Íme egy politikus, aki betartja ígéreteit

Tavaly az elnökválasztási kampány során Amerika egyik fele elhűlve, a másik fele őrjöngő örömmel fogadta, hogy Donald Trump hétről-hétre meredekebb ígéretekkel hozakodik elő: falat épít a mexikói határra és mindezt ki is fizetteti a szomszéd országgal, kitiltja a muszlimokat az Egyesült Államokból, nem enged be egyetlen szíriai menekültet sem, hazaküld minden illegális bevándorlót, nekimegy az abortusznak, eltörli Barack Obama egészségügyi reformját, megszünteti a környezetvédelmi hivatalt, újra elhozza az olaj- és szénkorszakot, elkaszálja az amerikai munkahelyeket romboló szabadkereskedelmet, hazaparancsolja a külföldön gyártó amerikai cégeket, “szarrá bombázza” az Iszlám Államot, visszahozza a kínzást mint vallatási eszközt, stb.

A Trumptól rettegők szörnyülködésébe és rajongóinak populista mámorába egyaránt belerondított azonban az a közkeletű vélekedés, hogy ezeket az ígéreteket azért vélhetően a republikánus jelölt sem gondolja teljesen komolyan, hiszen egy részük eleve alkotmányellenes, másik részük nemzetközi válságokat okozna és az amerikai gazdaságnak is ártana.

Ezt a narratívát erősítette, hogy megválasztása után Trump több dologban visszatáncolni látszott, és a tőle tartók kicsit talán meg is nyugodhattak, hogy mégsem jön el az apokalipszis, csak egy sima republikánus elnökség lesz. A riasztó jelekre pedig mindig lehetett azt mondani, hogy az ígéretek egy része eleve kivitelezhetetlennek tűnt. Egészen idáig.

Donald Trump ugyanis alig több mint egy hete az Egyesült Államok elnöke, és ez idő alatt:

• elrendelte, hogy falat építsenek a mexikói határra,
• különadót lengetett be, amin keresztül Mexikóval fizettetné ki a falépítés költségeit,
• eltiltotta hét, muszlim többségű állam polgárait az Egyesült Államokba való beutazástól,
• a menekültek befogadását is felfüggesztette,
• nekiment a papír nélküli bevándorlókat megtűrő városoknak,
• elindította az abortuszellenes harcot,
• belerúgott Obama egészségbiztosítási reformjába,
• elkezdte kivéreztetni a környezetvédelmi hivatalt,
• engedményeket tett az olajiparnak,
• elkaszálta minden idők legambiciózusabb szabadkereskedelmi projektjét,
• brutális vámokat helyezett kilátásba a külföldi termékekre,
• befenyítette a külföldön termelő autógyártókat,
• utasítást adott az Iszlám Állam elleni háborús stratégia kidolgozására,
• és kiállt a kínzás visszahozatala mellett.

Biznisz, not as usual

Ahogy a New York Times fogalmazott: Trump a korábbi elnökökkel szemben látszólag nem azt akarja, hogy az első 100 napja, hanem hogy az első 100 órája alapján ítéljék meg.

A Times szerint ez végső soron arra vezethető vissza, hogy Trump üzletemberi ösztönei alapján próbálja vezetni az amerikai kormányt: utasításokat ad beosztottjainak, hogy intézzék el, amit akar.

Ezt részben maga Trump is elismerte. Eredményeiről külön összefoglalót adott ki hivatala, amely szerint első hetében már 15 kampányígéretének tett eleget a Donald. “Nagy-nagy előrelépés” - foglalta össze a maga szavaival első hetét a nem a visszafogottságáról ismert elnök.

Másfelől azonban a Politico azon megállapítása is igaz, hogy Trump első hetének rendeleti gyorstüzelése a legtöbb esetben inkább szimbolikus jelentőségű volt csak. Így például az egészségügyi reform elkaszálásáról szóló rendelkezésnek nem sok közvetlen hatása lesz, és egyelőre egyébként úgy tűnik, hiába támadják gyakorlatilag a 2008-as kampány óta, a republikánusoknak még mindig nincs konkrét, kidolgozott tervük az Obamacare néven elhíresült törvénycsomag leváltására. 

Trump abból a szempontból is különleges, hogy nagyon nehéz lenne egy-egy bejelentésének hatását előre megjósolni. Ahogy a Politico is írja: ki tudja, hogy vajon tényleg komolyan gondolja, amikor azt írja a Twitteren, hogy kivezényli a szövetségi hatóságokat Chicago utcáira az elharapódzó erőszak megfékezése végett, vagy csak arról van szó, hogy felhúzta magát egy chicagói híren, amit hallott, és a kabinetjével való konzultáció helyett inkább rögtön a telefonjához nyúlt.

Új időszámítás

Abban azonban a kommentárok oldaltól és értékeléstől függetlenül egyetértenek, hogy Trump első hete alapján valóban új időszámítás kezdődik az Egyesült Államokban:

Ami látszólag jóval impulzívabb és kiszámíthatatlanabb a korábbiaknál, és a tárgyalás, a tények kiértékelése és a kompromisszumkeresés helyett elsősorban a gyors, határozott lépéseken alapul. Ami végső soron pont az, amit Trump a kampányban ígért; és pont az, amitől Trump bírálói a legjobban féltek. 

Az impulzív, a tényekre gyakran fittyet hányó stílus legmarkánsabban nem egy komoly kormányzati ügy, hanem egy, az ország irányítása szempontjából piszlicsáré kis hülyeség kapcsán mutatkozott meg. Amikor ugyanis a sajtó felvetette, hogy Trump beiktatási ceremóniáján láthatóan kevesen voltak, a Trump-kabinet egészen elképesztő hazudozásba kezdett, majd a hazugságokat elnevezték “alternatív tényeknek”.

A másik ilyen ügy, hogy az elnök szerint azért kapott 3 millióval kevesebb szavazatot a választáson Hillary Clintonnál, mert pont ennyien szavaztak illegálisan. A még a republikánusok által is megalapozatlan hülyeségnek tartott dolgot viszont nem tudja elengedni az elnök, még vizsgálatot is elrendelt a semmiféle ténnyel nem bizonyított gyanúja miatt. Trump tehát ezt a két ügyet illetően sem államférfiként, hanem üzletemberként viselkedik: ha nem jönnek a számok, kitalál valamit, amivel kimagyarázza és sikerként tálalja a kudarcot.

Az előző elnök, Barack Obama egy megosztottabb társadalmat hagyott maga mögött, mint amilyet elődjétől megörökölt, bár azt objektíve lehetetlen megállapítani, hogy ebben mekkora szerepe volt személyesen neki, és mekkora szerepe volt az őt a kezdetektől az Antikrisztusnak kikiáltó populista republikánusoknak, köztük például a már hat éve is az első fekete elnök származásán csámcsogó Trumpnak. Trump mindenesetre Obamával szemben még csak a látszatát is kerüli annak, hogy ő minden amerikai elnöke, és teljesen egyértelmű, hogy az elnöki pulpitusról kizárólag szűken vett választói táborának játszik.

Az ilyesmi pedig általában nem marad ellenreakció nélkül: Trump első hete nemcsak a rendeleti kormányzás új szintre emelése miatt volt rendhagyó, hanem azért is, mert legutóbb az 1960-as évek polgárjogi mozgalma alatt voltak hasonló kormányellenes tömegdemonstrációk az Egyesült Államokban, mint az elmúlt héten.

A Washingtonban, számos amerikai városban és világszerte sok más helyen megtartott nőjogi felvonulás annak a jele, hogy nemcsak a Fehér Házban, hanem az utcákon is szokatlan aktivizmus várható a következő négy évben. Jellemző, hogy a tüntetésen jóval többen voltak, mint Trump beiktatásán.

Ezektől a megmozdulásoktól az elnökség láthatóan tart is, és már csak ezért is próbálják kozmetikázni a kormányzat megjelenését: Twitter-fiókokat tiltanak be, kormányzati tisztségviselőket tiltanak el a nyilatkozattételtől, fizetett statisztákat visznek tapsoltatni a Trump-sajtótájékoztatókra. 

Repül az elnöki rendelet, ki tudja, hol áll meg

Az első hét után a fő kérdések Trump elnökségével kapcsolatban, hogy

1. meddig tarthat ki a lendület, 
2. lesz-e potens ellensúly az elnöki buldózerrel szemben az Egyesült Államokban,
3. és mindez mit jelent a világ számára?

Az elsőt nehéz lenne megválaszolni, hiszen Trump eddig minden, vele kapcsolatos várakozást megdöntött. Az biztos, hogy elnöki stílusa nem fog magától megváltozni, évtizedek óta hasonló módon bizniszel, tehát csak a külső korlátok tudják befolyásolni ebben.

Egyelőre azonban kétséges, hogy a többi hatalmi ág ellentart-e majd Trumpnak. A kongresszus a republikánusok kezében van, akik hiába nem akarták elnökjelöltjüknek Trumpot a tavalyi előválasztási kampányban, most teljes mértékben beálltak mögé. Míg tavaly több magas rangú republikánus kikelt Trump ellen, amikor a muszlimok kitiltásáról beszélt, most már támogatják a lépést, de a szabadkereskedelem elleni csörtébe sem szóltak bele, holott ez a kérdés évtizedek óta megingathatatlan republikánus támogatásnak örvendett. 

A sok más kérdésben is Trumptól merőben ellentétes állásponton lévő republikánus honatyák most még vélhetően abban bíznak, hogy a törvényhozás hosszabb távon képes lesz majd átvenni az irányítást Trumptól. Ám ha az első hét irányadó, nem egy bábbal, hanem egy eléggé eltökélt elnökkel van dolguk.

Érdekkoalíciójukat két dolog tudná megingatni:

• ha Trump lépéseiről kiderülne, hogy nem működnek, és emiatt az elnök elkezdene több bajt csinálni, mint amennyi hasznot hajt a pártnak;
• illetve ha Trump népszerűsége ennek kapcsán esetleg megzuhanna, és veszélybe sodorná a republikánusok 2018-as félidős kongresszusi választási esélyeit. Ez valós veszély, de egyelőre még távoli. 

A másik ellensúlya Trumpnak a bírói hatalmi ág lehet: bár az amerikai elnöknek kiterjedt jogkörei vannak, azért nem tehet meg bármit. A muszlim államokra kivetett beutazási tilalma például rögtön bírói ellenállásba ütközött, és ez még csak az első felvonás, a következő hónapokban-években vélhetően számos hasonló ügy lesz.

Azonban ezen a téren Trump kezére játszik, hogy ő nevezheti ki a legfelsőbb bíróság következő tagját, és így visszaállíthatja a konzervatív többséget a grémiumban. Ez persze még nem jelenti azt, hogy a bírák minden esetben a republikánusok kénye-kedve szerint fognak dönteni, de növeli ennek az esélyét.

Kiszámíthatatlan világ

Hogy Trump milyen galibákat okozhat a világban, arról itt írtunk korábban. Úgy tűnik, ezek közül mindegyik reális veszély maradt. A legfőbb kockázat viszont az, hogy Trump alatt láthatóan

Első rendeletei már rögtön nemzetközi fejetlenséget és pánikot okoztak, és az sem biztató jel a nemzetközi közösség számára, amikor a washingtoni kormány tagjai gyakorlatilag nyilvánosan ötletelnek arról, hogy hogyan szívassanak meg másokat. 

Mindeközben (ahogy várható volt) Trump elkezdte Amerikát elszigetelni a világtól. Ez hiába 200 éves recept, amikor annak idején az amerikaiak elfordultak a világtól, még nem az övék volt a legnagyobb gazdaság és hadsereg. Ma teljesen más hatása lenne annak, hogy ha Amerika kivonulna a nemzetközi együttműködés főbb fórumairól.

A világtól való távolodást jelzi az is, hogy lefejezte a külügyminisztérium szakmai vezetését, az új külpolitikai vonalat pedig az, hogy (a kínaiak példáját követve) kvázi szolgálójává tette a korábban őt élesen bíráló, de végül behódoló brit konzervatív vezetést, Putyinnal viszont (ahogy várható volt) jóval békülékenyebb, mint elődje.

A NATO-t mindenesetre most éppen nem akarja elbontani, ami Európa számára megnyugtató. Az már kevésbé, hogy a további terveiről csak találgatni lehet, miközben a kínaiak már a közelgő háborúról elmélkednek.