Könyékig az Inában

A gyakorlatban nem változna szinte semmi, ha a Mol papírforma szerint is megszerezné az Ina többségi tulajdonát, horvát részről mégis heves ellenállásba ütközik a kísérlet. A magyar cégnek jelenleg is 47,2 százalékos tulajdonrésze van a társaságban, 2009-ben pedig átvette az Ina működtetése feletti irányítást is. Formálisan azonban nem az övé cég: 44,8 százalék a horvát államé, a közkézhányad pedig nyolc százalék.

Felsrófolták az árat

A Mol a nyolcszázalékos közkézhányadot szerette volna megvenni december közepén, a 800 910 darab részvényért egyenként 2 800 kunát - a tőzsdei árnál 60 százalékkal többet - ajánlott. A bejelentés után azonban elsősorban a horvát nyugdíjalapok vásárolni kezdték az Ina-részvényeket, egészen 3200 kunás szintig srófolva az árat.

Az AZ nyugdíjalap, a PBZ Croatia biztosító, a Raiffeisen és az Erste Plavi együttesen 342 ezernél is több Ina részvényt vásárolt, mintegy 3,4 százalékot. A Mol ennyiért azonban nem volt hajlandó vásárolni, a horvát versenyhivataltól azt kérte, hogy vizsgálja ki a tranzakciókat: létrejött-e az összehangolt magatartásra vonatkozó tiltott megállapodás.

A gyanúra az adott okot, hogy egyes sajtóhírek szerint a horvát kormány ösztönözte vásárlásra a vevőket. A nyugdíjalapok azonban tagadták, hogy utasításra vásárolnának, és ezt a Mol sem tartja valószínűnek, a többségi tulajdonnal szerintük érdemben semmi nem változna.

Nem adják a nemzetit

A 2009-es részvényesi megállapodásban rögzítették, a horvát államnak mindaddig vétójoga marad egyes stratégiai kérdésekben, és elővásárlási joga a Mol Ina-részvényeire, amíg 25 százalékos tulajdona van a cégben. Ennyi pedig ezután is maradna, még akkor is, ha a horvát állam megvalósítja korábbi terveit, és az uniós csatlakozásig 25 százalékra csökkenti az Inában meglévő részesedését.

A felvásárlást így elsősorban nem stratégiai érdekek, hanem a horvát nemzeti érzések blokkolják, az Ina a horvátok szemében “az utolsó nagy állami vállalat, amit még nem árusítottak ki teljesen”. A társaság fontos szerepet játszott a délszláv háborúban, a kisrészvényesek között a mai napig sok a háborús veterán, a munkások egy részének pedig már a nagyapja is az Inában dolgozott.

Versenyképessége viszont évről évre csökkent, finomítói elavultak voltak már a 90-es években is, és bár az állam már nem tudta hatékonyan működtetni a céget, privatizációja egészen az új évezred elejéig váratott magára.

Terjeszkedik a Mol

A rendszerváltás előtti évtizedekben a szocialista országok stratégiai fontosságú ágazatként kezelték az olajipart, egymástól független feldolgozási és logisztikai infrastruktúrát építettek ki, a nemzeti olajvállalatok között nem alakult ki specializáció, így azonban nem is érhették el a kritikus méretet, az egyes társaságok nem tudtak hatékonyan működni a határok megnyitása után. A kilencvenes években, a privatizáció megindulásakor a cégek felismerték, hogy a siker kulcsa a nemzetközi terjeszkedés, a túlélés egyetlen járható útjának a térség vállalatainak felvásárlása és a régió nemzeti piacainak konszolidációja tűnt.

A régióban az osztrák OMV mellett a lengyel PKN Orlen és a magyar Mol rúghatott labdába. Az első nagy erőpróba a szlovák Slovnaft 1999-es privatizációja volt, ahol végül a Mol került ki győztesen, stratégiai befektetőként beszállt a cégbe, majd öt év alatt teljesen integrálta a társaságot. Az első nagy siker után a Mol délre vette az irányt, nem csak Horvátországban, de Szerbiában, Macedóniában, Boszniában és Romániában is fontos piacot látott. A csoport célja az volt, hogy összefüggő piacot építsen ki egy, de legalább két tengeri kijárattal.

Irány az Ina!

Először 1998-ban próbált beszállni az Adria kőolajvezeték privatizációjába, egy évre rá pedig a Ruhrgassal közösen tett ajánlatot földgázhálózat kiépítésére. Tulajdonrészt azonban csak 2003-ban szerzett az Inában, a horvát állami vállalatért az OMV-vel szállt ringbe. A tenderen 85 millió dollárral kínált többet, mint az osztrákok és nagyjából százmillióval többet, mint amennyit a pakett az elemzők szerint ért, végül 25 százalék plusz egy részvény nagyságú részesedést szerzett a társaságban. A megállapodás szerint a Mol öt évig nem növelhette a részesedését a cégben és három évig nem csökkenthette az Ina alkalmazottainak létszámát.

Az Ina a Molnak a terjeszkedés kapuját jelentette Bosznia, Montenegró, Koszovó, Albánia és Szerbia felé, ráadásul az Adria-kőolajvezeték alternatív nyersanyagforrás is volt az orosz olajjal szemben. Erre jött rá a horvát vállalat komoly kutatási és kitermelői tevékenysége, amire a Molnak amúgy is régóta fájt már a foga. További szinergiát reméltek - az időközben szintén a Molba integrált - TVK olefintermelésének és az Ina naftatermelésének összehangolásától is, a finomítás közben képződő nafta ugyanis alapanyagként használható a festék- és gyógyszergyártásban. A százhalombattai és pozsonyi finomítók termelésével összehangolva az Ina két finomítóját pedig a Molnak gyakorlatilag az összes olyan célpiacát, amelyeken töltőállomásokkal rendelkezik, el tudja látni kőolajtermékekkel.

"A horvát vállalattal megerősödött a Mol, hiszen nagyon jelentős kutatási és termelési kapacitással és lehetőséggel gazdagodtunk, és tovább nőtt piaci részesedésünk Közép-Európában. Mindeközben az Ina is megerősödött azáltal, hogy a Mol jelentős beruházásokat hajt végre  a horvát vállalatban" - mondta az Indexnek Pánczél Andrea a Mol magyarországi kommunikációs igazgatója.

Egyre beljebb a cégben

A korlátozó öt év lejártával a Mol korábbi tervei szerint folytatta az integrációt, 2008 októberében 47,15 százalékra növelte a részesedését, így a horvát állam 44,83 százalékával kisebbségbe került. Egy évre rá a magyar vállalat már az operatív irányítást is átvette, 2009 január végén részvényesi megállapodást kötött arról, hogy az Ina hatfős igazgatóságába három főt delegálhatnak a magyarok, köztük az elnököt, akinek a szavazata egyenlőség esetén dönt. A horvát kormány szintén három főt delegál a testületbe. Ekkor állapodtak meg a már említett horvát elővásárlási jogról, valamint a vétójogról is.

A Mol és a horvát állam között egyetlen vitás ügy a gázüzletág kiszervezése volt, a Mol vezetése ugyanis nem szívesen folytatná tovább a hatósági árazás miatt folyamatosan veszteséges tevékenységet. A kormány ígéretet tett arra, hogy 2009 végéig átveszi az üzletágat, ezt azonban később 2010 végére halasztották, egyelőre azonban ez sem történt meg. A Mol szerint már az is elég lenne, ha végrehajtaná a kormány a horvát gázpiac liberalizációját, amit uniós tagként később úgyis meg kellene tennie.

Boszorkányüldözés

A 2010 szeptemberében bejelentett decemberi részvényvásárlási kísérletet azonban nem a gázügy, hanem a belpolitikai harcok torpedózták meg: Jadranka Kosor a jelenlegi kormányzópárt miniszterelnöke elődjének, a 2009-ben korrupciós ügyekbe belebukott Ivo Sanadernek a híveit próbálja felszalámizni, 2010-ben így az elmúlt évekből az összes olyan nagyobb ügyet előrángatta, amihez a HDZ volt miniszterelnökének és körének köze lehetett. Az Ina privatizációja kapcsán vizsgálóbizottságot is felállított, az azonban nem talált semmi szabálytalant.

Az SDP horvát ellenzéki szociáldemokrata párt közben felszólította a kormányt, hogy akadályozza meg, hogy a Mol többségi részesedéshez jusson a nemzeti olajtársaságban. Ellenséges felvásárlásról beszéltek, és az OMV korábbi magyarországi kísérletéhez hasonlították az ügyletet. Bár egy hétéves stratégiai együttműködés harmadik lépéseként tett nyilvános ajánlattétel esetén ez aligha értelmezhető, Kosor is meglovagolta a horvát közhangulatot, és megígérte, hogy megvédi az Inát.

Előbb, vagy utóbb

A Mol azonban úgy tűnik, inkább csak átmeneti színtere volt a politikai csatározásnak, mint valós célpontja, az utóbbi hetek horvát sajtójában már alig esett szó a témáról, elemzők szerint a kormány sem tűnik elutasítónak, ha a Mol nem most, akkor később szerzi meg a többségi tulajdont.

Pánczél Andrea szerint a Mol mindig világossá tette, hogy hosszú távra tervez Horvátországban és hogy érdekelt a további részesedés megszerzésében, az ötven plusz egy százalék elérésének fontossága azonban túl van dimenzionálva.