Több Hoffmann Rózsát nőnapra!

Az ELTE BTK-n csütörtök este, az X Kommunikációs Központ és a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség által szervezett pódiumbeszélgetés pont akörül forgott, hogy a nők és a férfiak között miért és milyen esélyegyenlőtlenség figyelhető meg az egyetemeken és a tudományos életben, illetve hogyan jelenik ez meg már az iskolában és a diákszervezetekben is.

A HÖK-lista szexizmusa

A HÖK-listát a legtöbb kritika a készítők rasszizmusa és a hallgatók vélt politikai szimpátiáinak feltüntetése miatt érte, de a sajtó ezzel együtt is inkább diákcsínyként kezelte. A kínosan szexista, lealacsonyító megjegyzések nem szerepeltek a bírálatok között, mert ez sokkal elfogadottabb része a hétköznapjainknak és a közbeszédnek.

Miközben például a rasszizmusról rendre sok szó esik, érzékenyebbek vagyunk rá, a szexizmusról, a nemek (főleg a nők) hátrányos megkülönböztetéséről, puszta szexuális objektumként való kezeléséről ugyanez nem mondható el: átsiklunk felette és visszhang nélkül marad.

Viszont épp ez tette hitelessé a HÖK-listát. A hallgatóságból az egyik HaHás hallgató ezt azzal magyarázta, hogy míg a politikai nézetre és származásra vonatkozó megjegyzések akár tényleg lehettek volna egy, a HÖK lejáratására utólag kitalált manipuláció részei, a szexista minősítések annyira életszerűek voltak, hogy az összes kétségét eloszlatták.

Milyen jól áll a professzor úrnak ez az zakó!

A HÖK-lista fogadtatása Vincze Teréz egyetemi adjunktus, a vita egyik résztvevője szerint annak tünete, hogy miként vagyunk hajlamosak kisebb jelentőséget tulajdonítani a szexista, mint a rasszista támadásoknak. Vincze az egyetemen, a magasan kvalifikált, emancipált női oktatók körében is azt érzékeli, hogy amíg nem éri őket durva szexista támadás, inkább nem teszik szóvá az ügyet.

Pedig jelen van a szexizmus, az elutasítás, csak szerinte a HÖK-listánál sokkal kifinomultabb formában. Például a férfiak a folyosói beszélgetéseken egymást komolyan veszik, a női oktatókat viszont kicsit leereszkedően kezelik. A hallgatóságban helyet foglaló, szintén a BTK-n tanító Joó Mária is felidézte, hogy férfi kollégái egyenrangú, intim, elfogadó viszonyban vannak egymással, míg neki akkor is inkább a ruháját dicsérik és a lányáról kérdezik, ha kompetens a témában. Amikor meg ezt nagy ritkán szóvá teszi, az sérti felvilágosult, toleráns önképüket, amiért feminista sárkányként tekintenek rá, és évekre megsértődnek.

Az üvegplafonon koppannak a nők

A nők alacsonyabb egyetemi státuszának azonban ennél sokkal egyértelműbb jelei is vannak. Vincze statisztikája szerint a bölcsészkaron 16 intézet van, és csak egynek az élén áll nő. A hetven tanszék közül tizenegyet vezet nő. Mint mondta, a nők pontosan tudják, hogy hol van az „üvegplafon” – az a szint, aminél ha megfeszülnek, sem juthatnak feljebb.

Adjunktusok még könnyen lehetnek, a BTK-n ezen a szinten 97/94 a nők és a férfiak aránya. Ez a docenseknél már megfordul, 71 nőre 104 férfi jut. Valahol itt húzódik az említett áttörhetetlen sáv: 103 férfi, és 23 női egyetemi tanár van, a Magyar Tudományos Akadémia pedig 261 férfi, és csak 12 női tagot tudhat a soraiban. „Függetlenül az érdemeimtől, nagyon kicsi az esély, hogy valaha intézetvezető leszek” – válaszolt Vincze a beszélgetést vezető Varró Szilvia kérdésére.

Elmarad a kézfogás

A nők előmenetelét persze befolyásolja a gyerekvállalás, de Vincze beszélt olyan, 40 alatti adjunktusokkal, akik minden kritériumot teljesítettek, szerettek volna docensek lenni, de nem lesznek: mivel nők, számukra ez elképzelhetetlen.

A PhD-hallgató Szemán Dávid ezt úgy illusztrálta, ahogy a nőknek ki van jelölve az út: lehet lépkedni, de csak egy pontig. Szerinte emblematikus, hogy míg a férfiak a társas helyzetekben kezet fognak egymással, a nőkkel ez sokkal kevésbé szokás.

Minek dicsérni a lányokat?

Varró egy washingtoni kutatásra hivatkozott, mely szerint az iskolában több figyelmet, visszajelzést és dicséretet kapnak a fiúk. Vincze Teréz szerint ennek az az oka, hogy a lányokat a felnőttek ügyesebbeknek tartják, és úgy vélik, nekik nem kell annyi dicséret. Viszont pont így válnak később önbizalomhiányossá, és szorulnak ki a diskurzusból.

Ezt a gimnazista Kremmer Sarolta, a Középiskolai és a Hallgatói Hálózat aktivistája is megerősítette. Felidézte, hogy az általános iskolában a fiúknak megengedett volt csúnyán írni, a lányokat viszont ugyanezért azonnal büntették.

A szexista Index-videó

A beszélgetés egyik legérdekesebb részében arról volt szó, hogy a kezdetben az esélyegyenlőségre komoly figyelmet fordító Hallgatói Hálózatban az idő múlásával hogyan kerültek egyre előnyösebb helyzetbe a fiúk. A HaHa-aktivista pszichológus Vida Katalin felidézte, hogy a mozgalom indulásakor mennyire fontos szempont volt, hogy ugyanannyi nő nyilatkozzon, és ha tehették, egy nő és egy férfi ment mindenhova beszélni.

Aztán elkezdtek elcsúszni a dolgok abba az irányba, amit Varró szerint a legjobban az Index múlt heti, egyetemi élőláncos filmje szemléltet: a hahások közül csak férfiak szólaltak meg.

Arról megoszlottak a vélemények, hogy ilyenkor hol húzódik az újságírók, és hol a szervezők felelőssége, illetve hogy elvárható-e egy riportertől, hogy érzékelje az aránytalanságot, majd pedig addig ne menjen haza, amíg azt nem orvosolta. A videó azonban jól mutatja a HaHában lejátszódott folyamatot: a lányok félénkebbek voltak, önkéntelenül hátrébb húzódtak, a fiúk pedig egyre többet, és ennek megfelelően egyre jobban szerepeltek a kamerák előtt.

HaHa: az önkitermelő szexizmus

A gimnazista Kremmer Sára elmesélte, hogy az egyik tüntetésen kivette a megafont egy fiú kezéből, de nem tudta egyből bekapcsolni, mire azonnal visszavették tőle anélkül, hogy egyetlen szót mondhatott volna. Vida Katalin azt idézte fel, hogy a HaHa indulásakor sokkal több volt a lány, mint a fiú. A kezdeményezés azonban sikeres volt, a pozíciók pedig önkéntesen választódnak ki.

A tárgyalódelegációkba egyre inkább fiúk kerültek, mert a pozíciókhoz bátorság és önbizalom kell, és ebben a fiúk alkalmasabbnak tartják magukat. „Ezt lányként én is így gondolom. Legyen mellettem három fiú, ha két nagyágyúval kell tárgyalni. Nem bíztam eléggé magamban, hogy egyedül is tudom vinni.”

Ahol a presztízs, ott a férfi

„Nyilatkozni, miniszterrel tárgyalni a fiúk járnak, lent meg dolgozik az aprónép” – fogalmazott Vincze, aki szerint általános tapasztalat, hogy minél magasabb presztízs övez egy adott munkát, minél több nyilvános szerepléssel jár, annál kevesebb ott a nő. Ahol a nők sikeresebbek, azokhoz a foglalkozásokhoz alacsonyabb presztízs társul.

Vida Katalin a HaHában történteket azzal magyarázta, hogy a nyomás előhozza a hagyományos válaszokat. Lehet, hogy egy női moderátor hatékonyabban kezelné a helyzetet, amikor az egyetemfoglalást meghackelik a focidrukkerek, de ez extra erőfeszítést kíván a nők részéről, az önelnyomó mechanizmusok viszont azonnal aktiválódnak.

A férfiak cinkossága

Szemán Dénes szerint olyan finom, de nagyon erősen belénk nevelt vagy megtanult mechanizmusokról van szó, amelyek még egy olyan szervezetben is kitermelik a szexista megnyivánulásokat, mint a HaHa. MInt mondta, a patriarchális társadalom, amelyben élünk, minden erővel fenn akarja a férfiak hatalmát biztosító status quót.

És bár egyéni szinten sok férfi nem részese a hatalmi struktúrának, részt vesz a folyamatban, hogy legalább a nők felett megőrizze a dominanciáját. A férfiak felelőssége szerinte az, hogy felismerjék: nem muszáj részt venni ebben a cinkosságban.

Több Hoffmann Rózsát a kormányba!

Erre reagálva a moderátor felidézte azt a 2011-es videót, amit a kormányzati dolgozók új generációjának kinevelésével foglalkozó Regeneráció-program keretében készítettek, Több jó nőt a közigazgatásba címmel.

A videóban a „jó nők” recepciósként, illetve hoszteszként kísérik a férfiakat, és bájosan mosolyognak. Varró ennek a gyökeres ellentéteként említette Hoffmann Rózsa oktatási államtitkárt, aki pont azt demonstrálja, hogy miként lehet megtörni a nőkre vonatkozó sztereotípiákat. Az érvényesüléshez viszont borzalmasan keménynek, erőszakos hárpiának kell mutatkoznia, tette hozzá Vincze Teréz.

Ugyanez a veszély Németh Lászlónét, a fejlesztési tárca vezetőjét nem fenyegeti. Ő úgy miniszter, hogy láthatóan nem próbál elképzeléseket megvalósítani, nem vállal konfliktusokat, és nem teszi ki magát a sajtó kellemetlenkedésének: tökéletesen láthatatlan és súlytalan.