Keleti Fejek

Forgács Károlyt (1936-1994) messzire repítette a nehéz és kilátástalan gyerekkor, amelyben az írás és a fotózás jelentett menedéket. A nyitott szájpadlással született egri fiú az ötvenes évek elején egy örökölt, ócska fényképezőgéppel indult. Osztálytársairól készített eleinte csapnivaló fotói után hamarosan helyi és pesti lapok közölték felvételeit, írásait. Ekkoriban még újságíró akart lenni, de beszédproblémái miatt nem vették fel az egyetemre. Mindez 1956-ban történt, így sokakkal együtt ő is a disszidálást választva hagyta maga mögött régi életét. Később úgy emlékezett vissza, hogy a dicsőséges visszatérésről álmodozva és a „rendkívüli életre hivatottak tudatával” indult el „önkényes és önkéntes tanulmányútra”.

A Fortepan a legnagyobb, szabadon használható, magyar nyelvű online fotóarchívum. Az Indexen a Fortepan szerkesztőivel együttműködve mutatjuk be a legizgalmasabb gyűjteményeket a huszadik századi magyar, amatőr fotósok hagyatékaiból.

Forgács végül Würzburgban kötött ki, ahol bár nem ismert senkit, hamar magára talált. Egyetemre járt, stoppal járta a világot és BUDAPRESS néven fotóstúdiót alapított. 1957 óta (küldetés)tudatosan, némi pózt sem nélkülözve a portré műfaja felé fordult, a szellemi élet „felelős egyéniségeinek gyűjtése és összegzése” lett a célja. Világviszonylatban. „Korunk nagyjait kívánom dokumentációként megörökíteni az utókor számára”– írta 1974-ben. Nem hiányoztak a nagy szavak: „Tevékenységem kultúrtörténeti jelentősége miatt tárgyilagosságra törekszem. Előítéletektől mentesen dolgozom, nem is jellemezhet más, mint az elkötelezettség, semlegesség, szakismeret és munkám tisztasága. Korlátokat csak anyagi körülményeim és egészségem szabhatnak.” Sorozatának Köpfe Unserer Zeit, vagyis Korunk Fejei címet adta, saját magát tekintve a Kelet és Nyugat fejei közötti kapocsnak. Politikusokat cserkészett be, Nobel-díjas írókat, festőművészeket, tudósokat, befutottakat és később híressé válókat, külföldi portréit nemzetközi képügynökségek vásárolták meg. A dicsőséges magyarországi visszatérés álma a hatvanas évek végén vált valósággá, külföldi sikerei után ekkor látogatott először haza, és hamarosan újra Egerben telepedett le.

Forgácsnak a fotózás adott lehetőséget a bizonyításra. A nyitott szájpadlással született fiú ebben a közegben nem volt selejt vagy félember (ahogy máskor érezte). Megtalálta a médiumot, ahol a beszéd „általában szükségtelen”. Elég volt a szemek játéka.

Csaknem hétezer negatív maradt Forgács után, rajtuk nagyjából hétszáz személlyel. Levelezések, telefonok, ajánlások, óriási szervezőmunka, kitartás és megszállottság áll az életmű hátterében. Rámenősség. Simulékonyság. „Mindszentynél a legvallásosabb, Lukács Györgynél a legkommunistább volt”– mondja róla a hagyaték feldolgozója. Mások szerint viszont mindenféle megalkuvás és elköteleződés távol állt tőle. Forgács ebben látta misszióját: „fel- és megmutassam a bennünket olyannyira kevéssé, vagy ferdén ismerő nagyvilágnak: nekünk is vannak ám Fejeink!”

A Fortepanra nemrég felkerült magyar vonatkozású portrék közül ritkán fotózott, (egykor) híres emigránsfejeket válogattunk. Bár ők voltak a Kelet Fejei (a Nyugat számára), itthoni sorsuk sokszor az ismeretlenség és feledés lett.

A teljes Forgács-anyagból itt láthat többet.