A focimeccs, ami egy véres háborút robbantott ki

Erősen felfokozott hangulatba tudja hozni a szurkolókat a futball, különösen, ha a nemzeti tizenegyek csapnak össze. Európa- vagy világbajnokságokon még azok is leülnek meccset nézni, akik amúgy teljes érdektelenséget mutatnak a sportág iránt, és ugyanúgy bevonódnak és azonosulnak a válogatottal, mint a fekete öves focirajongók. Ha pedig nyer a csapatuk, akkor a győzelmi mámorban ők is azt kiáltják kiáradó érzelemmel, hogy: győztünk! Így, többes szám első személyben, mintha maguk is a válogatott tagjai lennének.

Ami nem is csoda,

A szabályok egyszerűek, mindenki számára érthetőek, a füves pályára szorított, szabványos csatatéren pedig egyenlő esélyekkel küzdenek meg az ellenfelek. Könnyen befogadható és átélhető az ütközet, nem véletlen, hogy ez a világ legnépszerűbb labdajátéka, szinte minden országban űzik, százmilliók játsszák és még többen követik évtizedek óta. Éppen a példátlan népszerűsége és könnyű átélhetősége miatt lehet jelentőségét könnyen túldimenzionálni, és akár egy mérkőzéssorozat is annyira túlnőhet a sporton, olyan mértékben fanatizálhat, hogy képes elindítani akár egy valóságos háborút is. Mint ahogyan az meg is történt El Salvador és Honduras között 1969 júliusában.

Öngyilkosság egy vesztett meccs miatt

Éppen zajlottak az 1970-es, mexikói világbajnokság selejtezői, de először nem sokan figyeltek fel a két szomszédos közép-amerikai ország összecsapásaira. Már csak azért sem, mert egyik ország sem jutott még ki addig foci-vb-re. Akkor viszont megcsillant a remény, hogy valamelyikük továbbjuthat a zónadöntőbe, és ha ott Haitit legyőzik – nemzeti focitörténelmet írva, nagy dicsőséggel –, utazhatnak Mexikóba a világ legjobbjai közé.

Az első meccset 1969. június 8-án játszották a hondurasi fővárosban, Tegucigalpában, ahol a házigazda egy utolsó percben szerzett góllal 1:0-s győzelmet aratott. Eddig semmi különösebb, csakhogy a találkozó után egy 18 éves salvadori lány öngyilkos lett, szíven lőtte magát és meghalt.

Temetésén, amelyet élőben közvetített az állami televízió, részt vett a salvadori elnök és több miniszter is. És az is kiderült, hogy a salvadori focisták szálláshelye mellett egész éjjel lármáztak a hondurasi szurkolók, aminek meg is lett az eredménye: a másnapi mérkőzésen csak fáradtan kóválygott a pályán a salvadori válogatott, és ez okozhatta a vereségüket. 

Zavargások és provokáció a visszavágón

Egy hét múlva – június 15-én – azonban revansot vettek San Salvadorban, és 3:0-val vágtak vissza Hondurasnak. Ők sem tétlenkedtek a mérkőzés előtt: a salvadori média hergelése közepette már a repülőtéren feldühödött salvadori szurkolók várták a hondurasi válogatottat, este pedig José Alberto Medrano tábornok felpaprikázott lázadó menetben vezette Salvador szurkolóit az utcákon, hogy megzavarják a hondurasi játékosok pihenését. Annyira elszabadultak az indulatok, hogy az éjszaka egy pontján a hondurasi játékosokat ki kellett csempészni a szállodájukból, és titokban a hondurasi nagykövetségen helyezték őket biztonságba.

De ezzel még nem volt vége:

tovább szítva az amúgy is pattanásig feszített hangulatot. Az éjszakai zavargások eredménye itt is meglátszott: most a hondurasi válogatott kocogott fáradtan a pályán. A győztes meccs után a salvadoriak fergeteges ünneplésbe (ezúttal örömittas zavargásba) kezdtek az utcákon, amire az akkori hondurasi válogatott sztárjátékosa, az első meccs gólszerző hőse, Enrique Cardona úgy emlékezett vissza: „Nagyon szerencsések vagyunk, hogy veszítettünk. Különben ma már nem élnénk.”

Megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok

Mivel abban az időben nem a gólarány számított, és mindkét csapat egy-egy meccset nyert, ezért semleges helyszínen, Mexikóban, egy mindent eldöntő harmadik találkozót is szerveztek június 27-én, amelyet El Salvador nyert hosszabbításban 3:2-re. Úgy, hogy előző nap megszakította a diplomáciai kapcsolatait Hondurasszal.

Először hondurasi célpontokat kezdtek bombázni, majd a szárazföldi csapatok mélyen, egészen a hondurasi főváros, Tegucigalpa kapujáig hatoltak be az országba. Az amerikai sajtó pedig bedobta a futballháború kifejezést a globális köztudatba.

Elképesztő események. Na de mi történt? Ennyire zokon vették a barátságtalan fogadtatást az első selejtező mérkőzésen a salvadoriak? De hiszen ők jutottak tovább. Azaz megnyerték a (sport)háborút.

A futball nem csak egy sport

Az egyik magyarázat az, hogy tudjuk, de legalábbis hallottunk róla, hogy Latin-Amerikában a futball sokkal, de sokkal több, mint egy közkedvelt sport a sok közül. A nemzeti identitás, büszkeség, sőt, élet és halál múlik az eredményeken. Mint a közép-amerikai civilizációk ősi labdajátékaiban, a majáknál vagy az aztékoknál, ahol a vesztesek az életükkel fizettek. Már a 18 éves salvadori lány öngyilkossága is érthetetlen,

miután kilépett a feleségével egy medellíni étteremből Kolumbiában) teljességgel abszurd. Bűne az volt, hogy az 1994-es foci-vb-n (USA), az Egyesült Államok elleni mérkőzésen egy szerencsétlen mozdulattal öngólt „rúgott”. 

A groteszk futballháborúban közrejátszik persze vastagon a sokszor irracionálisan felfokozott latin virtus, de amint az a világ számára utóbb kiderült, El Salvador és Honduras között akkor már egy hosszú évek óta mérgesedő konfliktus feszült.

A gyepen kívül is egymásnak feszültek 

Közép-Amerika legkisebb és legsűrűbben lakott országában, a Magyarországnál ötször kisebb területű El Salvadorban akkor 3,7 millióan laktak (ma 6 és fél millióan). Földjeinek nagy részét (ma is) körülbelül egy tucat nagybirtokos család birtokolja. A nagy népsűrűség és a korlátozott területű megművelhető földterület miatt már a 20. század elejétől tízezrek vándoroltak ki az (ötször nagyobb és akkor csak 2,6 milliós, ma 10 milliós (!)) szomszédos Hondurasba.

A hondurasi parasztok (és nemzeti szövetségük) rossz szemmel nézték az átszivárgást, és akkor már évek óta erőszakos cselekményeket sorát követték el a salvadori bevándorlókkal szemben. A futballháború évében (1969 elején) a hondurasi kormány szintet lépett, és olyan földreformtörvényt fogadott el, amely lehetővé tette, hogy jogszerűen elkobozhassák a salvadori migránsok földjeit. 300 ezer salvadori élt akkor már Hondurasban, közülük több tízezer földjétől megfosztott gazda kényszerült visszatérni túlzsúfolt országukba csak a futballháború évében.

Mindezt csak súlyosbította, hogy mindkét szegénységgel sújtott „köztársaságot” – mondhatni hagyományosan – egy-egy katonatiszt irányította, akik (nem éppen meglepő módon) különösen fogékonyak voltak az uszító propagandára és katonai megoldásokra. Már csak azért is, hogy eltereljék a nagybirtokos oligarchacsaládok irányította országok belső gondjairól az elégedetlenkedő nép figyelmét. 

A vb-selejtezők idején már állandóak voltak a salvadori parasztok elleni lincselések és a határincidensek a két ország között. Honduras lezárta határait, El Salvador pedig – ahogy már említettük – június 26-án megszakította diplomáciai kapcsolatait Hondurasszal.

Ezért a kölcsönös provokációkkal terhelt focimeccsek csak utolsó cseppek voltak a pohárban, előbb-utóbb így is, úgy is kitört volna a háború.

Csak 100 óráig tartott ki a muníció

Körülbelül 30 ezres salvadori sereg nézett szembe 23 ezer hondurasi katonával, ennek ellenére rövid ideig tartott a salvadoriak menetelése Hondurasban. Ráadásul, mivel az USA – kommunistabarát hatalomátvételektől tartva – nem szállított akkor fegyvereket egyik országnak sem, a futballháborút második világháborús fegyverekkel, többek között muzeális dugattyús-propelleres bombázókkal vívták.

Ennek ellenére megdöbbentően sok (egyes becslések szerint hatezer, mások szerint négyezer) áldozata volt a harcoknak. Különösen sok ádázul védekező hondurasi civil halt meg (körülbelül kétezren). Végül az Amerikai Államok Szervezete (OAS) érte el, hogy tűzszünetet hirdessenek július 20-án, a salvadori csapatok pedig augusztus első napjaiban kivonultak Hondurasból. 

„A futballháború mindössze száz óráig tartott. Az áldozatok száma hatezer halott, tizenvalahány ezer sebesült. Körülbelül ötvenezren veszítették el az otthonukat és a földjüket. Sok falut leromboltak. A háború nem oldott meg semmit” – írta az események idején éppen Hondurasban tartózkodó Ryszard Kapuściński lengyel újságíró 1988-ban magyarul is megjelent Futballháború című sikerkönyvében.

Nem oldott meg semmit a futballháború

A következmények pedig ugyancsak súlyosak voltak. A háború következtében több mint 100 ezer salvadorit üldöztek el Hondurasból (csak a második, San Salvadorban játszott és hazai győzelemmel végződő meccs után közel 12 ezer salvadori hagyta el Hondurast), akiket – a többi elüldözötthöz hasonlóan – otthon csak a nélkülözés fogadott.

óriási károkat okozva mindkét nemzet gazdaságának. El Salvador kijutott ugyan a mexikói világbajnokságra, de ott kínosan leszerepelt (Belgium 0:3, Mexikó 0:4, Szovjetunió 0:2). 1979-ben pedig a katonai hunta és a marxista lázadók között kitört, 13 évig tartó, 80 ezer halálos áldozattal járó véres polgárháborúba süllyedt az ország. 

Ugyancsak kijutott, de nem szerepelt jobban El Salvador az 1982-es Spanyolországban rendezett VB-n sem, ahol mindmáig meg nem döntött gólrekorddal kaptak ki tőlünk 10–1-re (érdemes megnézni az összefoglalót fent). Nekünk pedig ez volt az utolsó előtti világbajnokságunk, hogy aztán a rá következő 1986-oson, szintén Mexikóban, mi is csúfos kudarcot valljunk, és máig tartó búcsút mondjunk az egyik legrangosabb sporteseménynek.