Amikor Tinder helyett inkább terápia kellene

A párod nem a pszichológusod beszédes című kötetének egyik legerősebb állítása, hogy sokunknak elsősorban és elsőként nem párkapcsolatra, sokkal inkább szakemberre lenne szüksége. Mikor és hogyan alakult ki Önben ez a meggyőződés?

Lázár Gergely: Visszaemlékszem az egyik kliensem mondatára, akinek a szorongásai akkor kezdődtek el, amikor a párja kijelentette számára: már nem kell többet járnom a pszichológusomhoz, hiszen itt vagy nekem te. Miután az évek során számos hasonló esettel találkoztam, először egy cikket írtam a jelenségről, amiből egy előadás is született, amelyre meglepően sok érdeklődő jött el. Elgondolkodtam. Ezek szerint sokakban ott lehet a válaszkeresés: hihetünk-e a párkapcsolat romantikus ígéretében? Abban, hogy a szerelem által valamiféle választ kapunk életünk fájdalmas kérdéseire? Miközben ennek a fonákján ott van maga a tapasztalat: valamiért mégsem sülnek el jól ezek a kapcsolatok. Így fogalmazódott meg bennem a könyv ötlete.

Ezek szerint általánosságban igaz, hogy hajlamosak vagyunk nemcsak gyógyulást, hanem egyenesen megváltást várni a párunktól?

Tudom, hogy a könyvemmel és annak kijelentéseivel valahol illúziógyilkos vagyok, amikor azt állítom, hogy a párod nem feltétlenül a mindened. Nyilván én is hiszek benne, hogy egy harmonikus, kölcsönös tiszteleten és szereteten alapuló kapcsolat bizony tud gyógyítani, és magasabb szintre emelheti az életünket. Ugyanakkor azt erősen megkérdőjelezem, hogy ez a szerelem adta gyógyító közeg elegendő, ha például depresszióról vagy épp egy megrekedő gyászról, feldolgozatlan traumáról van szó. Szerintem igazán szeretni a másikat azt jelenti, hogy ebben a szituációban háttérbe szorítva az egómat tudom azt képviselni, hogy neked most sokkal többet használna, ha nem én, hanem valaki más segítene neked.

Alapvetően melyek azok a szituációk, amikor Tinder helyett sokkal inkább terápia kellene?

Amikor pszichológusnak használjuk a másikat, jórészt nem az élet napos oldaláról beszélgetünk, hanem főleg a szorongásainkról, a problémáinkról és a múltbéli sérelmeinkről. Ha azt érzékeljük, hogy megakadt a lemez: újból és újból ugyanazokat a témákat hozzuk fel a párunknak, és ezekkel nem jutunk egyről a kettőre. Ezt persze az is okozhatja, hogy a partner nem hallja meg, amit mondani próbálunk, vagy nem a megfelelő kommunikációt használjuk.

Szintén intő jel lehet, ha valaki következetesen ugyanazokban a kapcsolati krízishelyzetekben találja magát. A személyiségzavaroknak például gyakori velejárójuk, hogy az illető kapcsolati élete alapvetően konfliktusos. Hogy egy másik hasonló példát hozzak: egy pánikzavarnál vagy egy kényszerbetegségnél a másik hiába próbál megnyugtatni, ez idővel valószínűleg nem fog neki sikerülni, és az eredménytelenség kölcsönös frusztrációkat szülhet.

Ma már pontosan tudjuk, hogy a traumák generációkról generációkra öröklődnek, és egy olyan traumatizált múltú társadalomban, mint a magyar, úgy, hogy a Covid sem igazán tett jót a mentális állapotunknak, sokszor legalább az egyik fél sérült kötődéssel érkezik a kapcsolatba, ha nem két sérült kötődésű ember próbál valamit kezdeni egymással. Hol van a kapcsolatképesség határa?

A biztonságos kötődés olyan, mint a szépség, az őszinteség vagy a jóság: mind megfoghatatlan ideák. A kötődésre érdemes úgy tekinteni, mint egy spektrumra, amelyen mindannyian valahol elhelyezkedünk. Hogy hol húzódik a kapcsolatképesség határa? Például ott, hogy a másik távolságát megérezve a szorongás, amely ilyenkor elborítana, ne szűkítsen be annyira, hogy a társamat árasszam el az indulataimmal. Előfordulhat, hogy a párunk a megszokotthoz képest később válaszol egy üzenetre, és ebből hatalmas veszekedést provokálunk. Ha még itt tartunk a fejlődésben, az azt jelentheti, hogy nem vagyunk elég érettek egy párkapcsolathoz.

A különböző kommunikációs applikációk csak ráerősítenek ezekre az „el leszek hagyva” típusú szorongásokra. Hiszen pontosan nyomon követhetjük, hogy a másik már 5 órája látta az üzenetünket, de még nem válaszolt, miközben zölden világít a lámpája, vagy eleve nem elérhető x ideje. Ön is így látja?

Én ezt csak úgy hívom, hogy „látta szindróma”. Eszerint azért van szükségünk a folyamatos virtuális visszajelzésre, a másik állandó megerősítésére, mert hiányzik a megnyugtató belső kép a partnerről. Ennek hátterében szintén érdemes keresni a kötődési sérüléseket. Amikor belevágunk egy terápiába, a pszichológusunk nagy eséllyel vissza fogja jelezni, hogy nekünk ezzel bizony dolgunk van. A pszichológusnál, akinek heti ötven perce van ránk, azt is meg lehet tanulni, hogy a számomra fontos ember pillanatnyilag nem elérhető, mégis ott van velem.

Volt, hogy megkaptam jómagam is egy kliensemtől, hogy sokszor eszébe jutott a héten, hogy fel kellene hívnia. Visszakérdeztem: „és mit tett helyette?”, azt válaszolta, hogy „végiggondolta, mit javasolnék, és aszerint cselekedett”. Tehát, ahogy az ismert brit gyermekpszichiáter, Donald Winnicott mondaná: bár egyedül volt, mégis az én jelenlétemben élte meg ezt a dilemmát.

Még melyek azok a leggyakoribb projekciók, amelyektől szenvedünk, és ezzel egyúttal gyakran hajlamosak vagyunk megterhelni a kapcsolatainkat?

Az elhagyási projekciók, hogy a párunk valójában nem is akar velünk lenni. Vagy amikor attól tartunk, hogy a másik ártani próbál nekünk. Esetleg, hogy leértékel, nem is szeret bennünket. Talán ezek a leggyakoribbak. Megtanulni, hogyan tudunk a saját projekcióinkkal szembesülni, egy igencsak fájdalmas folyamat. Hiszen maga a projekció is egy védekezés.

Egész pontosan mi ellen védekezünk a projekcióinkkal?

Például azért lehet szükségem a projekcióra, mert ha azt kellene folyamatosan éreznem, hogy mennyire elhagyatott és magányos vagyok, és őrülten szorongok, azt lehet, hogy nem bírnám ki. Azt viszont egy kicsit könnyebb elviselni, ha azt gondolhatom, hogy te vagy az, aki el akar engem hagyni. Ennek a terhét, ha folyamatosan, nagy dózisban kapjuk egy párkapcsolatban, nagy eséllyel nem bírjuk ki. A terapeuta viszont abban a heti egy-két órában, amelyet együtt töltünk, mindezt el tudja viselni, és vissza tudja számunkra tükrözni, hogy egy olyan helyzetben tartunk az elhagyástól, amely valójában biztonságos lehet, a párunk nem akar elhagyni. Így a kliens közelebb tud kerülni az érzéseihez, ezen keresztül akár múltbéli traumákhoz, és megtanulhat segíteni magán.

Melyek a lehetséges forgatókönyvek, mi lehet a kifutása annak, amikor pszichológusnak használjuk a kapcsolatunkban a párunkat?

Gyakran társfüggő, akár elnyomó jellegű dinamikák alakulnak ki, nemegyszer alá-fölé rendelt szereposztással, játszmákkal. Az sincs kizárva, hogy a kapcsolatban a két fél együtt fejlődi meg ezt a nehézséget. Szintén benne van a pakliban, hogy a terápia hatására kezelhetővé váló vagy teljesen elmúló szorongásokkal, a lelki problémák megszűnésével kiderül, hogy már nem tudunk kapcsolódni a másikhoz, akivel korábban lényegében folyamatosan lelkiztünk. Ez bizony nehéz felismerés tud lenni.

Az utóbbi években, főleg a #metoo mozgalmak hatására rengeteg szó esik arról, hogy mit nem szabad eltűrni egy kapcsolatban. Ön viszont arról is ír a könyvében, hogy egy egészséges lelkületű embernek mit kell eltűrnie egy kapcsolatban.

Ezt mindenekelőtt az egyéni érzékenységek szabják meg. Létezik a méltányosság fogalma, elképzelhető, hogy valamiből többet elbírok, és természetesen lehetnek mindenki életében krízisek, nehézségek, amikor „kicsit többet megengedek neked”. Vegyük észre, ha kérünk valamit a párunktól, akkor adjunk is cserébe. Legyen a következő ugyancsak afféle illúziógyilkos megállapítás, de létezik az a dimenzió egy párkapcsolatban, hogy „igazságosság”. Ha paprikás hangulatban mentem haza, mert zárás van a cégnél, és nem nagyon szóltam a páromhoz, akkor ne húzzam a számat, ha pár hét múlva arra kér, hogy vigyem el kirándulni, vacsorázni, mert ő azt szereti.

Ha már az igényeknél tartunk, csak ismételni tudom az ősi bölcsességet: bátran és egyenesen kommunikáljuk a párunk felé, hogy mire vágyunk, mit szeretnénk tőle kérni. Nyilván nem szabad a másikat beszabályozni, de azt se várjuk, hogy majd magától kitalálja a gondolatainkat, még egy szakember lehet, hogy időnként ebben is tud segíteni. Szóval ezért is érdemes lehet pszichológushoz járni, ahol szintén cél lehet, hogy megtanuljuk megfogalmazni, hogy mi a bajunk, a „Mi a bajod?” – „Semmi” helyett.

(Borítókép: Lázár Gergely. Fotó: Nagy Tamás / Index)