Kína bátorítja a japánellenes megmozdulásokat

A készülődő demonstrációkról három hete szereztem először tudomást egy népszerű pekingi blogon keresztül. A felhívásban a legnagyobb elektromos cikkeket forgalmazó fővárosi piac-monstrum elé szólították a szimpatizánsokat, szerénytelenül húszezer főre taksálva a várható létszámot.

Persze. Abban az országban, ahol keresztül-kasul ellenőriznek minden leírt, vagy nyilvánosan kimondott szót, ahol a nagyobb állami ünnepek környékén leszerelik a Tienanmen tér melletti nyilvános vécék ajtaját, nehogy valaki rendbontást készítsen elő, pont ott lesz húszezres tüntetés. És mégis lett. Igaz Pekingben csak ötezer, de egy hét múlva Sanghajban valóban összejött harmincezer ember.

Érdekegyezések

Először az akció sikere volt gyanús, majd pedig az, hogy a külföldi hírcsatornák riportjait a pekingi megmozdulásról végig lehetett nézni. Ez azért furcsa, mert, ha bármilyen, Kínát csak burkoltan is bíráló, a hivatalos kínai véleménytől eltérő, jellegzetesen Tajvannal vagy az emberi jogokkal kapcsolatos híradás kerül műsorra, néhány percre elsötétül a képernyő a pekingi külföldi otthonában. Az egyszerű kínaiak természetesen nem foghatják a BBC-t vagy a CNN-t.

Tehát nyilvánvalóvá vált a múlt hét végén, hogy a megmozdulás a kormány érdekeivel összecseng, esetleg onnan irányított, és a nemzetközi nyilvánosság csak kiszolgálja Kína dominancia-törekvéseit, esetleg elgondolkodtatja a világot Japán állandó BT-tagsávál kapcsolatban.

Eltűrik

A kínai sajtó persze sajátosan tálalja az eseményeket. A pekingi demonstrációról nem adhattak helyszíni tudósítást a lapok, csak a hivatalos, Csinhua-hírügynökség által készített anyagot vehették át. Az angol nyelvű China Daily, melynek cikkei nagyrészt a Zsenminzsöpao pártnapilap szerkesztőségében készülnek, eddig egyáltalán nem számolt be a tüntetésekről, viszont mindig szerepel a címlapon egy, a japánok disznóságait felelevenítő cikk. Pár napja egy rövid képes beszámoló a címlap jobb felső sarkában Schröder német kancellár Buchenwaldban mondott beszédéből idézett, sűrűn ismételgetve a szégyen, és a bocsánat szavakat - alatta egy hasonló terjedelmű helyre kis írás hangsúlyozta, hogy Japán képtelen őszintén megbánni a háborús bűnöket.

Az össze-vissza cenzúrázott interneten minden további nélkül lehet hozzájutni a japánellenes virtuál-csomópontokhoz, a milliónyi chat roomhoz. A témakört gazdagon tálaló oldalak egyike a japanpig.com, ahol fotó-és kisfilmarchívum áll a japán vonatkozású valós történelmi tényekre kíváncsi netező rendelkezésére. Valamint innen is elérhető a webszerte népszerű Samurai asshole névre keresztelt japánverő játék, ahol kínai kung-fu mesterként kell elbánni a karatézó szamurájokkal.

A hivatalos média-magatartásból is kitűnik, hogy a kormány szerepe nagyon kényes. Japánnal eddig igyekeztek a diplomáciai jóviszony fenntartására, mely 1972 óta viszonylag sértetlen, és Japán gazdaságilag is jócskán besegített a kommunista országnak. És hát igen, többször bocsánatot is kértek az 1931-45 közötti invázió és azt kísérő mészárlások, erőszakolások, emberkísérletek miatt.

Miért kell ez a feszültség most, mikor olyan szépen beindult Kína?

Mi táplálja ezt a nem túl praktikus nacionalizmust?

Figyelemelterelés

Az egyik réteg a valóban rettenetes történelmi tények és minden ehhez kapcsolódó esemény: a japán vezetők rendszeres tisztelettétele a japán háborús síremlékeknél, az adott korszakot érintő, japánok által kifogásolt kínai értelmező szótárak és a kínaiaknak nem tetsző japán történelemkönyvek.

Vannak kevésbé absztrakt nézeteltérések például energiaforrás-ügyben, illetve több apró, vitatható hovatartozású sziget-ügyében. Ezen szigetek leghíresebbje a kínaiul Tiaojü, japánul Senkaku nevű kis lakatlan földterület, ahová nagy kedvvel hajóznak ki a nemzeti érzelmű fiatalok mindkét országból; és amelynek világítótornyára a japánok Kína tájékoztatásának mellőzésével a februári Holdújév alatt kitűzték a japán zászlót. A nagyobb sziget, Tajvan, szintén okot ad a szemöldökráncolásra, mivel Japán többször is vette magának a bátorságot és a kínai kommunista kormány figyelmen kívül hagyásával tárgyalt a szakadár vezetőkkel.

És vannak a már japofóbián keresztül üggyé vált események, mint például 2003-ban a dél-kínai Dzsuhajban leleplezett és világgá kürtölt négyszáz japán szexturista esete, akik óvatlanul épp az 1931-es japán bevonulás évfordulóján kívánták igénybe venni a már előre leszervezett, egyébként más külföldiek által is szívesen látogatott kínai örömlányok szolgáltatásait.

Ébredő kínaiak

A fenti fordulatok már magukban elegendők lennének a torzsalkodáshoz, de van még más is. Több elemző is egyetért abban, hogy a nacionalizmus életben tartása a mostanra ideológiailag okafogyottá vált kommunista párt legitimációját jelenti: a legfontosabb idea, amely mögé az óriási országot egy emberként fel lehet sorakoztatni. A proletáriátus győzelme vagy a kollektív termelés és vagyonelosztás teljesen kiveszett a modern Kína jelszavainak kelléktárából.

Viszont bekerült a sokat tűrt, történelmileg megalázott nép fogalma, amelynek alapja, hogy az 1840-es első ópiumháborúval kezdődően a Nyugat - főleg az angolok és a franciák -, valamint majdnem száz év múlva, az invázió idején Japán tényleg csúnyán elbántak Kínával. Ez a komolyabb retorzió nélküli megalázottság-tudat remekül összeegyeztethető volt az imperialistagyűlölettel, mely indulat ma a nacionalizmusban él tovább.

A nemzeti öntudatot táplálják a monumentális beruházások, erőművek építése, az űrrepülés, az olimpiai aranyak és még a karaoke-szobákban félrészegen elvonyított egyre divatosabb patrióta slágerek is.

Kik a protestálók?

Kik vonulnak az utcára ott, ahol a gyülekezési jog, mint állampolgári jog nemigen létezik, ahol ismeretlen a szólásszabadság? Főleg fiatalok. Egyetemisták és a netkávézókban megszállottan egymással virtuál-harcoló srácok. Kivonulnak az utcára, mert most lehet üvölteni, bomolni, akár egy koncerten vagy karneválon. Lényegesen előkelőbb gőzkiengedés ez, mint egy stroboszkópos diszkóban ütemesen fejetrázni a hangfalak előtt. Ki lehet tombolni az elégedetlenséget. Sőt a nacionalizmussal viszonylag könnyen lehet azonosulni, azt lehet gondolni, hogy ezt most ők szabadon választották, el lehet felejteni, hogy közben ez államérdek is, meg hogy talán a mozgosító emailt a propagandaosztály küldte. Komolynak lehet tűnni, hazafinak és szabadnak.

De közben azt is elfelejtik, hogy az egész igaz ügyért, valós tényekért küzdő harcot egy olyan társadalom tagjaiként vívják, ahol nemhogy a történelemről nem lehet tiszta képet kapni, hanem a jelenleg zajló események is cenzúrázva vannak. Ahol az emberek nem tudnak a pápa temetéséről, ahol a 16 évvel ezelőtti Tienanmen-téri események egyik fő alakja is ki van iktatva a köztudatból.

Közben az interneten már megjelentek a következő megmozdulások kitűzött időpontjai. A május elsejei munkaszüneti napra Nankingba, május 4-re újra Pekingbe, Sanghajba valamint Vencsouba és Csunkingba szerveznek demonstrációt. Május 4. a modern Kína első tömegdemonstrációjának, az 1919-es Tienanmen téri diáktüntetésnek az évfordulója. A többezer diák a versailles-i békekonferencia döntése ellen tiltakozott, amelyen Japánnak ítélték a tengermenti Sandong tartományt. A tüntetésből mozgalom lett, mely nemcsak a japán befolyás ellen harcolt, hanem országon belüli reformokat is sürgetett.

Sűrű massza

Az egységben az erő elvnek a kínaiak nevetve eleget tudnak tenni, tömeget, fiatalokat mozgósítani ebben az embermasszában nem olyan nehéz, de egy diktatórikus hatalom részéről ezt elnézni sőt támogatni vakmerőség. Ha ez a tömeg túllépi a kezelhető méretet, könnyen hangot adhat valódi elégedetlenségeinek: a brutális városrendezések, monumentális beruházások miatti kiköltöztetetések vagy a közpénzeket elkaszinózó vezetéssel szemben a nincstelenségig való elszegényedés okozta elkeseredésnek. Akárcsak a máris hősként emlegetett rohamrendőrverő falusiak, akik állítólag a lakóhelyüket ért kontrollálatlan környezetmérgezést elégelték meg.

De ha nem is fordulnak komolyabb kormányellenességbe a következő patrióta-demonstrációk - amennyiben nem akadályozza meg őket a hatalom - , akkor is egyre kínosabbá válnak. Nem biztos, hogy megéri Kínának ez a külpolitikai erőfitogtatás. Az országnak gazdaságilag stabilizálnia kell magát, ami egybeesik a kínaiak nagy részének legfontosabb hagyományos kívánságával is, melyet egy pesti kínai vendéglős így foglalt össze: "péncvan, mindenvan".