogy valami óriási csúszás van a programban, mindössze annyit jelez, hogy külső szemlélő által nem látható okok is évtizedes változásokat hozhatnak. És ez az, ami miatt a fejére kéne csapni a minisztériumokban annak, aki a paksi atomhulladékra félretett pénzt bármi másra elköltené: