Till Attila: Húsz éve ugyanaz a dumám, ha a Megasztárról van szó

Hosszú múltra tekintenek vissza a zenei tehetségkutatók Magyarországon. A két legnagyobb kereskedelmi televízió közül a TV2 volt az első, ahol ilyesmivel próbálkoztak – a Kifutó című műsort, amelyre talán kevesebben emlékeznek, Csonka András vezette és Pély Barna nyerte meg 1998-ban. Ezután jött a Popsztárok 2002-ben, amelynek a Sugar & Spice lett a győztese, majd 2003-ban a csatorna elindította a Megasztárt, ami összesen 6 évadot élt meg. A tehetségkutató több felfedezettje a mai napig a hazai zeneipar aktív szereplője – többek között Tóth Verát, Rúzsa Magdit, Tóth Gabit, Molnár Ferenc Caramelt, Dér Henit, Gáspár Lacit, Puskás Petit, de Oláh Ibolyát és Radics Gigit is a produkció által ismerte meg a közönség.

A TV2 februárban jelentette be, hogy 12 év után ismét műsorra tűzi a Megasztárt, amit máig a csatorna egyik legismertebb brandjeként emlegetnek. Ugyan az ítészek személye már a korábbi évadokban is rendszeresen változott, van egy arc, aki a kezdetektől végigkísérte a műsorban szereplő tehetségek sorsát – a Megasztár házigazdája, ezúttal Ördög Nórával kiegészülve, most is Till Attila lesz. A tévézés mellett rendezőként is tevékenykedő műsorvezetővel a produkció visszatérésének apropóján beszélgettünk, de a hamarosan érkező „És Tomival mi van?” című filmjéről is kérdeztük a szakembert. Az interjúban szóba került, hogy

• milyen emlékei vannak az első Megasztárról;
• mekkora a felelőssége a csatornának egy ilyen műsorban;
• műsorvezetőként hogyan segíti a versenyzőket;
• az internet világában van-e értelme még tévés tehetségkutatókba jelentkezni;
• mennyire számít az érték ezekben a műsorokban;
• mit kellett változtatni ahhoz, hogy 2024-ben is megállja a helyét a formátum;
• mit gondol a megújult zsűriről;
• szerencsésnek tartja-e, hogy a Sztárbox lesz a műsor ellenfele;
• miért akart filmet forgatni az alkoholizmusról;
• és hogy pályázati támogatás nélkül hogyan készült és jutott el a mozikba az alkotás.

Vissza tud emlékezni a Megasztár indulására?

Hogyne! 2003 őszén kezdődött, és 2004 áprilisában volt a döntő Oláh Ibolyával és Tóth Verával a Millenáris Parkban. A verseny több helyszínen zajlott, az első válogatók és a középdöntő még a Kunigunda utcában volt, az MTVA épületében, utána költöztünk át a TV2 mostani területére, a MAFILM egyik stúdiójába. Érdekes módon Verára még a válogatóból is emlékszem, Ibolyára inkább a középdöntőtől.

És milyen élményeket hagyott önben elsőre a műsor? Azért ez egy teljesen új feladat volt, hiszen korábban nem vezetett tehetségkutatót.

Én nagyon könnyedén mentem bele ebbe az egész történetbe. Még el voltam foglalva a Big Brotherrel, amelynek az első évada nagyon nagy siker volt, a másodiknál már azért jöttünk lefele, mert a ValóVilág 2 menőbb lett az RTL-en. Ekkor lépett be a Megasztár, amiről én nem tudtam sokat. Ugyan akkor már volt internet, de nem használtuk annyit, mint most – megnéztem néhány részletet a Britain's Got Talent meg az American Idol adásaiból, de túl sokat nem gondoltam az egészről. Jó tartalomnak tartottam, de nem sejtettem, hogy egy országos üggyé fog válni, és a Big Brotherhez hasonlóan tömeghisztériát vált ki, csak kicsit másképp. Ez egy nagyon érdekes időszak volt, mert akkor indult el a valóságshow-k és a tehetségkutatók televíziós korszaka, ami mindenféle mutációkon keresztül végül is a mai napig tart.

Ezekben a műsorokban pedig a civil szereplők miatt már felelősség is van azért – Oláh Ibolya utólag beszélt is arról, hogy lelkileg milyen megterhelő volt neki az egész.

A felelősség egy nagyon érdekes kérdés. Ami igazán megterhelő, valójában az, hogy egyik pillanatról a másikra híressé válik az ember, és egy profi ügymenetbe kerül, amelyben folyamatosan teljesíteni kell, miközben lehet, hogy korábban nem ez volt a ritmusa. Ez nem teljes egészében a televízió felelőssége, nyugaton vagy akár Amerikában ez mindig is így történt – a Beatles és a Rolling Stones ugyanígy rekord rövid idő alatt lett a világ kedvence, ahogy Elvis Presley is fél év alatt vált Amerika legkedveltebb előadójává. Ne felejtsük el, hogy egy profi, híres ember mindig ezt az utat járja, és mindig vannak, akik ezt nem bírják, kiborulnak, rámennek, drogosok lesznek, míg mások könnyebben veszik az akadályokat. Nehéz megmondani, mitől függ, hogy ki melyik táborba tartozik.

Műsorvezetőként hogyan tudja segíteni a versenyzőket ebben?

Nekem húsz éve ugyanaz a dumám, mindig elmondom nekik, hogy a lényeget próbáljátok megérteni – azt, hogy ez egy jó játék, ami nagy hírnevet ad. A tévé valójában köretet biztosít és ugródeszkát jelent – egyfajta támaszték, bázis, ahonnan el lehet indulni. Utána viszont ti jöttök! Fontos, hogy minden erőtökkel arra koncentráljatok, kik vagytok ti, milyen dalaitok lesznek, és miről fogtok énekelni. Ez számít ebben az egészben, az összes többi tényleg csak kiindulópont. Meg lehet nézni Molnár Ferenc Caramel, Rúzsa Magdi vagy bárki más példáját. A tévéműsor után újra kell kezdeni mindent a saját dalaiddal, miközben fenn kell tartani a zsizsgést magad körül.

Én abban is hiszek, és minden szereplőnek azt üzenem, hogy próbáljanak meg dalt írni. Ma már olyan nagy mennyiségben állítanak elő zenét és szövegeket profi szerzők, hogy az egész világ szenved attól, hogy az alkotások hasonlítanak egymásra. Ha valaki igazán jót akar létrehozni, az abban tud különbözni a többitől, hogy saját maga írja. Lehet, hogy a saját közhelyei is közhelyek, de azokat fel fogja tölteni az élete és a lelke ezerszeresen valami újjal. Pont úgy, ahogy Amy Winehouse, Adele vagy Billie Eilish dalainak is van közük saját magukhoz. Nem lehet arra várni, hogy mások végezzék el ezt a munkát helyetted, mert abból egy idő után szerintem nem lesz semmi. De lehet zenekarozni is, amiben az a jó, hogy megoszlik a feszültség a tagok között. A szólóénekes nagyon kiteszi magát, ami sok esetben igen kemény tud lenni. Én világéletemben társakkal dolgoztam, és ez nagy támasz volt mindig.

A Megasztár indulása óta sokat változott a világ. Az internetnek köszönhetően már nem feltétlenül kell televíziós szereplés, hogy valaki felfuttassa magát. Azahriah-t például sosem láthattuk ilyen produkciókban. A mostani közegben van még létjogosultsága ezeknek a műsornak?

Azért Azahriah-ból, Pogány Indulóból vagy Krúbiból sincs tíz, az ilyen példákból limitált a létszám, ami azt mutatja, hogy bár adott az internet, mégsem tud mindenki ugyanakkora karriert befutni. Ez egy bonyolult folyamat, sok pici dolog együttállása kell ahhoz, hogy valami igazán feltűnő, és aztán sikeres legyen. Ha valaki nem tudja úgy kezelni a közösségi oldalakat és a YouTube-ot, képtelen önmagát menedzselni, annak nagy segítség, ha egy profi stábtól mindent készen kap egy ilyen műsorban. Hátrányt biztosan nem okoz, azt viszont fontos megérteni, még ha valaki meg is nyeri a versenyt, akkor is el kell végeznie azt a munkát, amit Azahriah meg a többiek, és majd elválik, mi lesz belőle. Tény, hogy a Megasztár indulásakor többen néztek tévét, a társadalom minden rétegét elérték a műsorok – lehet, hogy ma már ez nem feltétlenül van így, de ez nem kizárólag a tehetségkutatóra, hanem magára a televíziózásra vonatkozik. Ettől függetlenül még mindig sokan tévéznek, egy népszerűbb tartalom esetén akár egy-másfél millióan is leülnek a képernyők elé. A csatornáknak pedig nyilván az a szándéka, hogy minél sikeresebb műsorokat gyártsanak, ami valószínűleg nem is működne anélkül, hogy valódi emberek lépjenek színpadra, akik amellett, hogy tehetségesek valamiben, szerethetők is, pont azért, mert valami jófajta valóság van bennük, nem pedig megcsinált karakterek.

Akkor ön még hisz abban, hogy ezekben a műsorokban számít az érték. Mert ugye sokszor vádolják a tehetségkutatókat azzal, hogy ma már csak a celebgyártás a céljuk.

Hogy mi az értékes, abban én egyszerre vagyok laza és szigorú – nekem még egy trash is lehet az, ha mindennél viccesebb. Ezt nehéz meghatározni, annyiféle új dolog van, amit először nem tartanak értékesnek, aztán később kiderül, hogy nagyon is az. Engem valójában nem is az érték, hanem az igazi tehetség érdekel – hogy valami mennyire eredeti, érzékeny, erős, mert ezek hatnak mindannyiunkra. Egy tévéműsornak nem könnyű abban a fázisban, amiben most a Megasztár van. Amikor elindult, még azt sem tudtuk, milyen kifutása lesz, hétpróbás formátumként viszont már

Ráadásul már az egész világunk ott tart, hogy állandóan küzdünk a mennyiségi kérdéssel – sok a tévéműsor, a tehetségkutató, a mosópor, az autó, a film, az énekes –, ami rendkívül nagy kihívást jelent. Mindannyian el vagyunk veszve, mert rengetegféleképp fogyasztunk nagyon sok tartalmat, és mindig egy picit jobban unjuk az egészet. Ebben a nehéz korszakban kell most a Megasztárnak helytállnia, amiben nagy segítség, ha megtalálja azokat a hatásmechanizmusokat, amelyek túlmutatnak azon, hogy egy tévéműsorról van szó.

Ez nem minden formátumnak sikerül. A tehetségkutatók közül is volt, ami nem ment annyira. Ilyen a The Voice, vagy a Rising Star, ami csak egy felvonást élt meg. A Megasztárt annak idején mi tette 6 évadon keresztül érdekessé?

Ez nehéz kérdés. Amikor indult, teljesen egyeduralkodó volt a magyarországi televíziós piacon, ami biztos, hogy számított. De az énekesekhez való viszony is meghatározó volt, az életük és a történeteik nagyon megérintették a nézőket. A közönség fókuszált állapotban volt, nagyon akart figyelni a megasztáros versenyzőkre, minden kis rezdülésüket követte, és minden általuk elénekelt dalra nagy hatásfokkal reagált. Szerintem később is voltak nagyon jó énekesek például a Rising Starban, de a nézők addigra már valószínűleg telítődtek, és talán kritikusabbak is lettek, így nem váltott ki belőlük akkora hatást mondjuk egy jól elénekelt Whitney Houston dal, hiszen már legalább ötször hallottak ilyet. A zsűri is iszonyúan számít ezeknél a műsoroknál, akik a Megasztár esetén mindig nagyon erősen és jól tudtak kapcsolódni a nézőkhöz – amellett, hogy szórakoztattak és elmondták a véleményüket, egy szakmai színvonalat is tartottak. Ami a legnehezebb és legmegfoghatatlanabb feladat, hogy az énekesek és a közönség között speciális hidat képezzenek, és egyfajta médiumként adják át az egész tartalmat egy olyan eljárást végrehajtva, hogy varázslatként élje át a produkciót a néző. Önmagában tehát a Megasztár egy jó formátum, de hogy egy műsor sikeres legyen, nagyon összetett folyamat eredménye.

Amibe azért a műsorvezető személye is beletartozik, a Megasztárban pedig ön az egyetlen, aki az elejétől kezdve ezen a poszton van. Azt, hogy a TV2 hat évad után elengedte a tehetségkutatót, hibának tartja? Mert a túloldalon az X-Faktort ennyi időre azért sosem tették félre, és időközben elég erős branddé nőtte ki magát.

Akkor nem volt rossz érzésem emiatt, nekem már a hat évad is soknak tűnt – benne volt, hogy kicsit pihentetni kellene, mert a végén meg fogják unni a nézők. Ráadásul később a sorozatok és egyéb más tényezők hatására megint változott egy nagyot a televíziózás. Az X-Faktorból valóban több mint tízet csináltak, de a különböző formációkban legtöbb évadot megélt formátum a TV2-n futó Sztárban Sztár. Arról sem gondolta volna senki, hogy ennyi bőrt le lehet húzni róla, de a nézettségi adatok bizonyítják, most is működik. Tulajdonképpen az elmúlt 15 évben jött rá a televíziózás, hogy nem kell mindig feltétlenül vadonatúj formátumot csinálni, ehelyett meg lehet próbálni a meglévőkből még többet kihozni. Teljesen logikus lépés, hogy ennek a korszellemnek engedve visszajön a Megasztár is.

Mit kellett változtatni ahhoz, hogy 2024-ben is megállja a helyét a műsor?

Sok változás lesz, kezdve azzal, hogy vadonatúj a zsűri, a műsorvezetői felállásban pedig Ördög Nóra a társam. Ezenkívül nagyon szép, a mai kornak megfelelőek a díszleteink – nem úgy fog kinézni, mint régen, mert ma már teljesen mások az igények. A feladatok is változtak, de lényegét tekintve azért most is a produkciók minősége határozza meg az egészet, ami nem is baj – továbbra is szükségünk van hősökre, akik valami olyasmit csinálnak, amire érdemes odafigyelni, mert nagyon jó érzés hallgatni, amikor énekelnek. Ha emellett olyan történeteik is lesznek, amelyeken az emberek szívesen elgondolkodnak, vagy megállnak és azt mondják, milyen érdekes, hogy nekik is ilyen az életük, az egy óriási pluszt jelent.

Nem igazán jellemző, hogy Ördög Nórával vezet műsort.

Eddig egyszer volt rá példa nyolc évvel ezelőtt a Kismenőkben, ami egy gyerekeknek szóló tehetségkutató. Szerintem óriási nagy show volt, de csak egy évad készült belőle. Egyébként Nórival mi nagyon jóban vagyunk, szerintem már korábban is vezethettünk volna együtt műsort.

A megújult zsűri is érdekes, mert olyanok is lesznek benne, akik korábban versenyzőként szerepeltek a Megasztárban – Rúzsa Magdiról és Molnár Ferenc Caramelről van szó.

Szerintem ez jót fog tenni a zsűrinek, mert nekik a saját élményeiket is meg kell élniük újra, és remélhetőleg nem felejtették el, hogy számukra miben és miért volt nehéz akkor ez a verseny. Ha valaki, akkor igazán ők tudnak majd segíteni az énekeseknek, mert ahogy a pszichológia is tartja, az mindig egy erős felállás, amikor olyasvalaki vigasztal vagy ad tanácsokat, aki ugyanabban a cipőben járt.

Lesz mellettük egy egészen fiatal kolléga is – Marics Peti mennyire lehet hiteles zsűritag egy olyan műsorban, ahol korábban Presser Gábort és Pierrot-t láthatták ebben a szerepben a nézők? Van elég tapasztalata ahhoz, hogy ezt végigvigye?

Az épp ifjú, menő sztár karaktere régen is megvolt a zsűriben Pély Barna személyében, de említhetném akár Novák Pétert is. A Megasztár most a mai korhoz van igazítva. Marics Peti pár éve kezdett el komolyabban tévézni, a Sztárban Sztár előző évadában pedig már zsűritag volt, és úgy tűnik, jól működik ebben a szerepben. Ő egy nagyon érzékeny fiú, akiben van egyfajta hetyke viccelődés is – könnyen poénkodik, de tud sírni is, mert sok minden megérinti, tehát nem egy száraz emberről van szó. Ezenkívül korunk egyik legnépszerűbb zenekarának, a ValMarnak az egyik tagja és szerzője, olyasvalaki, aki arénákat tölt meg, és a fesztiválok nagyszínpadán forgó előadók közül a top5-ben van. Annak tehát, hogy a Megasztár zsűrijében ül, szerintem megvan a logikája – más kérdés, hogy nem a nagyöregek közé tartozik, most már Caramel meg Papp Szabi számít annak.

Ha már előjött a Sztárban Sztár, az is tehetségkutató, és azt is ön vezeti, csak abban ismert emberek szerepelnek. A Megasztárban civil versenyzőkkel dolgozik, mint a Sztárban Sztár leszek! című műsorban. Önnek mennyiben más a kettő?

Annyiban, hogy a profiknál nem kell azon gondolkodni, hogy el tudják-e énekelni a feladatukat. Ha mégsem sikerül, rá lehet csodálkozni és számonkérni érte. De inkább az a jellemző, hogy magabiztosan, óriásit énekelnek, ami ad egy plusz élményt. Nagyon szórakoztató, hogy a Sztárban Sztár All Starsba többen visszajöttek, nemcsak a régi versenyzők, hanem a zsűritagok közül is, mert így van egy jó értelemben vett nosztalgia faktor is bennünk. Ha meg nem profik versenyeznek, az sokszor olyan, mintha gyerekekkel foglalkoznánk – tényleg a szemünk előtt nőnek fel, és lesznek hétről hétre egyre jobbak. Van, aki az elején nem tud még táncolni, öt adás múlva meg igen, vagy egy jó hangú, szürke veréb egyszer csak kinyílik, és kiderül, hogy egy csodálatos, nagy hatású énekes. Ebben ez az izgalmas. Kicsit olyan, mint egy iskola, amit elvégeznek.

Utóbbi esetén az ön munkája ténylegesen mikor kezdődik el?

Már a válogatókon is ott vagyok, de az elején sokkal több feladat hárul a zsűrire, hiszen ők azok, akik több száz embert meghallgatnak, és döntenek arról, ki juthat be a műsorba. Ez az ő felelősségük, nekem és Ördög Nórinak ebben nincs igazán szavunk. Persze ebéd közben mindig elmondom a véleményem, két rántott sajt között duruzsolok Caramelnek meg Maricsnak, de amit én gondolok, igazából nem számít. Nórinak és nekem onnantól lesz nagyon nagy feladatunk, amikor az első élő műsorok jönnek.

Szeptember 22-én indul a Megasztár, furcsa módon nem az X-Faktorral, hanem a Sztárboxszal állította szembe a csatorna. Erről mit gondol?

Szerintem ez minden szempontból jó. Ha ugyanaz a tartalom van mindenütt, akkor tényleg besokallnak a nézők. Így legalább nem oltják ki egymást a műsorok, ehelyett választást kínálnak – el lehet dönteni, ki melyiket akarja nézni.

A Megasztár mellett, ha nem is a tévében, de egy másik újdonság is érkezik, ami önhöz köthető – készített egy filmet „És mi van Tomival?” címmel, ami részben a saját élményeiből táplálkozik. Nem titok, hogy már 8 éve szakított az alkohollal, amiről többször is beszélt. Miért tartotta fontosnak, hogy a témáról filmet is forgasson?

Egyszerűen kikívánkozott belőlem, de az is lehet, hogy az önterápiám része. Ha szerzői filmről van szó, úgysem tud az ember olyat csinálni, ami nem róla szól. Az, hogy saját élményekből táplálkozik, persze nem azt jelenti, hogy szó szerint olyan dolgokat lehet látni benne, amik velem is megtörténtek. Ez inkább csak a hangulatra vonatkozik, amit a piálás, a bulizás, meg aztán a nem ivás eredményez. A stáb egyébként nagyon lelkesen vett részt a munkában. Vannak színészek, mint Thuróczy Szabolcs vagy Polgár Tomi, akik mintha szakértőként is jelen lettek volna, mert bár mindegyik más típus, órákig tudnának beszélni arról, hogy milyen piálni. Tulajdonképpen ez a film közös ügy, egy nagy baráti összefogás eredménye.

Mert ugye nem kaptak rá támogatást.

Rendkívül igazságtalan az elosztási rendszer, nemcsak nekünk, a pályázók 99 százalékának nem adnak támogatást. A 2016-os „Tiszta szívvel” című filmem óta 4 projekttel próbálkoztam, egyszer sem kaptam semmit, úgyhogy én ezt be is fejeztem. Egyébként nagyon felszabadító érzés, hogy ebből az adminisztratív fogságból kilépve, pályázati pénzek nélkül is csináltunk egy filmet. Hogy ez hányszor ismétlődik meg, nem tudom. Mindenesetre azt gondolom, ez egy nagyon nehéz és érzéketlen szituáció, ami rajtunk kívül valószínűleg mást nem is nagyon érint meg, hiszen mára odáig jutottunk Magyarországon, hogy a filmek senkit nem érdekelnek, ez a probléma a kétszázból csak egy. Pont ez a kegyetlen benne, hogy mi a saját bőrünkön érezzük, miközben nem is annyira fontos. Erről órákig lehetne beszélni, sajnos ilyen a magyar valóság.

Pedig a téma épphogy fontossá teszi, hiszen egy nálunk is létező jelenséget jár körbe, és a leirat szerint maga a film a mai Magyarország látlelete is egyben.

Én a megfogalmazástól függetlenül inkább azt mondanám, hogy az alkoholizmus egy súlyos, bizonyos kultúrákat és országokat nagyon erősen átható probléma. Van egy észak-déli tengely, és mintha a déliek jobban tudnának inni, míg az északiak nagyon nem. Nálunk az italozás gigaprobléma, de túl keveset beszélünk róla, épp ezért nem baj, ha egy film felhozza a témát. A forgalmazó egyébként a száraz novemberhez igazította,

ami azért is baromi érdekes, mert ez ma egy trendi dolognak számít – olyan sokan kapcsolódnak hozzá, hogy az ember felteszi a kérdést: mi van, gyerekek, ennyien isztok? Ebből is látszik, hogy forró topik, csak a szőnyeg alá söprik, pedig valahol mindenki érintett.

Melyik mozikban lehet majd látni?

Mindegyikben. Nagyon büszke vagyok rá, hogy az egyik legnagyobb forgalmazó annyira beleszeretett a baráti összefogásból készített kis filmünkbe, hogy a szárnyai alá vette. A téma egyébként mindenki számára érdekes, akinek köze van az alkoholhoz. Nem kell megijedni, senkinek nem akarunk beolvasni, mi a probléma valódiságával foglalkozunk. Azt is bemutatjuk, hogy egy ivó ember körül milyen nehezen működnek az emberi kapcsolatok, és megoldási javaslatokat is adunk az érintetteknek. Én tényleg nagyon örülnék, ha lennének olyanok, akik ezáltal egy kis bátorítást vagy megerősítést kapnának, és kezdenének valamit a helyzetükkel. Egyébként továbbra is hiszek abban, hogy egy film nem feltétlenül csak a témája miatt lehet jó, az is számít, hogy milyenek a színészek, a szöveg, a kép, a hang, a zene, és hogy ezek hogyan hatnak a nézőkre. Ugyanúgy, mint a tévéműsoroknál, sok apró dolog együttállása kell a sikeres végeredményhez.

(Borítókép: Ördög Nóra és Till Attila a Megasztár hetedik évadának válogatóján 2024-ben. Fotó: TV2)