Kényszerből használtak ősi gyógymódokat Kínában
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Ma Is Tanultam Valamit cikkek
-
A világ leghalálosabb kertjébe csak saját felelősségre és kísérővel lehet belépni - 50 éves Lucy, a világ leghíresebb fosszilis popsztárja
- Jaj annak a férfinak, aki nem jól udvarol, megeszi a nő!
- Eljárt az idő a nyolc óra felett: négyórás az ideális munkanap
- A cikkcakkos tengerpartok az őrületbe kergetik a matematikusokat
A kínai gyógynövények csodatevő hatásában rengetegen hisznek, még Nyugaton is – sőt, főleg Nyugaton. A „messziről jött ember azt mond, amit akar”-elv alapján a nyugati alternatív gyógyászat a számára ismeretlen összetevőkre egzotikumként tekint, és könnyebben jótékony hatást tulajdonít neki. Ennek megfelelően rengeteg bevásárlóközpontban láthatunk alternatív kínai gyógynövényeket. A rajongók azzal érvelnek, hogy Kínában évezredek óta használják ezeket a szereket, és ez valóban igaz.
De nem azért, mert csodaszerek lennének!
Az 1960-as évek végén a kínai orvosok nagyjából ugyanazokat a gyógyszereket használták, mint a nyugatiak, de az orvosok nem szívesen hagyták el a nagyobb kínai városokat. Emiatt sokan orvosi ellátás nélkül maradtak. Hogy megelőzzék az országos katasztrófát, a kínai kormány tűzoltásként alapvető orvosi ismereteket kezdett el oktatni kínai farmereknek. A jelentkezők kaptak egy kézikönyvet, amiben ismertették, milyen gyógynövényeket lehet a nem beszerezhető gyógyszerek alternatíváiként alkalmazni.
Vagyis amire a nyugati vásárlók alternatív csodaszerként tekintenek, az a kínaiaknak pótszer volt, amit kényszerből használtak, ha nem jutottak rendes gyógyszerekhez.
A hatvanas években Mao Ce-Tung, a világ egyik legvéreskezűbb diktátora vezette Kínát, aki a kulturális forradalmat is meghirdette. A kínai lakosságnak akkoriban csak a 2 százaléka volt városlakó. A legnagyobb lélekszámú településeken nyugati gyógyszereket használtak, de a vidékiek ehhez nem juthattak hozzá, és az orvosok is inkább a városokban maradtak. Mao erre próbált megoldást találni. A megoldás kulcsa az ősi kínai orvoslás lett.
Teázó és cigarettázó kínaiak a pekingi Dong-csu templom udvarán.
Fotó: David Gray
A népi gyógymódok időnként hatásosak lehetnek. Az ajurvéda, az indiai népi orvoslás ötezer évig gyűjtögetett módszerei között akadnak még ma is használhatók. De a többségük mégis pontatlan megfigyeléseken alapuló babona. A kommunista Kínában ezerszámra éltek természetgyógyászok, még vidéken is; a pártvezetés kénytelen volt jóváhagyni, hogy praktizáljanak.
Ez még mindig nem lett volna elég egymilliárd vörös kommunista életben tartásához, úgyhogy Mao meghirdette a mezítlábas orvosok programját. Több százezer földműves kapott alapképzést, majd visszaküldték őket a falujukba doktornak. A földből viszont nem nőttek ki kórházak, és a fákon nem teremtek meg a gyógyszerek, úgyhogy a kínai farmereknek improvizálniuk kellett. Kaptak egy kézikönyvet, amiben felsorolták az összes gyógynövényt és kezelési módszert, amit egy orvos megfelelő gyógyszerek híján használhatott.
Aztán a kézikönyv végül eljutott Nyugatra, ahol mindenki totálisan félreértette. Azt hitték, ez az ősi kínai orvoslás titkait feltáró könyv, ami kíméli a betegeket, és nem tömi őket a gyógyszerlobbi által gyártott mérgekkel. Maguk a kínaiak csak akkor használták ezeket, amikor nem jutottak nyugati gyógyszerekhez. De a hetvenes években egy csomó nyugati szerző könyveket írt a kínai gyógynövények csodálatos élettani hatásairól; virágzott a New Age, hódítottak az alternatív tudományok. A különféle ősi kínai hóbortok is népszerűek lettek a ginzengtől az akupunktúráig.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon