Élet mentális betegséggel: volt, akit a Belügyminisztérium is felkeresett

Milyen érzés volt felvállalni az adott betegséget? Volt-e bármilyen pozitív vagy negatív hatása a cikknek? Érkezett-e rá olyan reakció, amely meglepte? – ezekkel a kérdésekkel fordultunk a sorozat több szereplőjéhez. Van olyan érintett, akit azóta a Belügyminisztérium is felkeresett, másnak a Bibliát ajánlották olvasnivalóként, de akadt olyan is, akitől gyerekkori ellensége kért bocsánatot.

Karnyújtásnyira van a borderline-világnap?

Az első részben a borderline személyiségzavart jártuk körül Carmen segítségével, aki 2015-ben önként vonult be a pszichiátriára, mert úgy érezte, ha nem teszi, bele fog halni, igaz, akkor még fogalma sem volt arról, hogy pontosan mibe, de azt tudta, hogy nagyon nagy a baj. Később a betegség egyik, ha nem a legismertebb hazai képviselője lett, saját életéről egy könyvet is írt Én, a megbélyegzett címen.

Törekvései ellenére a borderline személyiségzavart máig kevesen ismerik, noha ez a mentális probléma az öngyilkosságnak, önpusztításnak leginkább kitett betegségcsoportok egyike.

A 43 éves nő többek között ezért is tartaná fontosnak, hogy legyen egy borderline-világnap, ez ügyben levelet is írt Orbán Viktornak. Mint korábban megírtuk, nem sokkal cikkünk megjelenése után előrelépés történt az ügyben, a mentális betegségnek ugyanis lett a kormányban egy külön felelőse Nyitrai Zsolt társadalompolitikai ügyekért felelős miniszterelnöki főtanácsadó személyében.

Carmen lapunknak most arról beszélt, hogy azóta folyamatosak az egyeztetések a világnap ügyében, mára jó úton haladunk afelé, hogy a pszichoedukációs célokat szolgáló kezdeményezés hazánkból induljon el.

Az érintettet azóta a Belügyminisztérium is megkereste, a világnap mellett pedig arról is szó van, hogy 

a könyvében publikált 13 kérdéses teszt – amely a diagnózis felállítását segíti – hivatalossá váljon.

„Nagyon meglepett, hogy ilyen nagy hatása lett a cikknek. Az, hogy a céljaim elérhető közelségbe kerültek, azt bizonyítja, hogy megéri beszélni a problémákról. Az elmúlt hetek eseményei hatalmas löketet adtak nekem”– mondta Carmen, akit bár korábban is előszeretettel kerestek sorstársak és hozzátartozók, a levelek száma a közelmúltban megsokszorozódott.

„Jó érzés másoknak segíteni, ez szintén erőt ad. Ezzel együtt nem szeretném azt állítani, hogy minden csodás, hiszen a betegség még mindig az életem része, és olykor még mindig előjönnek szorongásos epizódok, de összességében úgy érzem, hogy kezdek kimászni a gödörből” – mondta Carmen.

A diagnózishoz vezető út

A negyedik részben az autizmust vettük górcső alá egy édesanya, Cseh Judit segítségével, aki bár csak felnőttként, kislánya születése után kapta meg a diagnózist, már gyerekként érezte, hogy más, mint a többiek. Lapunknak ezt az időszakot az alábbiak szerint írta le. 

„Az iskolában, a buszon, a boltban folyamatosan szorongtam, stresszeltem, de nem igazán tudtam megfogalmazni, hogy mi a probléma, hiszen látszólag minden rendben volt körülöttem, szerető családban nőttem fel, akik biztonságos környezetet teremtettek, ám amint onnan kikerültem, azt éreztem, hogy én és a világ két külön dolog vagyunk, egész egyszerűen nem illünk össze. Mintha csak körülöttem történtek volna a dolgok, nem pedig velem” – idézte fel.

Judit eleinte félt, hogy milyen fogadtatása lesz a cikknek, elsősorban attól tartott, hogy mit szól majd a hazai autista közösség, ők ugyanis a legnagyobb kritikusai az ilyen típusú szerepléseknek.

Abszolút pozitív visszajelzések jöttek, elképesztő mennyiségű üzenetet kaptam, nem csak sorstársaktól, hanem hozzátartozóktól és idegenektől is. A cikk hatására többen magukra ismertek, és felkerestek amiatt, hogy hova mehetnek vizsgálatra. Azóta néhányan már a diagnózist is megkapták, volt, akivel személyesen is találkoztam

– mesélte Judit, aki a Szivárványszemüveg – autizmusról autista szemmel című Facebook-oldalán is megosztotta a cikket, és a bejegyzés alá is érkezett egy olyan komment, amely azt jelzi, hogy a cikk hatására többen magukra ismertek. Egy 48 éves férfi például azt írta:

„Többször megesett már velem, hogy olvastam az autizmusról, és amikor autistákra jellemző egy-egy tulajdonság került szóba, elkezdtem a szemöldököm ráncolni: a fenébe, ez rám is igaz. Most, ennek az interjúnak az olvastán már komolyan belém fészkelte magát a gyanú: lehet, hogy én is autista vagyok, akit nem diagnosztizáltak gyerekkorában?”

Judit a visszatekintésre szánt beszélgetés alkalmával kitért arra is, hogy rengeteg olyan üzenetet kapott, amelyben azt írták neki, hogy „milyen bátor dolog, hogy kiállt, és felvállalta önmagát”.

Az édesanya szerint az, hogy ez volt a legáltalánosabb emberi reakció, valójában rendkívül szomorú.

„Én azt szeretném elérni, hogy ne számítson olyan bátor dolognak felvállalni önmagunkat, ez legyen a természetes! Bízom benne, hogy a következő generációnak, beleértve a szintén autista kislányomat, már könnyebb lesz” – mondta Judit, aki egy anekdotát is megosztott lapunkkal, miszerint a cikk megjelenése után volt, aki felismerte, és vadidegenként gratulált neki egy étteremben.

„Korábban még soha nem történt velem hasonló, érdekes volt ezt is megélni” – jegyezte meg.

Lili a kórházból jelentkezett

Fontosnak tartottuk, hogy legalább a sorozat egyik részében az evészavarral is foglalkozzunk. Így lett a hetedik rész témaköre az anorexia/bulimia, amelyről egy 23 éves érintett mesélt lapunknak. Kotánczi Lili fiatal kora ellenére már a poklok poklát megjárta.

Evészavara 14 éves korában kezdődött, de ekkor még „csak” az intenzív diéta és a falásrohamok között ingázott. Később, 17 évesen a kórházban – ahol akkoriban más miatt kezelték – egy véletlen folytán pillantott meg egy olyan részleget, ahol anorexiásokat kezeltek. 

„Rögtön megfogalmazódott bennem, hogy na igen, ez az, amit nekem is el kell érnem ahhoz, hogy szerethető legyek” – mesélte korábban Lili, akinek a betegsége idővel átfordult bulimiába, ami odáig fajult, hogy nemegyszer nyolc órán keresztül felváltva evett és hánytatta magát, de később az életének is megpróbált véget vetni.

A fiatal lány története abból a szempontból rendhagyó volt, hogy míg a sorozat legtöbb szereplője már vagy kijött a betegségből, vagy megtanult együtt élni vele, Lilinél érződött, hogy még nyakig benne van, ő maga sem tagadta, hogy gyógyulása még távol van. Arra viszont nem számítottunk, hogy amikor a visszatekintés céljából ismét felvesszük vele a kapcsolatot, épp kórházban lesz, pedig így történt.

Sajnos vért hánytam, ami miatt ismét bekerültem a sürgősségire, majd áthoztak megfigyelésre egy másik intézménybe. Az orvosok nem kertelnek, konkrétan közölték velem, hogy ha nem étkezem rendesen, néhány éven belül meghalok. Bevallom, talán most először érzem azt, hogy ideje meggyógyulnom. Korábban mindig az volt bennem, hogy még fiatal vagyok, bármit kibír a szervezetem. Lehet, hogy ez nem így van

– mesélte lapunknak telefonon a kórházban fekvő Lili, akit természetesen a cikkre érkezett visszajelzésekről, tapasztalatokról is kérdeztünk.

„Nem bántam meg, hogy nyíltan beszéltem a betegségemről, még akkor sem, ha a cikk megjelenésének időszaka nem volt könnyű. Rengeteg levelet kaptam, volt, aki megköszönte, hogy ilyen részletesen elmeséltem mindent, ez ugyanis segített neki megérteni egy szerettét, aki hasonló cipőben jár. Voltak ugyanakkor egészen furcsa, ám szintén jó szándékú üzenetek is. A keleti gyógyászattól kezdve a meditáción át rengeteg technikát ajánlottak nekem, de volt, aki azt írta, hogy olvassam el a Bibliát” – emlékezett vissza a fiatal lány.

Váratlan fordulat

A nyolcadik részt a pánikbetegségnek szenteltük, interjúalanyunk Barna Judit Annamária volt, akit a cikkben kérésére csak Jujunak hívtunk.

A fiatal nő élete első pánikrohamját a következőképp írta le: „Felfutott a tarkómon egy furcsa érzés. Borzalmas szorongás lett úrrá rajtam, görcsbe rándult a gyomrom, remegtem, felment a vérnyomásom, megmagyarázhatatlan gyengeséget és halálfélelmet éreztem, anyukám szerint a tekintetem is azt sugallta, hogy rettegek.”

Később a pánikrohamok rendszeressé váltak, volt olyan időszak az életében, amikor naponta akár kétszer is jelentkeztek.

Juju ma a gyógyszeres kezelésnek és a terápiának köszönhetően már jól van, ebben közrejátszott az is, hogy megértette, mi okozta betegsége kialakulását. Úgy véli, hogy pánikrohamjai alapjául szolgáltak a gyerekkorban szerzett sérelmei, mint írtuk, általános iskolás korában olyan sok bántás, kirekesztés érte, hogy édesanyja az utolsó év végén az intézményből is kivette.

Juju az októberben megjelent cikkben jelezte is, hogy abban bízik, osztálytársai olvassák a cikket, és valamelyest elgondolkodnak a történteken.

„Bár nem hittem volna, végül tényleg kaptam üzenetet az egyik volt osztálytársamtól, aki anno szintén kiközösített. Azt írta, hogy felnőtt fejjel nagyon sajnálja. Hihetetlen érzés volt ezeket a sorokat olvasni tőle” – számolt be immár a visszatekintés alkalmával Juju, akit szintén felkerestek sorstársak, többekkel pedig találkozni is fog, hogy a témáról beszélgessenek.

„Én is sokaktól megkaptam továbbá, hogy milyen bátor dolog volt felvállalni önmagam. Ez persze jólesik, de valójában azt gondolom, hogy a sorozat többi részét olvasva ennél sokkal menőbb vállalások is voltak, rájuk természetesen én is felnézek” – tette hozzá Juju.

A sorozat korábbi részeit ide kattintva érheti el: 1. rész (borderline személyiségzavar), 2. rész (skizofrénia), 3. rész (Tourette-szindróma), 4. rész (autizmus), 5. rész (bipoláris zavar), 6. rész (narkolepszia), 7. rész (anorexia), 8. rész (pánikroham), 9. rész (alkoholizmus), 10. rész (kényszerbetegség).

Hasonló tematikájú tartalmainkat pedig itt olvashatja.

(Borítókép: Carmen, Juju, Judit és Lili. Fotó: Papajcsik Péter, Nagy Tamás / Index)