Miért éppen Pakisztán? III. rész

Cikksorozatunk első és második részében áttekintettük Pakisztán múltját és jelenét. A zárórészben megpróbáljuk felvázolni jövőjét, és megválaszolni a sorozat címében szereplő kérdést is.

Amikor Hillary Clinton 2009 áprilisában a cikksorozatunk második részében már idézett kijelentést tette a halálos fenyegetésről, amit a pakisztáni talibán jelent, Pakisztán történelme talán legsötétebb óráit érte. Az elkerülhetetlen pusztulás képe azonban eddig sosem látott esélyt is teremtett. Az volt a pillanat, amikor a történelem során először érdekközösség alakult ki az összes érintett ország között. A terrorizmus onnantól már Pakisztán problémája is volt.

Kisebb, mint gondolnák

Az előző két részben Pakisztán történelmén és jelenén keresztül megérthettük motivációit és az egzisztenciális rettegést, amely taktikáját és stratégiájét meghatározta. Mielőtt továbblépünk, foglalkoznunk kell a térség többi játékosának motivációival is.

Pakisztán Indiát tekinti legfőbb riválisának, de ezt legfeljebb önértékelési zavarnak nevezhetjük. Bizonyos adottságai alapján - a világ hatodik, egyben a muzulmán világ második legnépesebb országaként és az egyetlen iszlám atomhatalomként - lehetne akár a világ vezető iszlám hatalma, de Szaúd-Arábia gazdagabb, Irán pedig meggyőzőbb teljesítményt nyújt. Utóbbi esetében elég arra gondolni, hogy két proxyja, a Hezbollah és a Hamász révén egyedüli muzulmán államként sikerült megállítania Izraelt háborús konfliktusban, Libanonban és Gázában. Azaz Pakisztán még az iszlám világon belül sem volt képes megszerezni a vezető szerepet. Regionális ambícióinak pedig az Indiával szembeni katasztrofális vereség vetett véget 1971-ben. És bár a regionális hatalmi státusát már közel négy évtizede elvesztette, még mindig Indiát tekinti fő ellenségének.

Azt az Indiát, amely valójában a 71-es győzelme óta sokkal komolyabb szerepre hivatott és vágyik. India 1974-ben nem Pakisztán ellen fejlesztette ki atombombáját, hanem a szomszédos atomhatalom, Kína ellen. Pakisztán a kínai-indiai rivalizálás mellékhadszintere csupán, és bár létezése frusztrálja Indiát, a fő cél nem Pakisztán elpusztítása, hanem Kína regionális hegemóniájának megakadályozása. Ennek belátása nélkülözhetetlen lenne az indo-pakisztáni viszony rendezéséhez. Ennek első lépése pedig a Pakisztán támogatásával Indiában, elsősorban Kasmírban működő iszlámista terrorcsoportok felszámolása lehetne, melyhez most, hogy a szélsőséges iszlám már magát Pakisztánt fenyegeti, adottak a feltételek.

A szélsőséges iszlám elleni harcban India legfőbb riválisa, Kína is partner lehetne. Kína nyugati részén nagy számban élnek muzulmánok, és az ujgur terrorizmusról szóló hírek nem csupán a kínai elnyomó propaganda agyszüleményei. Az ujgurok részesei a globális dzsihádnak, sok egyéb muzulmán népcsoport mellett ujgurok is részt vettek az afganisztáni háborúban, és képzést kaptak az al-Kaida táboraiban. Amennyiben a globális dzsihád infrastruktúrája érintetlen marad, Kína hamarosan a Szovjetunió vagy India helyzetében találhatja magát, amikor egy külső támogatást élvező belső ellenség asszimetrikus hadviseléssel folyamatos károkat okoz, és aránytalanul nagy erőket köt le, korlátozva ezzel stratégiai mozgásterét. Ettől eltekintve ugyanis Kína gyakorlatilag az egyetlen haszonélvezője a jelenlegi helyzetnek. Szövetségesén, Pakisztánon keresztül Kína közvetlen kijárattal bír az egyetlen világóceánon, az indiain, melyen nem érvényesül legfőbb globális riválisa, az Egyesült Államok hegemóniája - nem véletlenül épül kínai pénzből a beludzsisztáni Gvadarban Pakisztán legnagyobb mélyvizi kikötője.

Pakisztán egyben közvetlen szárazföldi összeköttetést biztosít legnagyobb potenciális nyersanyagforrásához, Iránhoz is. És az sincs Kína ellenére, hogy az afgán-pakisztáni konfliktus a globális rivális Egyesült Államok és a regionális ellenfél, India mellett még Oroszországot is leköti.

Az oroszok már a hátsó kertben vannak

A szovjet hadsereg afganisztáni vereségével és a Szovjetunió szétesésével Oroszország pozíciói jelentősen gyengültek Közép-Ázsiában, de a térség továbbra is fontos része az orosz geopolitikának. Az orosz birodalom és a Szovjetunió egykori határai a mai napig az orosz befolyási övezet határai, és a szélsőséges iszlám előretörése nemcsak ezen területek elvesztésével fenyegetnek, hanem konkrétan fenyegetik Oroszország biztonságát - elég csak a Kaukázusban aktív szélsőséges iszlám csoportokra gondolnunk.

Tény azonban, hogy orosz szemszögből legalább ilyen aggasztó Kína és az Egyesült Államok jelenléte a térségben. Az iszlám szélsőségesek előretörése Üzbegisztánban, valamint az elmúlt hónapok kirgizisztáni eseményei azonban meggyőzhetik Moszkvát arról, hogy a szélsőséges iszlám közvetlenebbül fenyegeti globális pozícióit Kína és az Egyesült Államok regionális jelenléténél.

Ezen cikk szerzője nem titkoltan hajlik arra az álláspontra, hogy a fehér embernek amúgy nem sok keresnivalója lenne Közép-Ázsiában. "Az afganisztáni nem nyerhető háború, amerikai szempontból valójában csak a vereség minősége kérdés: méltóságos kivonulás, vagy megalázott menekülés között választhatnak majd a jövőben. [...] De vajon ellenére lenne-e az Egyesült Államoknak és a Nyugatnak, ha Irán, Pakisztán, India, Oroszország és Kína Afganisztánban foglalná el magát? Persze egy háborúnak, amelyben négy (Irán ambícióit figyelembe véve négy és fél) atomhatalom is érintett, fennáll a nukleáris háború veszélye. De európai szemmel mégis megnyugtatóbbnak tűnik, ha egymást lövöldözik atomrakétákkal, nem pedig az első elérhető "keresztes" területet" - írtuk másfél évvel ezelőtti elemzésünkben.

A fehér ember jelenléte ugyanakkor immár történelmi adottság. Arra, hogy Afganisztánból valaha stabil, nem iszlámista állam legyen, az egyetlen garancia az Egyesült Államok szerepvállalása. Márpedig Afganisztán stabilitása létfontosságú Pakisztánnak. Barack Obama választási kampányában az afganisztánit az "igazságos háborúnak" nevezte, és erőteljes szerepvállalást, csapaterősítéseket és rendteremtést ígért. Legfőbb tanácsadói, Barnet R. Rubin és Richard Holbrooke képesek voltak egészként tekinteni a régióra, és a kezdetektől regionális együttműködésben, Kína, India és esetlegesen Irán bevonásán gondolkodtak.

Stratégiai tévedések

Elnökként Obama más utat választott. Közép-ázsiai különmegbízottja, Richard Holbrooke portfoliójából pakisztáni nyomásra kimaradt India, mely így továbbra sem része az afganisztáni rendezési terveknek. Belpolitikai nyomásra, a demokraták balszárnyának megnyugtatására pedig csak korlátozott szerepet vállalt Afganisztánban azzal, hogy a csapaterősítésekkel párhuzamosan időhatárt is szabott, jelezvén, hogy 2011-ben már megkezdené az amerikai csapatok kivonását Afganisztánból. Mindezt úgy, hogy míg a vereségnek számtalan definíciója létezik Afganisztánban, továbbra sincs meghatározva, hogy mit tekintene győzelemnek az Egyesült Államok. Az amerikai elhivatottság hiánya pedig bizonytalanságban tartja Pakisztánt is - az okokat már részleteiben elemeztük az eddigiekben.

Az elkötelezettségek határozott vállalásának elmaradása mellett az Egyesült Államok egy másik stratégiai hibát is elkövetett. Politikailag a korrupt pakisztáni elitet, anyagilag pedig a megkérdőjelezhető hűségű pakisztáni hadsereget támogatja. Az elmúlt években Pakisztán több milliárd dollárnyi közvetlen amerikai támogatást kapott, ám ennek kilencven százalékát a hadseregnek utalták, ahelyett, hogy a civil társadalmat erősítették volna az országban. Pedig az utóbbi teremthetne esélyt arra, hogy az átlag pakisztáni ne ellenséget lásson az amerikaiakban, akik vagy a nyugatias műveltségű, de a feudális viszonyrendszer fenntartásában érdekelt politikusokat, vagy a ténylegesen a nép képviselőjeként fellépő, de népszerűtlen háborúk sorát megvívó, egyeduralomra törő hadsereget támogatják. Az Egyesült Államok a kivonulással ugyan minimalizálhatja saját veszteségeit, de kudarca az arculatvesztés mellett komolyan magában hordozza Pakisztán összeomlásának veszélyét. Márpedig Pakisztán atomhatalom, összeomlásával igen nagy esély lenne rá, hogy a szélsőséges iszlámisták atomfegyverekhez jussanak.

A közép-ázsiai stabilitás más szempontból is fontos az Egyesült Államoknak. Obama elnöksége első lépéseként feladta Irakot, ezzel jelentősen gyengültek az amerikaiak pozíciói a Közel-Keleten. A keletkezett hatalmi vákuumot az atombombáján gőzerővel dolgozó Irán igyekszik kitölteni. Márpedig, ha az Egyesült Államok meg akarja fékezni Irán ezirányú törekvéseit, jelen kell lennie a térségben. Ehhez pedig most csak Afganisztánban adottak a feltételek. Így Pakisztán, legyen bármilyen megbízhatatlan vagy működésképtelen, gyakorlatilag az egyetlen választható partner maradt a térségben a szövetségest kereső nyugatiaknak.

Irodalomlista:

Beaumont, Peter & All: The Rout of the Taliban, Part I-II.; The Observer, November 18, 2001.
Cole, Steve: Ghost Wars - The Secret History of the CIA, Afghanistan, and bin Laden, from the Soviet Invasion to September 10, 2001; Penguin Books, 2004.
Crile, George: Charlie Wilson's War; Atlantic Books, 2003.
DeYoung, Karen: Obama to Explore New Approach in Afghanistan War; The Washington Post, November 11, 2008.
Dreyfuss, Robert: Obama's Afghan Dilemma; The Nation, December 22, 2008.
Fair, C, Christine: Pakistan's Own War on Terror - What the Pakistani Public Thinks; Columbia University Journal of International Affairs v. 63 No. 1 pp 39-56.
Friedman, George: America's Secret War - Inside the Worldwide Struggle Between the United States and It's Enemies; Random House, 2004.
Ganguly, Sumit - Howenstein, Nicholas: India-Pakistan Rivalry in Afghanistan; Columbia University Journal of International Affairs v. 63 No. 1 pp 127-140.
Glatzer, Brent: The Pashtun Tribal System; in G. Pfeffer, D. K. Behera (eds): Concept of Tribal Society (Contemporary Society: Tribals Studies, Vol 5), chapter 10, pp 265-282; Concept Publishers, 2002.
Hasnat, Syed Farooq: Pakistan's Strategic Interests, Afghanistan and the Fluctuating U.S. Strategy; Columbia University Journal of International Affairs v. 63 No. 1 pp141-156.
ICOS: Struggel for Kabul: The Taliban Advance; Intenational Council on Security and Development (ICOS), 2008.
Khalilzad, Zalmay - Byman, Daniel:Afghanistan: The Consolidation of a Rogue State; The Washington Quarterly, Winter 2000.
McMahon, Robert: Kabul Lacks Capacity to Govern; interview with Jawad, Said; Council on Foreign Relations, February 28, 2007.
Rashid, Ahmed: Descent into Chaos - the U.S. and the Disaster in Pakistan, Afghanistan, and Central Asia; Penguin Books, 2009.
Roggio, Bill - Gannon, Kathy: Is Pakistan Doing All It Should to Secure Its Afghan Border - an Online Debate; Council on Foreign Relations, March 2, 2007.
Rubin, Barnett R. - Rashid, Ahmed: From Great Game to Grand Bargain; Foreign Affairs, November/December 2008.
Rubin, Barnett R.: Saving Afghanistan; Foreign Affairs, January/February 2007.
Shafqat, Saeed: Pakistan: Militancy, the Transition to Democracy and Future Relations with the United States; Columbia University Journal of International Affairs v. 63 No. 1 pp 89-110.
Siddiqa, Ayesha: Jihadism in Pakistan: The Expanding Frontier; Columbia University Journal of International Affairs v. 63 No. 1 pp 57-72.