Hogyan lett öt darab nyolcszázasom?

Lassan véget ér az október 31-ig tartó népszámlálás első hete, a nemzet tízévente esedékes nagy rovancsa. A negyvenezer számlálóbiztos egyikeként múlt szombat óta járom az országot, pontosabban a fővárost, egészen pontosan annak is egy kis szegmensét. A körzetembe tartozó valamivel több mint száz lakás túlnyomó többségében már jártam, több mint negyven kérdőívvel már végeztem is.

Az ezekből, illetve a számlálóbiztosoktól és "adatszolgáltatóktól" – magyarán az általunk felkeresett vagy éppen fel nem keresett emberektől – kapott száznál több emailből szerzett tapasztalatok alapján úgy érzem, eljött az ideje annak, hogy megírjam, hogyan estem pofára a matekérettségin.

Nem tudom, most hogy mennek a dolgok az érettségin, akkor, a kilencvenes évek elején, csak írásbeli volt matekból, talán nyolc feladat. Ebből egy elméleti jellegű, egy tétel és annak bizonyítása, a többi gyakorlati, megoldandó feladat, képletek, kétismeretlenek, gyökök, tangensek, konkávok – csupa remek dolog, ami elsajátítása tökéletesen alkalmatlanná tesz egyszerű számtani feladatok elvégzésére, például egy szja-bevallás benyújtására, egy nem túl bonyolult hitelköltség- vagy hozamszámításra.

No, a legtöbb pontos feladat egy mértani jellegű bizonyításféle volt. Azt kellett megmondani, hogy egy egyenlő szárú háromszögbe hová kell berajzolni a két egyenlő szár közé, egy a harmadik oldallal párhuzamos szakaszt, hogy a legnagyobb területű trapézt kapjuk. A formállogika egyszerűségével azt mondta, hogy középre, három sorban ezt meg is indokoltam – szép folyóírásos szöveggel, képletekre nem vesztegetve energiát, az esztétikumot nem feláldozva a tények oltárán –, és miután a számítási feladatok nem voltak túl bonyolultak, kábé egy óra alatt az egész matekérettségit letudtam. Boldog voltam, büszke és magabiztos, és nem értettem, hogy az előttem ülő A. pasija, aki másodéves matfiz-szakos volt, miért számol még akkor is bőszen a gimi kapujában, amikor én elégedett ásítással már hazafelé indultam.

Az értékeléskor megértettem. Szerencsére a többi feladat megmentett.

No, hogy ez miért jutott eszembe?

Az idei népszámláláson lehetőségünk van önkéntes adatszolgáltatásra, mint ezt már sokszor leírtam. Vagyis arra, hogy ne a számlálóbiztosok kérdéseire válaszoljunk, hanem saját erőből és leleményességünk alapján töltsünk ki, online vagy papíron. Akik online töltenek, azzal nincs gondom, igaz, pénzt sem kapok utánuk (mondjuk abban nem vagyok biztos, hogy azok után kapok-e, akik papíron, de önállóan nyilatkoznak; én úgy tudom, hogy igen, de a szerződésem elbizonytalanított).

Nos, az én körzetemben a többség olyan segítőkész, mint O'Rilley, a részeges ír kőműves a Waczak Szállóban (és sajnos annyira hatékony is). És szintén a többség legalább annyira magabiztos, mint én voltam majdnem húsz éve azon a verőfényes májusi délelőttön a gimnázium kapujában.

Az önkitöltős kérdőívekkel így az alábbi történik: szeptember végén odaadtam őket. Megköszönték, mondták, "ó, nem lesz ezzel gond, jövő héten jöhet érte". Jöttem. Vagy nem töltötték ki, "még, de jövő szerdára/csütörtökre/péntekre komolyan", vagy kitöltötték, és le is ragasztották, "magának már nem is lesz vele gondja, viheti be így a hivatalba, nem volt ezzel semmi gond" – érzékeltették, hogy annyira bíznak bennem, mint egyszeri bankár a magyar kormányban. És, ami még jobb: néhányat leragasztva otthagytak a gondnoknál.

Eddig hét olyan lakásom van, ahová újra mennem kell. Mert áthúzták, beleírtak, irreleváns vagy értelmezhetetlen válaszokat adtak. A kedvencem az, aki azt írta, hogy van egy nagy- és két kisszobája – a 12 négyzetméter a választóvonal –, egy 4 négyzetméteresnél nagyobb konyhája, fürdőszobája és egyéb helyiség is van a lakásában, ami összesen csak 22 négyzetméter. Hát, a két kisszobának tényleg elég kicsinek kell lennie...

Persze nem csoda, hogy az önállóan kitöltők többsége hibázik itt-ott; megjegyzem, minél magabiztosabb valaki, annál biztosabb, hogy igen. Egy kolléga írta, kapott olyan önállóan kitöltött kérdőívet, ahol az is be volt ikszelve, hogy nem tanul a válaszadó, és az is, hogy gimnáziumba jár. Visszakérdezett, mire a válasz: "igen, gimnáziumba járok, ott takarítok".

Aztán kiderült az is, hogy a többség nem játszott Gazdálkodj okosant, vagy legalábbis sosem lépett a börtönmezőre vagy más olyanra, amelyről egyes mezők kihagyásával továbbküldték. Így minden rubrikába írnak és ikszelnek, oda is, ahová nem kell (családi állapota: bejelölve, hogy özvegy, a következő kérdés: ha házas, mióta házas, és gond nélkül beírja, hogy mikor házasodott az időközben elhunyt házastársával). Volt, aki bejelölte, hogy nincs élve született gyereke, majd beírta két gyerek születési dátumát. Itt jön el az a pont, amikor a számlálóbiztos, ha nem is javíthat, de legalább visszakérdezhet, mint fáradt turista Kocsis Máténak: mégis, ezt hogy tetszik érteni?

Szóval az elmúlt egy hétben kissé megbicsaklott az emberekbe, az emberi értelem magasrendűségébe vetett hitem, és elbizonytalanodtam: jó ötlet volt-e az önbevallás lehetősége. Pláne, hogy az egyik házban a Mikor épült a lakás? kérdésre 1919 előtt és 1961-1970 közötti válaszokat is kaptam.

Ráadásul egy segítőkész atyafi, kezében 99 forintos, egészségügyi termékdíjjal nem sarcolt sörrel, mint egy modern Szókratész, aki kérdezve tanít, még mélyebbre sodort a szakmai válságomban. "A zsebében mondjuk van négyezer forint. A pénztárcája szerint négy darab ötszázas és egy darab kétezres. A statisztika szerint viszont öt darab nyolcszázas. Vagy nem?"

Mit válaszoltak volna?

Írjanak, de ne csak akkor, ha erre a kérdésre akarnak válaszolni, hanem akkor is, ha kérdéseik, élményeik, kínos vagy vidám népszavazós kalandjaik vannak, akár kérdeztek, akár kérdezték önöket.