Mit kollektivizáljon még Orbán Viktor?

A kiskereskedelemben nincs verseny, nézzük meg csak a versenyhivatali eljárásokat: a multik erőfölényeskednek a beszállítóikkal szemben, átverik a vásárlóikat, viszik a nyereséget elfelé az országból. A megregulázásukra már kitalálták a bolti különadót, de azt nem szedhetik örökké. Viszont ha az egész kiskereskedelmi hálózatot állami irányítás alá vonnák, létrejöhetne a közértek nagy és egységes holdingja, és azon sem kellene aggódni, milyen szabályozókkal, ajánlásokkal tudnánk elérni, hogy a magyar áruk elfoglalják a bolti polcok nyolcvan százalékát, vagy akár négyharmadát! Állami áruház címmel sikeres filmünk is volt az ötvenes években, szóval a zembereknek nem is lenne ismeretlen a dolog, már csak valami jó, az ABC-re hasonlító fantázianév kellene. Ha ez beválik, akkor néhány év múlva akár össze is állhatnának a Trigránit vezérének zászlaja alatt az Általános Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezetek (Áfész), hogy nyissanak nyugati mintára egy nagy áruházat a Fehérvári úton, az Allee helyén.

"Szalai Annamária szervezhetné holdingba az Alexandrát, a Bookline-t és társait" – jegyezte meg az ötletadó kolléga. Azt nem tudjuk, hogy a legfőbb médiavezér milyen hatással lenne a magyar könyvpiacra, abban viszont biztosak vagyunk, hogy egy központilag vezérelt kiadó jobban meg tudná mondani, hány Wass Albertre van és hány Petri Györgyre nincs szüksége az országnak. Az állami könyvkiadó holdingon belül működnie kellene egy állami tankönyvkiadónak és egy állami nyomdának is, ideális esetben a korábbiak államosításával vagy visszavásárlásával (ahogyan az politikai, illetve üzleti szempontokból indokoltabb). Az állami könyvkiadás garantálhatná a zemberek olcsó és színvonalas szórakozását, művelődését is, hiszen a kultúra nem árucikk!

Akkor bezzeg még volt magyar foci, amikor a katonacsapat Honvédban Puskás, meg amikor a rendőrcsapat Dózsában Göröcs, meg amikor Kádár kedvenc SZOT-csapatában, a Vasasban Farkas játszott. Most meg zrt.-k és kft.-k lettek az egykori TC-k, SE-k és SC-k, a bajnokságnak is évek óta névszponzora van – bár legalább most már a szponzor neve miatt nem hívható az itthoni labdatologatás sörfocinak –, Nyilasi Tibor pedig talán már a zuhanyzó alá is reklámgallérban áll.

Nem állapot ez így, jobb lesz, ha az állam szépen kézbe veszi a dolgokat. Biztató jelek már vannak, például a kormányfő konzultál időnként a szövetségi kapitánnyal, MLSZ-elnököt delegál, csapatfinanszírozást szervez. De ez nem elég. A minisztériumok támogathatnák a csapatokat – amilyen kevés maradt belőlük, tárcánként akár kettőt is –, az egyesületek pedig kedveskedhetnének néha a sportpolitika irányítóinak nemcsak szépen kialakított VIP-páhollyal, hanem ízlés szerint összeállított csapattal vagy születésnapi bajnoki címmel is. Ismét szerveződhetnének a klubok gazdasági ágazatonként, és ha Vasasból, Bányászból kevesebb is lenne, a MÁV- és BKV-csapatok visszatérhetnének, emellett lehetnének Call Center SK-k vagy Üzletkötő SC-k is.

Az a csodás magyar kenyér! Azok a szélben derűsen ringó búzamezők! Pompás szarvasmarha-állomány az igaz magyar szürkemarhákkal, és nem holmi fritz Holstein-Frízekkel! Rackajuhok, magyar lapályok és mangalicák! Délceg kombájnok, daliás rakodók, kökényszemű traktoroslányok! Világhírű borkultúra, felvirágzó lovaskultúra, broiler csirkék, napostyúkok, tojógalambok! Idared, jonagold, starking, szabolcsi szovjet léalma! Gyulai kolbász, szegedi húsipar – mennyi nosztalgikus csudája a szocializmus agráriumának! A kolhozokba és szovhozokba tömörült magyar mezőgazdaság volt a KGST egyik kifogyhatatlan éléstára, erősítve évszázados téveszméinket arról, a magyar élelmiszer milyen pompázatos, milyen minőségi, milyen dicsőséges. Aztán jött a piacosítás, jöttek a magángazdaságok, jött az élelmiszerimport – szomorú, de nem visszafordíthatatlan folyamat ez.

A legfontosabbnak nem is egy magánkézbe került cég vagy ágazat visszaszerzését tartjuk, hanem egy már-már elfeledett, de nagyon fontos, az egész gazdaság bölcs, jó erkölcsnek megfelelő irányításáért felelős intézmény feltámasztását. Létre kellene hozni ismét az Országos Ár- és Tervhivatalt – az árhivatalt az 1938-as dicsőséges győri programmal hozták létre, egy ideig az 1948 és 1990 között létezett tervhivatalba integrálva működött –, hiszen ha van egy tervhivatalunk, tudjuk, miből mire van szüksége az országnak, ha van árhivatalunk, tudjuk, mi mennyibe kerülhet, nem kell annak a durva piaci versenynek minden emberi jót porba tiporva dúlnia. Ráadásul az infláció miatt sem kell többé aggódni, így az a folyton kekeckedő MNB-s offshore-lovag sem lesz olyan idegesítő.

Ez az egyetlen terület, ahol nem ronthatunk garázsajtóstul a házba, bölcsesség kell és előrelátás. Először is meg kell várni, hogy véget érjen a Mercedes-gyár építése Kecskeméten, aztán az Audi-bővítés Győrben. Aztán fel kellene ajánlani valamennyi állami támogatást az Opelnek és a Suzukinak egy kisebb nagyberuházáshoz vagy nagyobb kisberuházásokhoz. És ha mindenki mindennel kész van, akkor egy lendülettel államosítani az ágazatot a kapcsolódó tevékenységekkel együtt. Az egészet természetesen a dunaújvárosi Hankookal kellene kezdeni, a Mal-ügyből kiindulva, a környezetvédelmi kockázatokra hivatkozva már jó előre állami felügyelet alá vonva a céget (odafigyelve arra, nehogy egy megcsúszó Duna-parti löszfalon sorolja fel Illés Zoltán az államosítás óráiban, milyen abroncsgyári veszélyek leselkednek a természetre). Ha ezzel megvagyunk, a Csepel Művek és az Ikarus-gyár talpraállítására is fel lehet készülni.

Régen nem volt ennyi baleset, nem volt ennyi dugó, és kényelmesen lehetett parkolni a belvárosban is (ráadásul ingyen!). Aztán ránk szakadt a kapitalizmus, bárki importálhat új és behozhat használt autókat, sorra nyíltak az autókereskedések, autópiacok. Hát mi lesz így ebből az országból? Bezzeg régen: volt egy szép nagy Merkur, jó előre befizettük a kiválasztott autó (márka, típus, szín) árának felét az OTP-ben, kaptunk egy sorszámot, és vártunk türelmesen, hogy a mi számunkat is közzétegyék az újságban. Szóval fel lehetett készülni lélekben, hogy 18-36-48 hónap múlva – vagy ki tudja, mikor –, lesz egy autónk, ami – már csak a várakozás ideje miatt is – komoly értéket jelentett. Ráadásul durva adósságokba se vertük magunkat autóvásárláskor, mire megjelent a sorszámunk, összegyűjthettük a vételár másik felét is. Régen ez is jobb volt. Miért ne lehetne olyan újra?

Magánkórház, fizetős fogorvos, patikaliberalizáció, otthon szülés? Még mit nem. Az elmúlt nyolc év szétverte a legendás hírű, hagyományosan megbízható egészségügyi struktúrát, de ez nem mehet így tovább. A legfontosabb a kiszámíthatóság megteremtése egy új, nemzeti kockázatközösségben, a profithajhász tőke távoltartásával – a patikákban is –, hiszen tudjuk, az egészségügy nem lehet üzlet tárgya. Az államnak fokozottan – és az eddiginél gyorsabban – teret kell nyernie az egész ágazatban. Pénzre persze neki is szüksége van a magyar egészségügyi tradícióknak megfelelő magas nívó eléréséhez, ezért indokolt lenne átmenetileg, legfeljebb 50-60 hónapra elvonni a magán egészségpénztárakba áramló valamennyi befizetést az ott lévő vagyonnal együtt. A magánkórházakat államosítani kellene a befektető kártalanítása nélkül – mert nem érdemel kártalanítást sem az, aki más betegségén akar nyerészkedni –, vagy legalábbis lefoglalni a berendezéseiket, majd megversenyeztetni őket az állami szolgáltatókkal.

Van, aki azért bízza ránk a pénzt... – a forgóajtós reklámra életünk végéig emlékezni fogunk, akárcsak a reklámot követő az atyai megjegyzésre, miszerint azért is, mert nincs más. De miért is kellene, tesszük fel a kérdést a kétszintű bankrendszer huszonharmadik születésnapján, megjegyezve: a fogyasztóvédők panaszai szerint a szektorban nincs valódi verseny, az ügyfelek valójában kiszolgáltatott alattvalók. 2007-ben Gyurcsány banki szakértői bizottságot is létrehozott, hogy változzon a helyzet, de csak annyiban változott, hogy már nem ő a miniszterelnök. Mi ennél radikálisabb megoldásban hiszünk, az egész kereskedelmi banki szektort államosítani kellene. Egy jó állami tulajdonos – ami az OTP-nek hála a környező országok bankpiacain is megjelenne – biztosan tudná, mi az a normális profitszint, amivel még üzemelhet a rendszer, ráadásul a devizahitelesek megmentése is könnyebben menne.

Nem elég az osztrák vircsaft a magyar földeken, a magyar síneken is bécsi urunk legyen? Ráadásul úgy, hogy az ügyletet nemcsak a nemzeti együttműködés vezető ereje kifogásolta akkor még ellenzékben, hanem az ügyészség is vizsgálja. És még ráadásabbul úgy, hogy az osztrák vevő a vastag profit érdekében nem tartja be a vállalt foglalkoztatási garanciát, útilaput kötne több száz magyar vasutas talpfája alá. Eb ura Gaskó, nem hagyhatjuk ezt, vissza a Cargót az államnak!

Sőt, ideális esetben a teljes magyar energetikai és közműszektor, vezetékekkel, erőművekkel, villany- és vízórákkal, kábelekkel, dolgozókkal, benzinkutakkal, finomítókkal visszakerülhetne az államhoz (a befektetők egyes újsághírek szerint egyébként is fontolóra vették már az ország elhagyását). Magának a Molnak az államosítása – no jó, körülbelül ötödének állami kézbe vétele – nem új ötlet, maga a fejlesztési miniszter is azt mondta, az államnak és a Molnak is jó lenne, ha a magyar államhoz kerülne az oroszok kezében lévő bő húsz százalékos Mol-pakett. Ehhez persze kellene 450-470 milliárd forint, vagy valami igazi huszáros vágás, például a Malév elajándékozása az oroszoknak (bár lehet, az csak megdobná a Mol árát). Az egységes, giganagy állami energetikai szolgáltató akkor lenne különösen jó, ha egy még huszárosabb vágással a benzinkutakat is államosítanák, nem kellene idegeskednünk ismeretlen tájakon járva, hogy vajon hol lesz jó a Mol-kártyánk.

A piaci telekom-szolgáltatók csak a profitot termelik, meg is érdemelték a válságadót. A szolgáltatásaik színvonala csapnivaló, a Tékozló Homár szinte már bezárhatta volna ollóit, ha nincs a Chello/UPC és a Magyar Telekom. Ezek után az a minimum, hogy dj. Nyitrai Zsolt letölt egy nagy, szélessávú lendületet, és az egész magyar webet minisztériumi irányítás  alá vonja; jöhet a webkettes (sőt, webkétharmados) e-kormányzás, mobilszélessávval, 4G-vel, és az országhatárokon ezentúl bátran ki lehet írni, hogy Magyarország.hu.

Ténykérdés, hogy az Index írásai olykor kevéssé tükrözik a nemzeti együttműködési összefogás rendszerének szellemét. Ez hosszú távon aligha tartható. Meg aztán nekünk is kényelmesebb, bocsánat, biztonságosabb, perspektivikusabb lenne az öldöklő piaci verseny helyett valami nyugalmas közszolgálati státusz, bértáblával, életpályaprogrammal, nyugdíjkedvezménnyel.