A magyar demokrácia túlreagálja a múltat

Simon Peresz izraeli elnök ősszel egy konferencián azt mondta, hogy az izraeli ingatlanbefektetők felvásárolják Magyarországot. Mit gondol erről?

Először is, egy államelnök is mondhat butaságot. Ez azért butaság, mert Peresz azt hitte, ez dicséret. Valójában azt akarta hangsúlyozni, hogy milyen szoros a gazdasági kapcsolat a két ország között. Viccnek kellett volna lennie, de rosszul sült el. Ennek az oka ismert: Csurkáék ezt terjesztik évek óta, és most bejött nekik.

De attól eltekintve, hogy Izrael együttműködik Magyarországgal gazdaságilag, nincs semmi különbség más országokhoz képest. Ugyanezt mondhatnák a csehek, a románok és a lengyelek is. Izrael ma egy kapitalista ország, amelyik befektet külföldön. New York legnagyobb szállodáját egy izraeli cég vette meg három hónappal ezelőtt, és ez nem jelenti azt, hogy mi felvásároljuk az Egyesült Államokat.

Ön szerint miért kedvelik Magyarországot az izraeli befektetők?

Sokat gondolkoztam ezen, és a válaszom az, hogy Izraelben él negyedmillió magyarul beszélő zsidó, akik könnyebben teremtenek kapcsolatot Magyarországon, mint más országokban. Ha valaki be akar itt fektetni százmillió dollárt, felmerül a kérdés, hogy ki fogja ezt a befektetést vezetni, az ügyeit intézni. Izraelben könnyedén talál akár száz embert, aki magyarul beszél, és ez megkönnyíti a kapcsolatot.

Ezenkívül Magyarország ma egy olyan fejlődő ország, ami már túlment azon a szocializmusból való átmenet krízisén. A kapitalizmus itt a gyakorlatban is megvalósul, úgyhogy nem csak izraeliek fektetnek be.

Milyennek látja a magyar–izraeli kapcsolatokat?

Teljes biztonsággal mondhatom, hogy sohasem voltak jobbak diplomáciai, politikai, gazdasági és kulturális téren. A kulturális kapcsolatokat remekül mutatja, hogy most a legnépszerűbb könyvek Izraelben magyar szerzők művei, tavaly a legsikeresebb könyv például a Gyertyák csonkig égnek volt, de nagyon divatos Szerb Antal is.

Mennyire foglalkoztatja az izraeli közvéleményt az amerikai elnökválasztás?

Nagyon foglalkoztatja, hiszen az amerikai–izraeli kapcsolatok az izraeli diplomáciának a legfontosabb támaszai. George Bush Izrael-barát hozzáállása sokat segített Izraelnek. Remélem, ez így marad a következő elnökkel is, ami persze nem kizárólag személyi kérdés, hiszen egy elnök képvisel valakit és valamit. Azt azonban nem mondhatom ki, hogy Izrael melyik jelölt győzelmének örülne a legjobban. Vigyáznunk kell arra, hogy a gyanúja se merüljön fel annak, hogy beavatkozunk az amerikai belpolitikába.

Mit gondol, van esély arra, hogy a George Bush által felvázolt forgatókönyv a palesztin–izraeli békéről megvalósul, azaz jövő év januárjára, mire leköszön az elnöki posztról, a palesztinoknak és az izraelieknek sikerül megállapodniuk?

Sajnos szerintem erre nincs semmilyen esély. Egyrészt azért, mert Bush olyan határozottan Izrael-barát, hogy az arabok legalább azt ki akarják várni, hogy ne ő legyen az amerikai elnök, ami még majdnem egy év. Ezenkívül ma két Palesztina létezik: a Gázai övezetben egy radikális, teljesen elvetemedett muzulmán nemzeti párt, a Hamász van hatalmon, velük nem lehet békére jutni. A Hamászt egyetlen európai ország sem ismeri el, a gyakorlatban egy terrorszervezetről beszélünk. Ezzel a szervezettel mi nem tudunk semmit sem kezdeni, amit ők nem is nagyon bánnak, hiszen el se ismerik Izrael létjogosultságát.

A másik Ciszjordánia, ahol nagy támogatottsága van a békének, az államelnök, Mahmúd Abbász békeszerető ember, önmagában azonban túl gyenge. A két nép megegyezésének azt kéne jelentenie, hogy mindkét fél engedményeket tesz, Abbász viszont nem tehet semmilyen engedményt, mert legalábbis eltávolítanák, ha nem gyilkolnák meg. Emellett az útitervet, amelynek első paragrafusa az volt, hogy a palesztinok felhagynak a terrorizmussal, a palesztinok nem tartják be, és ez alapjában akadályozza meg a béketerv megvalósulását.

Elképzelhetőnek tartja, hogy Izrael mégis tárgyalóasztalhoz üljön a Hamásszal? A közvélemény-kutatások szerint az izraeliek kétharmada támogatná ezt.

Ez fel sem merül, hiszen arról szó sincs, hogy a Hamász Izraellel kapcsolatot tartson. A szélsőséges szervezet alaptétele az, hogy Izraelnek nincs mit keresnie a Közel-Keleten, márpedig az izraeli kormánnyal való bármilyen kapcsolat az ország elismerése lenne, amit egy igaz muzulmán állam nem engedhet meg magának. Bár Egyiptommal és Ciszjordániával békében élünk, ezek azonban nem szélsőséges muzulmán államok.

Mit gondol, hogy lehet megoldani Jeruzsálem sorsát?

Minden béketárgyaláson Jeruzsálemnek kell az utolsó pontnak lennie, mert ez a legnehezebb kérdés. Ma már többé-kevésbé elfogadott álláspont Izraelben is, hogy a több részre osztott Jeruzsálem arab részének arab szuverenitás alatt kell lennie. Ez sajnos egy berlinihez hasonló szituációt fog jelenteni, ami nem jó senkinek.

Az egyetlen kiút, hogy nem is elfelezzük, hanem elharmadoljuk a várost, és az egyik rész az új Palesztin állam fővárosa lesz. Más megoldást nem látok. Fontos továbbá, hogy minden vallás szent helyeit minden oldal teljes tiszteletben tartsa.

Ön szerint mikor lehet esély arra, hogy a béke megvalósul?

Miután én optimista vagyok, azt gondolom, hogy a következő száz éven belül.

A közelmúltban hozták nyilvánosságra Izraelben a libanoni háború vizsgálatáról szóló Vinograd-jelentést. Ennek megállapításai okozhatnak-e kormányválságot?

Bár a Vinograd-bizottság sok és kemény kritikával illette a kormányt, átrendeződésre szerintem mégsem kell számítani, mert felmentette a miniszterelnököt a legfontosabb kérdésben, hogy önző politikai szempontból indította a háborút. Abban a pillanatban, hogy ez nem nyert beigazolást, Ehud Olmert megmaradt miniszterelnöknek, és én nem is látom, hogy lenne, aki leváltja. Ezenfelül pártjának, Kadimának többsége van a parlamentben, úgyhogy szerintem Izrael vezetése stabil.

A Hezbollah közben tovább erősödik, és Libanonban a belpolitikai helyzet még mindig nem stabilizálódik.

Libanon egy teoretikus ország, ahol az igazi hatalom a Hezbollah kezében van, amely egyáltalán nem gazsulál a libanoni kormánynak. A Hezbollah tulajdonképpen az iráni muzulmán forradalom egyik ága, akárcsak a Hamász. Az irániak pénzelik őket, az irániak küldenek nekik fegyvert, az irániak bennük látják saját világnézetük megtestesítőjét. Egyelőre Izrael ellen irányulnak, de eljön az idő, mikor Szulejmán eléri Budát. Nem csak egyszer volt Budán kutyavásár, lehet még egyszer.

Hosszú távon Irán globális veszélyt jelent, amit nem teljesen fognak fel a nyugati országok. A muzulmán forradalom a nyugati keresztény, zsidó kultúra, civilizáció ellen irányul. Ennek ugyan Izrael az első képviselője, így Izraelnél kezdődik, de nem fog Izraelnél végződni.

Azok a muzulmán államok, amelyek sok száz- vagy több ezermillió dollárt kaptak olajért, úgy vesztegették el ezt a pénzt, hogy egyetlen arabnak sem lett jobb élete az olajból származó bevételekből. Ugyanakkor Izraelnek mindössze hétmillió lakosa van, emellett egy magas fejlettségi szinten élő ország, ami tükörként mutatja a muzulmánok sikertelenségét. Ezért nemcsak vallási kérdésről, hanem nemzeti büszkeségről is szó van: az arab elkeseredést az arab uralkodói körök Izrael ellen csatornázzák, hogy a nép ne forduljon saját vezetői ellen.

Biztos az, hogy a közel-keleti muzulmán országokban követendőnek tartják Izrael példáját? A kulturális különbségekből adódóan egészen más célok vezérelhetik őket.

A muzulmán radikalizmus nem Iránban, hanem Egyiptomban indult el Muzulmán Testvériség néven. A jelenlegi egyiptomi vezetés ezt próbálja leállítani, néha erőteljes módszereket is alkalmaznak. Azt azonban nem tudhatjuk, hogy Hoszni Mubarak után nem lesz-e Egyiptomban is muzulmán forradalom, ami Izrael számára azt jelentené, hogy nyugatról a Hamász, északról a Hezbollah és délről az egyiptomiak fenyegetnék. A közös bennük az, hogy Izraelt fölöslegesnek tartják.

Izrael azzal is kihívja őket, hogy demokratikus ország, míg a 24 arab állam egyikében sincs demokrácia. Van 45 muzulmán ország, és közül csak Albánia demokrata. Számukra tehát maga a demokrácia is kihívás a muzulmán tradíciók és vallás ellen, az izraeli kultúra számukra ezért is tűrhetetlen.

Ez feloldhatatlan ellentétet jelent?

Nagyon sok ellentét van a világon, de attól még az élet folyik tovább akkor is, ha nem oldják meg a problémákat. Ez Magyarországra is vonatkozik, hiszen biztos nem mindenki ért egyet például azzal, hogy Pozsonyt Bratislavának, Kolozsvárt Clujnak, Újvidéket Novi Sadnak hívják. Ezek a nemzeti problémák nem oldódnak meg, legfeljebb ideiglenesen elcsendesednek.

Ez az, ami engem Magyarországon aggaszt. A Magyar Gárda jelenleg teljesen marginális kérdés, de az ember sose tudhatja. Ha elrepül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg.

Izraelből az látszik, hogy a Magyar Gárdát nem lehet jogi eszközökkel a demokrácia határai között tartani?

Mindenképpen szeretnék erről beszélni Sólyom László államelnökkel izraeli látogatásakor. Sólyom mint az Alkotmánybíróság egykori elnöke és mint államelnök – teljesen jóakaratból – ellenzi az olyan törvénykezést, ami a vallási és faji uszítást bűncselekménynek nyilvánítja. Szerinte egy ilyen törvény a szólásszabadságot korlátozza. Ugyanakkor Európa legdemokratikusabb országaiban, Nagy-Britanniában, Franciaországban, Németországban, Ausztriában léteznek olyan törvények, amelyek gátolják a teljesen elvetemült uszítást anélkül, hogy ezeket a törvényeket bárki kihasználhatná arra, hogy egy normális ellenzéki megnyilvánulást megakadályozzon.

Mi lehet az oka annak, hogy Magyarországon a törvényhozók másként állnak a szólásszabadság korlátozásának kérdéséhez, mint a nyugat-európaiak?

Magyarország először fasiszta, utána kommunista állam volt, ezekben a rendszerekben tiltották a szabad szólást. A mai demokrácia reagál a múltra, és néha túlreagálja. Szerintem azonban a magyar demokrácia ma már elég erős ahhoz, hogy megengedhesse magának a fellépést azok ellen, akik a szólásszabadságot a demokrácia elleni harcra használják.

Van-e a nemzetközi politikában együttműködés azok között a politikusok között, akik magyar származásúak, de politikusként nem Magyarországon futottak be? Gondolok például Tom Lantosra.

Tom Lantos nagyon közeli barátom volt, ugyanabban a gettóban nőttünk fel Budapesten. Azzal szoktam viccelni: Tomi, te mentél, kerested a nehéz életet Amerikában, míg én kerestem a könnyű életet Izraelben.

Tom Lantos többször beszélt arról, hogy zavarják őt a Magyarországon tapasztalható antiszemita megnyilvánulások. Kongresszusi képviselőként, befolyásos politikusként figyelt ezekre az eseményekre. Számításba kell venni tehát, hogy milyen rosszat tesznek a magyarok jóhírének külföldön, főleg Amerikában a magukat magyar patriótának nevezők fasiszta megnyilvánulásai.

Milyen gyakran jár Magyarországra?

Évente biztosan jövök, mindig más okból. Most a Jad Vasem elnökeként érkeztem Budapestre, hogy kitüntetéseket adjak át igazaknak, olyan magyar családoknak, akiknek a felmenői a második világháború alatt zsidók életét mentették meg. Néhány éve például elhoztam a fiamat, aki ma népszerű tévés személyiség Izraelben, hogy lássa, honnan indult az életem, és megértse, mi az oka annak, hogy ő már Izraelben született.

A fia beszél magyarul?

Nem. A családunkban az egyetlen magyar jelenség a magyar konyha. Írtam is egy magyar szakácskönyvet, az a címe, hogy Paprika. Rendszeresen főzünk otthon kolozsvári rakott káposztát, paprikás csirkét és számos tipikusan magyar ételt, de gyakran eszünk szalámit, kolbászt is. Ha meghívjuk a nem magyar barátainkat, az mindig ünnepély számukra, mert a magyar konyha annyira eltér a többi konyhától, hogy mindig várják, különleges, ínyenc eseménynek tartják, ha hozzánk jönnek.