Ilona
17 °C
31 °C
Index - In English In English Eng

A könyv, amit Orbán az ágya mellett tart

orban viktor a hatalom
2019.06.18. 13:35
Mussolini hatalomra kerülve gyorsan elfogadtatott egy választási törvényt, amely örökös kétharmadot biztosított kormányának. Napóleon egyik első rendeletével beszántotta a szabad sajtót, és addig sosem látott propagandagépezetet hozott létre. Hiába volt mindkét diktátornak korlátlan hatalma, paranoid félelem lett úrrá rajtuk, ez pedig alapvetően különböztette meg őket a legitim vezetőktől. Erről írt egy olasz történész, aki nemcsak Bibó Istvánra, de Orbán Viktorra is nagy hatást gyakorolt.

Az európai parlamenti választások előtt Orbán Viktor interjút adott a La Stampa nevű olasz napilapnak. A Karmelita kolostorban tartott beszélgetés a tudósítás szerint „már-már soha nem akart elkezdődni”, mert a miniszterelnök hosszan értekezett a futballról, az általa alapított felcsúti fociakadémiáról és többek között Guglielmo Ferreróról. „Ez utóbbinak a hatalomról és a Római Birodalom nemzeteiről szóló könyveiről, amelyek ott vannak az éjjeliszekrényén és a saját kis könyvtárában” – írta a lap.

Köztudomású, hogy Orbán a napi sajtóhíreken felül is sokat olvas. Többek szerint szereti Yuval Noah Harari munkáit, G. Fodor Gábor szerint „Tilo Schabert írja le a legjobban és legmélyebben Orbán Viktor kormányzáshoz való viszonyát”, de feltűnt már a kezében Francis Fukuyama egyik könyve is. Annyira intim információt azonban eddig nem lehetett hallani, hogy kinek a sorait tartja az ágya mellett, ezért elolvastuk Ferrero hatalomról szóló trilógiájának befejező és egyben összegző kötetét. 

Bibó mestere

Guglielmo Ferrero olasz történész, filozófus, regényíró és publicista. Magyarországon manapság nem tartozik a kifejezetten ismert szerzők közé, pedig a XX. század elején rajongott érte Ady Endre, Szabó Ervin, a hazai jobb- és baloldal egyaránt magáénak érezte, az 1930-as években pedig nagy hatást gyakorolt a fiatal Bibó Istvánra, akit tanított is Genfben. Bibó neki ajánlotta Az európai egyensúlyról és békéről című írását, őt idézte a Magyar Tudományos Akadémián elmondott székfoglaló beszédében, és vélhetően olasz mesterének téziseiből vezette le közismert aforizmáját: „demokratának lenni annyi, mint nem félni”.

Ferrero 1871-ben született Nápoly szomszédságában, és egy olyan korban nőtt fel, amikor elképzelhetetlen volt, hogy valaha összecsuklanak Európában az abszolút monarchiák, és valami más jön helyettük. 1918-tól mégis ez történt a korábban évszázadokon keresztül stabil politikai rendszerrel. Ferrero 1942-es könyve két és fél évtized távlatából próbált magyarázatot találni a történtekre, az események mozgatórugójára.

A magyarul 2001-ben a Kairosz Kiadó gondozásában megjelent A hatalom – A legitimitás elvei a történelemben című könyv műfajilag nehezen behatárolható munka. Sok minden keveredik benne, történelmi tények ezoterikus magyarázatokkal, alátámasztott politológiai állítások pamfletekbe illő hangzatos kijelentésekkel. Az önéletrajzi elemekkel is tarkított szöveg mégis tartalmaz érdekfeszítő és közel nyolcvan év távlatából a magyarországi politikai berendezkedésre is vonatkoztatható közléseket.

Nem elég az örökös kétharmad

Ferrero hatalomról alkotott koncepcióját alapvetően az 1920-as évek olaszországi eseményei határozták meg. Szerinte Benito Mussolinit hatalomra kerülésekor az emberek többsége jóindulattal és egy „Olaszország történelmében éppen megkezdődő nagy újdonság reménységével” fogadta, Mussoliniék viszont erre gyanakvással válaszoltak: konspirációt szimatoltak magánlevelekben, távolsági telefonbeszélgetésekben, családi összejöveteleken, kocsmai találkozókon, mindenhol, ahol emberek érintkeztek.

Az értelmiség eleinte még remélte, hogy a paranoia elmúlik, „ez a hatalom tanulóideje”, mondogatták, de a helyzet csak rosszabb lett. 1923-ban, az új választási törvény tárgyalásakor Mussoliniéknek legfeljebb néhány akadémikus kifogástól kellett tartaniuk az ellenzék soraiból, a diktatúra mégis azzal kezdett fenyegetőzni, hogy felgyújtja az ellene szavazók otthonait. Az államcsínyt legalizáló törvényt végül elsöprő többséggel megszavazták.

Ez a törvény a kormány számára minden egyes alkalommal, egészen az idők végezetéig megváltoztathatatlan, kétharmados többséget biztosított. S ugyan mi többet kívánhatott volna a diktátor? A parlamenti bársonyszékek egyharmadának alamizsnája ellenére az új parlamentben az ellenzék nem volt több, mint alkotmányos fikció, amely arra kárhoztatott, hogy fenntartsa a képviseleti rendszer látszatát.

A hatalom azonban nem elégedett meg ennyivel; ha a fantomellenzék ellentmondott valamiben, a renitens képviselőjét másnap elrabolták, megkéselték. Ferrero szerint mindez azért történt, mert a hatalom birtokosai féltek, de nem értette, hogy mitől, hiszen ők voltak a „hatalmasok”. A történész számára hamarosan kiderült, hogy nemcsak a hatalom csinovnyikjai, hanem maga a fasiszta diktátor is félt.

Mitől fél a fasiszta diktátor?

Mussolini félelmére akkor jött rá, amikor a kormányfő személyesen küldött neki táviratot egy teljesen jelentéktelennek tűnő ügyben. Ferrero egy visszautasított útlevélkérelem miatt magánlevélben gúnyolódott a kormányon, a sorai New Yorkban egy riporter kezébe kerültek, aki rövid jegyzetet írt belőle egy napilapnak.

A konzulátus azonnal elküldte telegráfon Rómába a jegyzet szövegét, és a diktátor Marat-hoz illő fenyegetésekkel és szidalmakkal kezdett bombázni engem. A világ és benne Olaszország is, mindenfelől omladozni kezdett. Teljhatalmat adtak egy diktátornak azért, hogy megakadályozza a nagy összeomlást, és ez a diktátor, miközben herkulesi feladatainak teljesítése érdekében szörnyekkel hadakozott, hagyta magát megfélemlíteni néhány sor miatt, amely egy másik kontinensen megjelenő újság 10-15 ezer kilométernyi távolságra lévő roppant terjedelmébe veszett. Szinte hihetetlen volt. Egy angol miniszterelnöknek, egy francia elnöknek még csak a tudomására sem jutott volna egy ilyen jelentéktelen jegyzet

– írta a történtekről Ferrero.

Szerinte hasonló tőből fakadtak Bonaparte Napóleon sajtóval kapcsolatos intézkedései. „Ha szabad kezet adok a sajtónak, nem maradok hatalmon három hónapnál tovább” – mondta a konzul, aki egy hónappal hatalomra kerülése után rendeletben határozta meg azon újságok körét, amelyek a háború ideje alatt utcára kerülhettek. Ferrero szerint ez azért volt különös, mert korábban egyetlen francia királynak sem volt akkora hatalma, mint Napóleonnak.

A történész szerint Mussolini és Napóleon félelme a hatalom általános félelméből ered: soha nem lehetnek abban biztosak, hogy mindig engedelmeskednek nekik, „valamennyi hatalom tudja, hogy a lázadás látensen még a leginkább alávetett és alázatos engedelmeskedésben is ott rejtőzik, és egy napon, előre nem látható körülmények hatására felrobbanhat”. Ferrero szerint ezt támasztja alá, hogy a francia forradalom néhány hét alatt elsöpörte az évszázadokon keresztül megingathatatlan francia királyságot, ez pedig utólag igazolja az uralkodók azon félelmét, hogy hatalom bármikor kicsúszhat a kezük közül.

A hatalom megszerzésének szabályai

Ferrerónál a hatalom nem önmagában áll, hanem szorosan összefügg a félelemmel és a legitimációval. „Az emberek félnek a hatalomtól, amely lesújthat rájuk, a hatalom pedig fél az emberektől, akik fellázadhatnak.” Minél inkább kényszeríteni kell az embereket az engedelmességre, annál nagyobb lesz a kölcsönös félelem. Ha viszont a hatalom „úgy érzi, hogy széles körben elismerik és elfogadják, kevésbé fél majd alattvalói lázadásától, és kevésbé lesz szüksége arra is, hogy ő keltsen félelmet bennük. Ebben rejlik a régi legitim kormányok nagy ereje.”

A hatalom legitimációja attól függ, hogy elfogadja-e az alárendelt emberek többsége. Legitim lehet egy magát isteni hatalommal felruházó, leválthatatlan dinasztia egyeduralkodása, mint ahogyan illegitim lehet egy olyan kormány, amely a demokrácia díszletei között elvtelen eszközökkel kerül hatalomra. A legitimációt a korszakokon, kormányokon és kormányzottakon átívelő, sok időn keresztül hagyományként berögzült „hallgatólagos szerződés” tiszteletben tartása adja meg: „amíg a hatalmat az uralkodók a szabályok szerint szerzik meg és gyakorolják, addig az alattvalók engedelmeskednek majd nekik”. Amint az egyik fél felrúgja ezt megállapodást, csökken a legitimitás és nő a félelem.

Egy kormány akkor legitim, ha a hatalmat olyan elvek és szabályok alapján szerzi meg és gyakorolja, amelyet vita nélkül elfogadnak azok, akiknek engedelmeskedniük kell

– írja Ferrero, aki Napóleon és Mussolini uralkodásának kezdeti időszakát vizsgálva arra jutott, hogy „a rettegés már a hatalom megragadásának pillanatában hatalmában keríti a diktátort, mert hiszen ezt a hatalmat úgy szerezte meg, hogy erőszakot tett egy legitimitási elven”.

A történész szerint a legitimációs elvek mindig összhangban állnak az adott korszak erkölcseivel, kultúrájával, művészi ízlésével, tudományával, vallásával, gazdasági érdekeivel, azaz a kor általános szellemi orientációjával. Amikor ezek változnak, változik az is, hogy mi alapján fogadnak el az emberek legitimnek egy hatalmat.

Többségnek álcázott erőszakos és korrupt kisebbség

Ferrero 1942-ben azt írta, hogy a monarchiák eltűnése után a demokrácia lehet az egyetlen kormányzási forma, amely legitimmé válhat, azonban ezt „sokkal nehezebb tartalommal megtölteni, mint a monarchiát”. A demokráciában ugyanis a népakarat dönt a hatalomról, a népakarat pedig nem egységes, többségre és kisebbségekre oszlik, sok embernek pedig már az is gondot okoz, hogy egyáltalán döntsön-e. Ebben a keretben a népakaratot nem lehet sem a többséggel, sem a kisebbséggel azonosítani, „szükség van arra, hogy a két ellentétes akarat megnyilvánulhasson és együtt cselekedhessen, miközben kölcsönösen tiszteletben tartják egymást.

Egy legitim demokráciában a többségnek joga van kormányzásra, a kisebbségnek pedig arra, hogy ellenzéki tevékenységet fejtsen ki, kritizáljon, „és megkísérelje azt, hogy amikor rákerül a sor, többséggé váljék ő is”. Ferrero szerint az ellenzék ugyanolyan fontos szerve a népszuverenitásnak, mint a kormány, az ellenzék megsemmisítése a népfelség, a demokrácia eltörlését jelentené. Ezen a felismerésen alapul szerinte, hogy az angolszász demokráciában egyszerre mutatják be a költségvetést a kormányfőnek és az ellenzék vezetőjének.

A nagy kérdés, hogy mi szükséges ahhoz, hogy a többségnek a parancsolás joga, a kisebbségnek pedig az ellenzék joga „hatékony valóság legyen”. Mindenekelőtt az, hogy „a többség ne erőszakkal és csalással álcázott kisebbség legyen, hanem valódi többség, a kisebbség pedig komoly és termékeny ellenzéki tevékenységet fejthessen ki”.

A valódi ellenzéki tevékenység alapfeltétele, hogy legyenek politikai szabadságjogok (sajtószabadság, szólásszabadság, gyülekezési szabadság), valamint rendelkezésre álljon a választás szabadsága, hogy „a népakaratot ne hamisíthassa meg sem a megfélemlítés, sem a korrupció”.

Ám egy hamis többség, amely tulajdonképpen csupán álcázott kisebbség, mindig túlságosan félni fog az ellenzéktől ahhoz, hogy hagyja, hogy az ellenzék lojálisan éljen a politikai szabadságjogokkal, amelyre egyébként szüksége is van, és túlságosan fog félni ahhoz is, hogy komolyan tiszteletben tartsa a választás tisztaságát.

A legitim demokráciában a többségnek le kell mondani arról, hogy a hatalmat arra használja, hogy újra és újra hatalmon maradhasson, azaz „megakadályozza erőszakkal vagy csalással, hogy a kisebbség váljon többséggé”. Ez talán a politika legnehezebb feladata, hiszen „semmi sem taszítóbb bármilyen hatalom számára, mint hogy tudja magáról, hogy gyönge”. A legitimációhoz szükséges, hogy a hatalom alávesse magát a népakaratnak, és elfogadja, hogy az minden pártot egyenlően megillethet, vagyis tiszteletben kell tartani a kisebbség azon jogát, hogy egy nap többség váljon belőle.

Az uralkodó megszerettetése

Ferrero szerint a demokrácia nem azzal válik teljesen legitimmé, hogy egyesíti a hatalmat és az ellenzéket a közakaratban, „hanem a politikai korrekcióval és a politikai erkölcsök lojalitásával: a fair play-vel”. A fair play a legitim demokráciák alapvető, de nagyon nehéz erénye, amelyet „állandóan őrizni kell, még a valóban szabad országokban is”. A kiteljesedett, legitim demokrácia „olyan kormányzatot alakít ki, amely a legkevésbé fél, és a legkevésbé van szüksége arra, hogy félelmet keltsen” – írta a történész.

A jól működő demokrácia alapfeltétele Ferrero szerint, hogy az emberek ragaszkodjanak a demokráciához, ez azonban sokkal nehezebb, mint egy királyság esetében, hiszen a demokrácia a kormányzás elvontabb és személytelenebb formája. „Egy dinasztia élén áll egy király, királyné, hercegek és hercegnék: emberi lények, akikért a tömegek szenvedélyesen rajonghatnak.”

A történelemben valamennyi királyi ház komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy megszerettesse az uralkodót, „mint közös édesapát, és az egész királyi házat, mint egyfajta szupercsaládot”.

A demokráciát viszont az intézmények képviselik, az embereket pedig nem fűzhetik szoros érzelmek egy parlamenthez, amelynek bölcsességet és tiszteletet kell sugároznia, de leginkább azt, hogy ami ott történik, az a nép érdekében történik. A közintézményeket övező ceremóniák egyszerűsödtek, az uralkodók is „a piacról öltöznek”, nem különböztethetik meg magukat markánsan a választóktól, mert az visszatetszést kelthet. „A hatalom presztízsét demokráciában csak a kölcsönös tisztelet teremtheti meg: a néptől a kormányzat számára, a hatalomtól a népnek.”

„A népnek tudatában kell lennie és büszkének kell lennie a népfelségére, hogy felismerhesse a szabad ember erkölcsi felsőbbrendűségét az alattvalói lét fölött, amelyet annak a jognak köszönhet, hogy a hatalom minden nagy közös ügyben informálja őt és konzultál vele; és hogy a körülményektől függően akarja is gyakorolni a jogát, akár többségben van, akár kisebbségben” – írta Ferrero. 

Az illegitim kormány propagandája

Ferrero arról is írt, hogy milyen ismertetőjegyei vannak az illegitim kormánynak. Szüksége van például propagandára (a legitim hatalomnak nincs), mint az látható volt Napóleon esetében. A konzul túl azon, hogy beszántotta a szabad sajtót, korábban sosem látott propagandagépezetet hozott létre. „Az újságok Napóleonnak egy háromszázezer főt számláló hadsereget érnek, amely nem tartaná szemmel jobban az országot, és rémisztené el kevésbé a külföldet, mint egy fél tucat őrült az ő szolgálatában” – írta 1808-ban Metternich, aki ekkoriban Párizsban volt nagykövet.

A történész szerint Napóleon úgy irányította a sajtót, mint egy zenekart, „óriási, gigászi gramofont csinált belőle, amely mindennap ugyanazt a lemezt játssza le alattvalóinak és ellenségeinek, hirdetve, hogy csalhatatlan és legyőzhetetlen”. Azért, mert az illegitim kormány tudja, hogy

hatalma a nép számára nem eléggé alátámasztott, és nem elégszik meg azzal, hogy elfojtsa a morgolódást és a kritikát, egyre több és többféle csapatot alkalmaz annak érdekében, hogy minden kereszteződésnél az ő dicséretét énekelje. A vezető zseni, hős, nagy ember, természetfölötti ember, félisten, valamennyi minisztere, barátja, munkatársa és ügynöke részese az ő csaknem isteni természetének – addig, amíg őt szolgálja, hogy azután szörnnyé változzék, ha összezördül vele; a nép az ő hatalma alatt teljesen elégedett, minden jót élvez: a prosperitást például még akkor is, ha éhen hal

– írta Ferrero, aki szerint az illegitim kormány hiába szántja be a szabad sajtót, nyugtalansága nem szűnik meg. Sőt, jobban fél, mint korábban, hiszen tudja, hogy az emberek elégedetlenek, de nem tudja mérni az elégedetlenségüket, és azt hiszi, a fenyegetés nagyobb, mint valójában.

A történész Napóleon példáján keresztül mutatja be az illegitim kormány nyugtalanságát, amely mindenről tudnia akar, és mindent ellenőrizni akar a művészettől a tudományon át a templomokig. Hatalmát fokozatosan kiterjeszti az iparra, mezőgazdaságra, kereskedelemre, „és hogy megvédje magát, csak egyetlen üdvöt lát: növelni és mindig tovább növelni hatalmát”. Ferrero szerint a teljes hatalom sem elég neki, mert még annál is több kell. Az ilyen hatalom totalitáriussá válik, a totalitarianizumus pedig csupán a kormányzatot emésztő félelem felszínre kerülése.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)