Pokorni: A jó iskolához pénz kell

Az ilyen csődhelyzetek mögött gyakran az is áll, hogy a tanárok sem végzik megfelelően a munkájukat. Felvetették azt is, hogy az alkalmatlan tanárokat is el lehessen bocsátani. Miért?

Két éve hatályban van az a jogszabály, amely szerint minősíteni kell a pedagógusok munkáját. Beszélhetünk tantervekről, módszertanról, vizsgarendszerről, minőségfejlesztésről, de az oktatás kulcsszereplője akkor is a pedagógus.  Minden szülő számára az a lényeg, milyen a tanító, a tanár. A jelenlegi szabályozás azonban nem működik: nem nyilvános, nem objektív.

Ahány intézmény, annyiféle értékelési módszer, miközben ennek súlyos következményei lehetnek, hiszen alkalmatlannak kell minősíteni azt, aki a harminc százalékot nem éri el. Mi azt javasoljuk, hogy vonjunk be külső szereplőket is az értékelésbe, tegyük a szempontokat, elvárásokat egyértelművé, és a minősítésnek ne csak negatív, hanem pozitív következménye is legyen. Az ilyen értékelés egyszerre védi és segíti a tanárok munkáját, mert nem az igazgató személyes szimpátiája dönti el, milyen minősítést kap valaki.

Mi alapján lehet egyáltalán objektíven minősíteni a pedagógusok munkáját?

Sok pedagógus azt vallja, hogy az ő hivatása a művészethez áll közel, és nem mérhető. Ugyanez akár a gyerekek teljesítményéről is elmondható lenne, mégis tudjuk értékelni őket. Azt is tudomásul kell venni, hogy ha valami nem mérhető, akkor azt az állam nem is fizeti meg. Ma a tanárok munkájának megítélésére csak statisztikai vagy pénzügyi kontroll létezik, tartalmi nem. Azt természetesen nem lehet mérni, hogy mennyire szeretik a munkájukat, de ennek következményeit már igen.

A fizetés is függne ettől?

Igen, ez része a tanárok életpályamodelljének.

Ez csak egy életpályamodell, vagy béremelést is jelent?

A Medgyessy-kormány lépése azt bizonyította, hogy egy jelentős béremeléssel, amelyet a többletmunkát és a minőséget megkülönböztetni nem tudó közalkalmazotti rendszerbe öntenek bele, nem lehet jelentős minőségi javulást elérni. A magasabb jövedelmet ezért sokkal jobban a teljesítményhez és a minőséghez kell kötni, és kevésbé a pályán eltöltött időhöz.

Egy karrieralapú rendszerben a jövedelem is lassabban emelkedik, egy pozícióalapú rendszerben viszont pályázni lehet szakmai feladatokra, például osztályfőnökségre, szaktanácsadásra, mentortanári megbízásra, és aki teljesíti a feltéteket, annak – életkortól függetlenül – hamarabb emelkedhet a fizetése. Ezért fontos, hogy a tanárok munkájának hat-nyolc évente legyen külső értékelése is. Az életpályarendszeren belül így igen jelentős különbség is lehet a bérek között.

Valószínűleg a fizetésekkel is összefügg, hogy a tanári pályán erősödik a kontraszelekció. Nagyon alacsony pontszámokkal is be lehet kerülni a tanárszakokra. Ez a jövő szempontjából nem túl bíztató.

Ez egy ördögi kör. Alacsonyak a fizetések, ezért nem a legkiválóbb diákok jönnek ide, a fizetések ezért még inkább lemaradnak. A pedagógusképzés régóta gondokkal küszködik. Évtizedek óta olyan feladatot is vállal ez a képzés, amit ma már a szabad bölcsész szakok betöltenek. Nem lenne szükség arra, hogy háromszor annyi pedagógust képezzünk, mint ahányan el tudnak helyezkedni.

Egyfelől olyan gyakorlatorientált tanárképzésre van szükség, amely tényleg erre a szakmára, a közoktatási feladatok ellátására készít fel. Másrészt fontos, hogy a legjobbak közül válogathassanak a képző intézmények.

Miért mennének ettől a legjobbak a tanári szakokra?

A tanárképzést igazi elitszakká lehet formálni. Emelni lehet a belépési követelményeket, osztatlan képzésben garantálni a teljes értékű mesterdiplomát, és aki ide bekerül, az kapjon olyan ösztöndíjat, ami megközelíti a pályakezdő bért. A végzettek garantált álláslehetőséget is kapnak, de a kiemelt támogatásért cserébe vállalniuk is kell, hogy a közoktatásban vállalnak munkát.

Már eddig is nagyon sok pénzről beszélt. Honnan lesz erre forrás?

Pénz nélkül az oktatás helyzetén már nem lehet változtatni. Amilyen problémákról eddig beszéltünk, azok nagyrészt tünetek. Tünet a cigány gyerekek lemorzsolódása, az iskolai erőszak, az iskolák és a szülők közötti kommunikáció romlása, a pedagóguselbocsátás, az iskolák bezárása vagy a hihetetlen minőségi különbségek az iskolák között.

Mi a közös baj?

Az oktatás minősége ma nagyrészt az önkormányzatok teherbírásának függvényében alakul. Ez nem fogadható el, a kormány nagyobb szerepvállalására van szükség ezen a területen. Ma egy elsős gyerek után a 2002-es támogatás mai reálértékének kevesebb mint felét biztosítja a költségvetés, ami nominálisan is közel harminc százalékkal kevesebb, mint volt nyolc éve. Nem lehet tehát csodálkozni sem a tömeges intézménybezárásokon, átszervezéseken, sem a színvonal csökkenésén.

A pénz nem tűnt el, csak máshová csoportosították át, például az iskolák felújítására.

Ez így nem is igaz, másrészt attól, mert újrafényezek egy autót, még nem lesz működőképes, főleg ha a karbantartási költséget költöm festékre. Amikor Hiller István azt mondja, több pénzt költ az oktatásra, akkor a valóságot mondja, csak nem az igazságot. Az uniós fejlesztési forrásokból lehet iskolákat felújítani, egyébként hasznos digitális táblákat vagy a számítógépeket venni, de ebből nem lehet fűtést, villanyt fizetni vagy bért utalni a tanároknak. Eddig az állam és az önkormányzatok közösen viselték a terheket, de mostanra az állami pillér összeomlott. Az önkormányzat nem tud mást tenni, mint hitelt vesz fel, kötvényt bocsát ki, vagy összevon, bezár iskolákat. Az elmúlt nyolc évben ezerháromszáz ellátási helyt szűnt meg.

A gyerekszám is jelentősen csökkent az elmúlt húsz évben. Az tudható volt, hogy finanszírozási eszközökkel kényszerítették az önkormányzatokat, hogy erre reagáljanak: vonjanak össze vagy zárjanak be iskolákat. Ez szükségszerű volt, nem?

A születések száma tizenhárom-tizennégy éve lényegében stagnál, és reményeink szerint növekedhet is. Itt csak pénzügyi megfontolások játszottak szerepet. A kétszáz főnél kisebb iskolák bezárásával azonban csak a költségek három százaléka takarítható meg, az új, összevont iskolák kialakítása pedig ráfordítást igényelt, így ez a pénzügyi érv nem állja meg a helyét.

De felmérések is mutatták, hogy nagyon más esélyei voltak egy falusi kis iskolába járó gyereknek, mint egy modern, jól felszerelt városi iskolába járónak.

Igen, de a felmérések azt is mutatták, hogy a kistelepülési iskolákba járó gyerekek nem azért teljesítenek rosszabbul, mert egy faluban laknak, hanem szociokulturális hátterük miatt. Ha ezeket a gyerekeket a hasonló családi hátterű gyerekekkel hasonlítjuk össze, akkor azt látjuk, hogy a hátrányos helyzetű gyerekeket a fővárosi iskola tudja legjobban elemelni a család szintjétől, aztán a megyeszékhelyek iskolája, majd épp a kistelepülési iskola. A sor végén azok az összevont, körzetesített iskolák vannak, ahová járniuk kellene a megszüntetett iskolák tanulóinak.

Lehet, hogy a kis iskolák nincsenek olyan jól felszerelve, a tanári ellátottságuk sem mindig a legjobb, de az otthonosság biztonságérzete a gyereknek nagyobb előnyt ad, mint a buszozás a városba és az idegen környezet.

Az elmúlt nyolc évben önök folyamatosan ezeket az iskolákat védték. Hogyan akarják megtartani őket?

Nagyobb központi szerepvállalással. Ma a központi támogatás már csak a reális költségek negyven-ötven százalékát fedezik. Ezen az arányon jelentősen változtatni kell. Ezt meg lehet csinálni a jelenlegi normatív rendszerben is, kiegészítő finanszírozással. Mi olyan modellel is számolunk, amelyik nem a gyereklétszámot, hanem az ellátott feladatot finanszírozza, akár úgy, hogy a feladathoz rendelt pedagógusok bérének kifizetésére vállalna garanciát.

De ez megint nagyon sok pénzbe kerülne.

Igen, egy lépésben, egy év alatt ez nem is reális. A dolgunk az, hogy minél pontosabban kidolgozzuk a finanszírozási rendszer részleteit, hogy tudjuk, hova akarunk eljutni. Ez a rendszer lehetőséget adna egyes iskolatípusok kedvezményezésére is, például a hátrányos helyzetű térségekben vagy a kisebb településeken. Így lenne olyan hely, ahol százszázalékosan finanszíroznánk iskolákat.