Pokorni: A jó iskolához pénz kell

Vállalna ismét oktatási miniszteri posztot?

A Hegyvidék polgármestere vagyok, és ősszel egy újabb négyéves ciklusra szeretném majd megkapni a XII. kerületi választók bizalmát. Ha azonban az új miniszterelnöknek szüksége lesz a szaktudásomra a választások után, természetesen mindenben segítem a munkáját. Előbb azonban olyan döntéseknek kell megszületniük, hogy lesz-e önálló oktatási tárca, és hogyan néz majd ki az új kormányzati struktúra.

Arról már lehetett hallani, hogy a Fideszben vannak elképzelések összevont minisztériumokra. Szó volt egy humán tárcáról, amely az oktatással és kultúrával, az egészségüggyel, a szociális területtel foglalkozna. Egy ilyen konglomerátumban mennyire lehetne érvényesíteni az oktatás érdekeit?

Annyira, amennyire egy önálló tárca esetében. A kormányzati struktúra nem az ágazatok érdekérvényesítésére jön létre, hanem egy munkamódszert jelent. Egy ágazat akkor jár jól, ha sikerül megtalálni a leghatékonyabb működési módot.

Hogy nézne ki egy ilyen összevont minisztérium? Lenne egy főminiszter és oktatási meg egészségügyi alminiszter?

Az egyik variáció az, hogy egy ilyen összevont minisztériumban minden korábbi hagyományos tárcának lenne egy államtitkári rangú vezetője. A másik elképzelés szerint a miniszter területenként, feladatonként szakállamtitkárokkal dolgozna együtt, így például a felsőoktatást, a közoktatást, a szakképzést, a szociális vagy egészségügyi területet külön vezető vinné. Én utóbbit tartanám vezetési szempontból hatékonyabbnak, de még egyszer mondom: bízzuk ezt azokra, akik majd ezt a feladatot megkapják.

Valószínűleg az oktatásban gyökerezik Magyarország egyik legsúlyosabb társadalmi problémája. A hátrányos helyzetű, roma gyerekek olyan mértékű hátránnyal indulnak, amit az iskola nem képes kompenzálni. Jelentős részük nem jut el a szakképzettségig, és a munkaerőpiacon sem jelenik meg. Hogyan lehet ezen a helyzeten fordítani?

A problémák nem az iskolában kezdődnek, hanem jóval korábban. Mi nagy szerepet tulajdonítunk a védőnői hálózat megerősítésének, hogy a hátrányos helyzetűek körében fokozottabban jellemző egészségtelen életmód, az alkohol, a dohányzás következtében ne kerüljenek tömegesen olyan, komoly problémákkal küzdő gyerekek a közoktatásba, akik egyéni fejlesztést igényelnek.

Mivel lehetne elérni, hogy a hátrányos helyzetű gyerekeket az óvodában fel tudják készíteni az iskolára, és be tudják hozni szocializációs hátrányaikat?

Vonzás és kényszer együttese a megoldás. Az óvoda ma ötéves kortól kötelező. Sokan vannak, akik szerint ezt négyéves korra is előre lehet hozni. A Fidesz korábban szorgalmazta, hogy támogatásokkal igyekezzünk rávenni a hátrányos helyzetű családokat arra, hogy járassák óvodába a gyerekeiket már három éves koruktól. Nyolc éve javasoltuk a kormánynak, és nemrégiben megfogadták, hogy pozitívan érdemes ezt a folyamatot ösztönözni, például óvodáztatási támogatással. Ehhez persze óvodákat is kellene építeni, mert most tizenöt-húszezer férőhely hiányzik.

Hogyan segítene a hátrányos helyzetűek felemelésében az egész napos iskola koncepciója, amelyet a Fidesz háza tájáról lehet hallani?

Itt nem egyszerűen napköziről van szó, és ennek az iskolaszervezési módnak Magyarországon is vannak előzményei. Nyugat-Európában komoly lépések történtek és történnek ebbe az irányba. Az időkeret széthúzásával a kötelező tananyag egy része átemelhető a délutáni időszakra. Ezzel az oktatás folyamata levegősebb, tagoltabb, és több idő van a differenciált fejlesztésre, a nevelésre, a közösségi tevékenységekre: ez lehet művészeti képzés, sportfoglalkozás, egészségnevelés, de akár kertészkedés vagy barkácsolás is. Ezek végzése közben pedig lehetőség nyílik olyan nevelési tevékenységre is, amelyre a szakórákon nem lenne sem idő, sem mód. 

Milyen „nevelési tevékenységre” gondol?

A gyerekek így sokkal inkább megtapasztalhatják az egymásra utaltság, a sportszerűség, az együttműködés, a közös célkitűzés és cselekvés élményét, mintha egy etikaórán elméletben beszélnének nekik erről. Ez a módszer elsősorban a hátrányos helyzetű régiók iskoláinak lehet vonzó, de mindenütt alkalmazható, akár az elit iskolákba is, ahol már tudják, hogy az iskola nemcsak versengésről, pontszámok hajszolásáról szól, hanem közösségi élményről is. Ez az iskolaszervezési megoldás természetesen nem lenne kötelező, de megfelelő finanszírozással ösztönözni lehet a kialakítását.  

Ugyancsak az oktatás problémáiban gyökerezik a fokozódó iskolai szegregáció is. Sokan inkább elviszik gyermekeiket a hátrányos helyzetű gyermekek által nagyobb számban látogatott iskolákból, sőt még a településekről is elköltöznek, ami már a gettósodás irányába mutat.

Azt az illúziót föl kell adnia az országnak, hogy pusztán paragrafusokkal, olcsón, kevés munkával eredményt lehet elérni. Alkothatunk jogszabályokat a szegregáció csökkentéséről, de közben nem hagyhatjuk figyelmen kívül a középosztály érdekeit sem. Minden szülő számára a saját gyereke a legfontosabb, akit szeretne biztonságban tudni. A sajátjától merőben eltérő szociokulturális hátterű gyerekekkel való együttnevelődést veszélyként, kockázatként éli meg. Sokszor nem alaptalanul.

A kérdés az, hogy ki, kit szocializál. Ha erre nem egyértelmű a válasz, akkor a szülők kimenekítik a gyerekeiket, egyszerűen elviszik őket másik iskolába. Ez nem hátrányos megkülönböztetés, hanem racionális döntés, mert nekik is fontos, hogy a gyermekeik megfelelően motivált környezetben tanulhassanak.

Akkor mi a megoldás?

Jó iskolákat kell csinálni, jó pedagógusokkal. Jobbakat, átlag fölöttieket, ahonnan az emberek nem menekítik el a gyerekeiket. A hátrányos helyzetű régiókban kiemelt oktatási körzeteket kell létrehozni, kiemelt finanszírozással, infrastruktúrával és szakmai háttérrel. Ennek az évtizednek fájdalmas tapasztalata, hogy Magyarország sok-sok milliárd forintot szórt szét egy működésképtelen pályázati rendszerben. Az unió pályázati rendszere nem illeszkedik ahhoz a többdimenziós problémahalmazhoz, ami egy cigánytelep élete.

Fölösleges telepfölszámolást csinálni, ha nem tudunk munkát adni. Fölösleges cigány iskolaprogramot csinálni, ha nincs villany otthon, és nem tud házi feladatot írni a gyerek. Hiába várom, hogy bejöjjön nyolcra az iskolába, ha a szülei tizenöt éve nem dolgoznak, és semmilyen időrend, elvárás nem szabályozza az életüket. A támogatási pénzeket ezért inkább – megfelelő ellenőrzés mellett – oda kellene adni a helyi szereplőknek, mert ők tudják, milyen arányban kell pénzt fordítani lakásra, munkahelyekre, oktatásra.

Miért akarják újra bevezetni a buktatást?

A buktatást nem kell bevezetni, ma is lehetőség van rá, csak ma a szülőé a döntés joga. Ez olyan érzékeny része a pedagógiának, amit nem jó, ha merev jogszabályokkal kezelünk. Ha a magyar iskolák képesek lesznek a tanulók nagyon differenciált fejlesztésre, ha ott lesznek a tantermekben a fejlesztő pedagógusok, gyógypedagógusok, pszichológusok, akkor minden gond nélkül kezelhető válik ez a kérdés évismétlés nélkül is.

Ma azonban nem ez a helyzet. Egyetértek azzal, hogy a szülő véleményét is meg kell kérdezni, az is egyértelmű, hogy a buktatás nem lehet fegyelmezési eszköz. De presztízskérdésként sem szabad kezelni a szülő vagy a pedagógus oldaláról, hiszen lehetséges olyan eset, amikor egyszerűen rosszul mérték fel egy gyerek iskolaérettségét, ezért a merev, törvényi tiltás is értelmetlen. Szakmai alapon lehet döntést hozni, ezért érdemes lehet egy harmadik, független szereplőt, például a nevelési tanácsadót is bevonni.

Akárhogy is vesszük, ez mégiscsak megbélyegzés, és olyan kudarc, amit egy gyereknek nehéz feldolgoznia.

Éppen ezért mondom azt, hogy az iskolát kell felkészíteni az ilyen szituációk megelőzésére, ha pedig mégis ilyen helyzet adódik, akkor ott a gyerek érdekeit szem előtt tartó szakmai és nem érzelmek által vezérelt döntésnek kell születnie.

A Fidesz képviselője, Pósán László nemrég arról is beszélt, hogy az iskolák eltanácsolhassák a kezelhetetlen, agresszív gyerekeket, és a szülők dolga lenne új iskolát keresni. Ez nem a probléma lepattintása és a pedagógiai csőd beismerése?

Kellenek eszközök a tanárok kezébe. Az igazi kérdés természetesen az, hogyan lehet nevelésközpontú oktatással, motiválással, fegyelmezéssel, a szülők bevonásával, a kortárs csoport segítségével megelőzni, illetve megoldani egy ilyen problémát. A legjobb pedagógia rendszerekben is előfordulnak azonban csődhelyzetek. Ma ez kizárólag az iskola problémája, neki kell másik intézményt keresnie a gyereknek. A szülő pedig hátradől, és azt mondja, ez nem az én gondom. Az iskola azonban nem olyan, mint az autószervíz, ahova beadom a gyereket, és elvárom, hogy javítsák meg. Az iskola közös vállalkozás, amelyben a szülőnek is felelőssége van, a gyermek nevelésében neki is részt kell vennie.