Itt a világgazdasági válság?

Világgazdasági válság van?

Alan Greenspan, az USA jegybankjának szerepét betöltő Federal Reserve (Fed) volt elnökének sokak által osztott véleménye szerint százévente egyszer van a mostanihoz fogható válság. Bár a válság rémképével egyébként többen riogattak korábban is, a mostani helyzetet, legalábbis egyelőre, nem lehet az 1920-as évek végén kibontakozó világgazdasági válsághoz hasonlítani. Alapvető különbség ugyanis, hogy akkor teljes ágazatok jutottak csődbe, egy sor területen állami beavatkozásra volt szükség.

Akkor most recesszió van, pénzügyi turbulencia, pénzügyi válság, hitelválság, vagy mi? És hogy függ ez össze?

Minden van, részben össze is függ, és persze egymást erősíti, de azt már nem igazán lehet állítani, hogy az egyik szükségképpen előidézte a másikat. Inkább két folyamat összeéréséről, majd egymást erősítő hatásairól beszélhetünk.

Nézzük előbb a recessziót. Noha a fogalom maga sincs teljesen tisztázva, több értelmezés is van arra, hogy a GDP tényleges visszaesését vagy a növekedési ütem adott időn keresztül való csökkenését értjük-e alatta.

Ami biztos: az amerikai gazdasági növekedés lecsendesült, visszaesett az elmúlt években, és attól lehet tartani, hogy az elmúlt években jellemző elképesztő ütemű, részben Ázsia, részben éppen Európa diktálta fejlődési ütem is csökken. Ismét nagyon leegyszerűsítve a dolgokat: ez egyfelől azért van, mert a szárnyalás nem tarthat örökké. Ha valaki 10 egységről 20 egységre növeli vagyonát, akkor a növekedése 100 százalékos, de ahhoz, hogy újból 100 százalékos növekedést érjen el, azaz 40 egységre kússzon fel, már 20 újabbra van szüksége - most mondjuk, hogy a GDP egészét a gyárak száma adja, az előbbi példában szereplő minden egység pedig egy gyár.

Másfelől a növekedést részben a termelés, részben az azt felvevő fogyasztás biztosítja. Márpedig az USA-ban a fogyasztás jelentős részben hitelből folyt, így 2007-ben, az első bankcsődök után, az egyik legnagyobb és máig érvényes kérdés éppen az volt: mennyire esik vissza a fogyasztás a nyilván szigorodó hitelfelvételek miatt.

Mert ha az amerikai polgár kevesebb kínai pólót vesz, akkor Kínában kevesebb új pólógyárat kell építeni. És a további, fontos kapcsolat: ha a kínai pólógyáros talál is magának új piacokat, például éppen Kelet-Közép-Európában, ahol az országok többségében folyamatosan emelkedik az életszínvonal, a fogyasztás, azaz egyre több pólót veszünk, a gyár felépítéséhez hitel kell. Hitelt viszont egyre nehezebben, drágábban kap, azaz kétszer is meggondolja, megéri-e új gyárat építeni.

(A kérdés persze sokkal összetettebb ennél, elég, ha csak a nyersanyagárakat hozzuk példaként: öt éve minden olcsóbb volt, a pólógyáros is megvette az áramot, meg a nagyobb nyereséggel dolgozó számítógépgyáros is. Aztán annyian akartak áramot venni, hogy nem volt elég, felment az ára, és már csak a nagyobb nyerességel termelő gyáros tudta megvenni, a másik csődbe ment, ami persze nem tesz jót a gazdasági növekedésnek.)

Idén nyárig szinte egybehangzó vélekedés volt a nemzetközi gazdasági életben: az USA visszaeshet, a világ legnagyobb fogyasztójának és termelőjének gyengélkedése pedig hatással lesz a világgazdaság egészére, de Ázsia és Európa képes lesz ellensúlyozni folyamatot. Most egy kicsit megtörni látszik ez a nézet, egyre többen emlegetnek jelentősebb visszaesést mindenütt, de azért reálgazdasági válságról, azaz ágazatok - pl. a mezőgazdaság vagy az építőipar világszerte elharapozó tönkremeneteléről - nincsen szó. És nincs szó, legalábbis egyelőre, arról sem, hogy állami beavatkozással kellene a bankrendszeren kívüli szektorokat megmenteni.

Mi történt?

A válságnak most valójában a sokadik hullámát éljük meg, a krízis eleje 2007 tavaszára nyúlik vissza: akkor volt először hatása a globális piacon is annak, hogy az amerikai ingatlanárak esni kezdtek. Alapvetően ugyanis ez tekinthető a válság kiindulópontjának.

A dot.com-lufi kipukkadása, majd a 2001. szeptemberi terrortámadás nyomán a gazdasági fellendülést ösztönzendő az előbb említett Greenspan vezette Fed nagyon alacsony kamatokat vezetett be (sokan nem is mulasztják el megemlíteni a mostani helyzet kialakulásában játszott felelősségét). Az alacsony kamatok mellett ugyanis egyrészt a tőkepiacokra áramlik a pénz (nem éri meg bankbetétben fialtatni), lehetővé téve a cégeknek az egyszerűbb tőkebevonást, másrészt a cégek könnyen jutnak forráshoz, hitelhez fejlesztéseikhez.

Az alacsony kamatok azonban növelik a lakossági fogyasztást is, ösztönzik a hitelből való vásárlást, ezzel egyébként megint csak elősegítve a gazdasági növekedést (van kinek eladni az árut.) A hitel ugyanakkor valójában maga is egy áru, termék, amit a bankok forgalmaznak: pénz, aminek ára van. A kamat adja a bankok nyereségének jó részét. Azaz a bank maga is abban érdekelt, hogy minél több hitelt helyezzen ki, persze akkor, ha megfelelően biztosítva látja, hogy az adós törleszteni tud, illetve van megfelelő fedezete. Azaz feltételezhető, hogy az adós megfelelő bevétellel rendelkezik, illetve, ha baj van, elég értékes a fedezet.

Az elmúlt években két dolog zajlott le párhuzamosan: az ingatlanárak robbanásával azok értéke túlnőtt a korábban felvett hitelek biztosításához szükséges fedezeti értéken, ezért a bankok elkezdték újabb és újabb hitelekkel megkínálni ügyfeleiket, akiket ráadásul sokszor egyre kevésbé ellenőriztek. Sok esetről tudni, amikor a legalapvetőbb személyes adatok sem stimmelnek egyes hitelek könyvelésében.

Másfelől a bankok elkezdték teríteni a hitelállományukat: olyan származékos (derivativ) termékek jöttek létre, amelyeknek a kihelyezett hitel, illetve az azon elvileg képződő nyereség volt az alapjuk. Még egyszerűbben: ha az egyszerű halandó vesz egy befektetési jegyet, hogy megtakarításainak értékét növelje, a mögött mondjuk lehet tőzsdei részvényekből összeállított portfolió. De újabban lehetett "hitelbe fektetni": az egyszerű halandó valójában arra adja oda pénzét, hogy abból másnak hitelt nyújtsanak, neki pedig a kamatnyereség egy része biztosítja a hozamot (a valóságban az jellemző, hogy amikor az átlagember beteszi valahova a pénzét, akkor az több különböző hátterű befektetésben fial). A kör részben ott zárul be, amikor az amerikai polgár felvesz még egy hitelt (mert az ingatlana értéke nő, és van fedezet), majd a hitelből kapott pénzt befekteti - hitelbe.

Ezért lehet piramisjátékhoz hasonlítani az elmúlt évek történéseit, és az USA-ban egyszerűen nem is modellezték azt a lehetőséget, hogy az egymásra épülő hitelekkel mi történik, ha az ingatlanárak váratlanul elkezdenek csökkeni, azaz a fedezet értéke csökken, ráadásul ezzel párhuzamosan, mondjuk, az adós elveszíti munkahelyét, ne adj' isten, csak nem lehet őt megtalálni.

Na de miért csökkentek az ingatlanárak?

Külön misét érne a történet! Röviden azért, mert a piac részben az olcsó hitelek fokozta kereslet miatt amúgy is túlfűtött volt, indokolatlanul magas árszintekre jutott, részben azért, mert a kereslet amúgy is csökkent, nem kis részben az amerikai gazdaságnak - az egyebek között a növekvő munkanélküliségben is jelentkező gondjai miatt (amiket nem orvosoltak az alacsony kamatok sem).

Hova tűnt a sok sok pénz?

Jelentős részben sehova. Mint látható, a folyamat alapja a rossz hitel, illetve a hitelen várt nyereség volt, azaz voltaképpen meg sem termelődött pénz veszett el. Másfelől persze nyilván számszerűsíthető a veszteség: a fedezetlen hitelek bedőlésével pénz maradt például annál az amerikainál, aki felvette a hitelt, és nem tudja visszafizetni, bukott az az amerikai, aki vett egy befektetési jegyet, és a befektetési bank csődje miatt nem kapta vissza a pénzét vagy annak egy részét. Az egyes bankok egymás között egyszerűsítve ugyanúgy járnak el, mint az egyszerű polgár és bank kapcsolatában, tehát ugyanígy keletkeztek a bankrendszeren belüli veszteségek is.

Miért nem csak az USA-t érinti a válság?

Mert a pénzpiaci folyamatok az amúgy is globalizált világgazdaság részfolyamatai közül is a "legglobalizáltabbak", ráadásul a központi szerepet az USA játsza. Amikor Magyarországon elmegy valaki, és beteszi a pénzét a bankba, azt nem úgy kell elképzelni, hogy berakták a széfbe: a bank elkezdi megforgatni azt a pénzt, hogy az ügyfélnek adott betéti kamat feletti hozamot érjen el, tehát a betéten is nyereséget termeljen. Kiviszi a pénzt pénzpiacra, azaz, leegyszerűsítve, kölcsön adja más bankoknak, vagy éppen devizába fekteti, tőzsdére viszi, befektetési alapkezelőre bízza, nagyobb bankra bízza stb.

Ugyanezt csinálják a befektetésialap-kezelők is, a nagyok nagyban, a kicsik kicsiben. A kisebbek pedig sokszor a láncban egy nagyobb cég termékeit veszik át, vagy éppen több cégét kombinálják össze (ha van X banknak egy X nevű alapja, Y-nak egy Y, akkor jöhet egy kisebb alapkezelő, bevásárol mindkettőből, összeteszi őket, és eladja Z néven a befektetési jegyet, és mindezt a végtelenségig lehet görgetni). Azaz a hitelderivativok, a fent említett termékek szétszórodtak a világban, ráadásul sokszor úgy: mire egy európai ország befektetőihez eljutott egy termék, nem is lehetett tudni, pontosan mi is van mögötte, annyi különböző kombináció volt lehetséges. Éppen erről szólt tavaly ősszel, a válság egy korábbi hullámában az a kérdés, hogy sokszor az amerikai és európai bankok nem is tudták, mekkora a kitettségük a válságban érintett termékekben, a bedőlő hitelekben.

Magyarországon is veszélyben vannak a befektetések és a bankok?

Nehéz lenne teljesen kizárni, hogy magyarországi befektetési alapok, bankok is bevásároltak olyan alapokat, melyek értéke csökkent. Ugyanakkor az már egy éve is biztosnak tűnt, és most egyre inkább úgy látszik, hogy ez a fajta közvetlen kitettség elhanyagolható, ha volt is vesztesége magyar pénzintézetnek a válsággal összefüggésben, azt simán el tudta fedni, anélkül, hogy a válságra kellett volna fognia.

Megjegyzendő: az előbb említett probléma, hogy a bankok sem tudták mekkora a kitettségük, részben valós, és végső soron az amerikai pénzügyi szabályozás hiányosságaira vezethető vissza, részben egyszerű titkolózás. Jobb egy kisebb veszteséget csendben leírni, mint az amúgy pánikszerű hangulatban azt mondani, néhány milliót a válsággal összefüggésben buktak el.

De akkor miért esik a tőzsde és a forint?

Sem a magyar tőzsde, sem a forint mozgását nem magyar befektetők határozzák meg elsősorban, hanem nagyobb külföldi befektetési házak, akik hol úgy gondolják, hogy sokat lehet keresni az általánosságban még mindig kockázatosabbnak ítélt, úgynevezett feltörekvő piacokon (ilyen a régiónk, de Kína vagy Dél-Afrika is), hol úgy, hogy nem, vagy legalábbis a kockázatot ítélik túl nagynak.

Amikor történelmi befektetési házak mennek tönkre, a kockázat szó átértékelődik, az alig több mint tízéves piacok, mint amilyen a magyar is, automatikusan eladósorba kerülnek, vagyis a befektetők kiviszik a pénzt a tőzsdéről, és a forinttól is inkább szabadulnak - márpedig ha sokan akarnak forintot vagy forinteszközöket, mint magyar állampapírt eladni pénzpiacon, akkor a forint ára csökken. A kockázat szó átértékelődésének másik eredménye, hogy a befektetők a legbiztonságosabbnak hitt befektetésekhez, a fejlett államok államkötvényeibe teszik át a pénzüket – "mert az aztán nem dőlhet be" alapon. És lássuk be: egy New York-i irodából egy amerikai államkötvény bizony biztonságosabb, mint azon országé, amely ugyan már négy éve tagja az EU-nak, de húsz éve még kommunista volt, és "talán Bukarest a fővárosa".

A tőzsdéktől való elfordulás ilyen időben persze a fejlett országokat is eléri, az európai és persze az amerikai börzék is zuhantak az elmúlt napokban.

Nem egy vállalat teljesítménye határozza meg a részvenyei árfolyamát?

De, vagy legalábbis nagyrészt, van azonban, amikor a brókerek és portfoliómenedzserek agya elborul, mielőbb a lehető legbiztonságosabbnak ítélet befektetési formában szeretnék látni a rájuk bízott pénzt, és kiszórják a részvényeiket. Másfelől most a részvénypiacok megítélését a hitelválságtól függetlenül is rontja, hogy általános recessziótól való félelem is kísért, már több mint egy éve. Márpedig, ha recesszió van, akkor a tőzsdei cég eredménye és részvényeinek ára is csökken, mert nem tud akkora nyereséget (és így a részvény után járó osztalékot), illetve növekedési potenciált (a részvény későbbi értékébe vetett hitet) felmutatni.

Mekkora része van a pszichés folyamatoknak, a brókeragyak elborulásának a válságban?

Nagy. Nyilván már a kialkulásában is, hiszen a hitelválsághoz részben az alaptalan optimizmus, a felelőtlen és esetenként szabálytalan hitelezés vezetett. Másfelől nyilván a mostani "kész helyzet" lemenedzselésében is óriási szerepe van a feltámadt félelemnek. Azért is telhet el több mint egy év a Bear Sterns tavaly nyári és a Lehman Brothers e heti csődje között, mert miközben minden bank mint az őrült szigorítja hitelezési, befektetési gyakorlatát, ez azt is jelenti, hogy a napi működés finanszírozására egyre nehezebben jutnak egymástól hitelhez. Márpedig, és ezért érinti kiemelten a befektetési bankokat a csődhullám, míg egy nagy lakossági bank részben nála elhelyezett betétekből fedezi napi működését, azt, hogy az ügyfél bármikor bemehet, és kiveheti pénzét, a befeketési bankok ugyanezt jellemzően bankközi hitelekből oldják meg. A rossz adósok listájára, akikkel nem, vagy nehezebben állnak szóba, most ők is felkerültek.

Miért kell állami beavatkozás?

Éppen a fenti folyamatok enyhítésére, azaz a félelem okozta pénzhiány enyhítésére. A pénzügyi rendszer egésze azért van veszélyben, mert nem lehet száz százalékig kizárni azt, hogy ami most "kicsiben" zajlik a bankok között, átterjed a lakosságra is. Azaz: míg most a nagyobb, a válság jelenlegi szakaszát komolyabb fennakadás nélkül átvészelni képes bankok nem adnak pénzt a kisebb szereplőknek, előfordulhatna, hogy a csődöktől megrettenő lakosság nem ad pénzt a bankoknak, azaz megy, és kiveszi a betéteit (és beteszi pénzét a párna alá.) És ez az, ami ha a bekövetkezik, a legnagyobb, legjobban működő bankokat is percek alatt tönkre teheti. Ha nincs bank, nincs hitel, nincs pénz - a világgazdaság 200 éve működő alapjai tűnhetnének el. Akkor pedig már a válság helyett is érdemes új szót találni.