Csak nézni, ahogy telik a kurva élet

Tarr visszavonulása a legjobb alkalom, hogy megnézzük az életmű csúcsteljesítményét, a Sátántangót, amit minden bizonnyal egészen kevesen láttak az elejétől a végéig. Az Index igyekszik emberfeletti próbát téve megbirkózni a filmmel, hogy végre senki ne üljön bután, ha szóba kerül Irimiás beszéde vagy Estike macskája, esetleg egy hosszabb, híres kameramozgás.

Célunk van sok: ébren maradni, mert egyikünk sem nézett még ilyen hosszan semmit, nem hogy filmet, ezért igyekszünk a lehető legjobban belemerülni nemcsak a filmbe, de Krasznahorkai László azonos című remek regényébe is, mert kísérletünk hipotézise szerint ennyi idő alatt még a könyvet is ki lehet olvasni.

A nap végére jó lenne eldönteni, tényleg olyan rohadt unalmas és kibírhatatlan film a Sátántangó, mint amilyennek mondják, vagy inkább egy kérlelhetetlen rendező monumentális, eposzi munkája, amiben a néző leginkább önmagával áll harcban.

A Krasznahorkai-könyv miatt kifejezetten izgatott vagyok, hogy milyen filmet lehetett belőle készíteni. Alapvetően egy nagyon monoton, egyenletes, lassú, szépen fényképezett, míves filmre számítok. Érdekes lenne összevetni, hogy Tarr Béla miben és hogyan tért el a regénytől, hol lassít le és hol gyorsítja fel az eseményeket, hova helyezi a hangsúlyokat.

A kísérlet nem a Sátántangóról szól, hanem magamról. Hogy kibírom-e a hét és fél órát, és hogy Tarr Béla milyen nézőt farag belőlem lassú kameramozgásaival. Ennek a filmnek csak az egyik tétje, hogy mi van a vásznon, a valódi a nézőről szól: elég nyitott leszek feladni hangos elvárásaimat, kényelmes szokásaimat, vagyis feladni önmagam, hogy alárendeljem magam egy rendezői akaratnak. Ha Tarr ügyes, a nézője leszek, megértem őt. Nem mellesleg a Sátántangó a magyar irodalom egyik legjobb, talán megfilmesíthetetlen regénye, és az ilyen kihívások önmagukban teljesítmények.

Én fogom képviselni a popcornzabáló átlagos amerikaifilm-nézőt, mert filmes műveltségem leginkább Hollywoodra terjed ki. Persze azért vannak magyar kedvenceim is, a Megáll az időt bármikor meg tudom nézni, az Eldorádó és a Körhinta is nagy kedvencem, nem is beszélve a Macskafogóról. Tarr-filmet viszont még nem láttam, a Sátántangóról leginkább csak annyit hallottam, hogy hosszú és lassú. Ilyen prekoncepciókkal huppanok a kanapéra, nem kizárt, hogy nem fogom bírni a végéig.

Létrehoztunk egy csoportot a Facebookon azoknak, akik végignézték a Sátántangót. Mivel adminok vagyunk, már bekerültünk, de nap végére megszolgáljuk a tagságot, ígérjük.

És ebben a pillanatban a Play gombra tévedt Valuska Laci hüvelykujja, innentől nincs megállás, elkezdjük nézni a Sátántangót. Végig. Egy szuszra. Drukkoljanak.

Az állatokat önnön létezésükben filmezi Béla, miközben a kamera örökké tartó útjára indul.

Tarr Béla, ahogy ezt a Sátántangó bizonyítani is fogja, Krasznahorkai László regénye miatt lett olyan monumentális. A Sátántangó 1985-ben jelent meg, és ha valaki kicsit otthonosabban mozog a magyar irodalomban, akkor tudhatja, ez egy kikerülhetetlen mű. Máshogy közelít a nyelvhez és a regényhez, mint Esterházy Péter és Nádas Péter, akiktől 1986-ban jelenik meg a Bevezetés a szépirodalomba és az Emlékiratok könyve.

A regény így indul (ráadásul ezzel a Kafkától vett mottóval: „Akkor úgy vétem el, hogy várom.”), érdemes olvasni közben, mi is így teszünk. Előfeltevésünk szerint hét és fél órás film alatt el lehet simán olvasni a könyvet:

"Egy október végi nap reggelén, nem sokkal azelőtt, hogy az irgalmatlanul hosszú őszi esők első cseppjei lehullottak a szikes, repedezett földre a telep nyugati oldalán (hogy aztán a bűzlő sártenger egészen az első fagyokig járhatatlanná tegye a dűlőutakat, s megközelíthetetlenné váljon a város is), Futaki arra ébredt, hogy harangszót hall. Legközelebb négy kilométerre délnyugatra, a régi Hochmeiss-dűlőben állt egy magányos kápolna, de ott nemhogy harang nem volt, még a torony is ledőlt a háború idején, a város még túl messze volt ahhoz, hogy onnan idáig bármi is elhallatsszon. S egyébként is: ezek a csengő-bongó, diadalmas hangok nem is távoli harangszóra emlékeztették, hanem úgy tűnt, mintha egészen közelről („Mintha a malom felől…”) sodorta volna őket erre a szél. Felkönyökölt a párnán, hogy kilásson a konyha egérlyuknyi ablakán, de a félig bepárásodott üvegen túl a pirkadat kékjében s az egyre halkuló harangzúgásban fürdő telep még néma volt és mozdulatlan: a túloldalon, az egymástól távol álló házak közül csupán a doktor lefüggönyözött ablakán szűrődött ki fény, onnan is csak azért, mert lakója már évek óta képtelen volt sötétben elaludni. Visszatartotta lélegzetét, hogy a harangzúgásapályban egyetlen félresodródó, zengő hangot se szalasszon el, mert tudni akarta, mi az igazság („Biztos alszol még, Futaki…”), s ehhez minden egyes hangra, ha mégoly árva is, szüksége volt."

Folytatás itt.

Tarr nagyon tud kezdeni. A Werckmeister harmóniák mindössze két és fél óra, de a nyitójelenete talán még izgalmasabb és összetettebb, sőt beszéd, emberek és kocsma is van benne. Medvigy Gábor operatőrnek elképesztő munkával kell körbe-körbe mozognia, nézzük csak meg.

Ha a valóság fekete-fehér lenne, az pont így nézne ki.

Gondoltunk egyet, és úgy döntöttünk, minden fontos kérdésnél megkérdezzük a rendezőt, hogy miért úgy volt a filmben, ahogy. Rendezői kommentár tehát innentől: "Hat és fél perces jelenet. A regényben nem jönnek ki a tehenek. Előre tudom, hogy a film hogyan fog kinézni. Azt egyszerűen tudni kell. Az a jelenet hajnalban lett felvéve, és ahhoz egy ilyen hosszú fahrtot felépíteni kb. öt óra munka. Előre kell tudnod mindent, mert éjszaka felépítik, hogy amikor a hajnal megérkezik, minden készen álljon. Maximum háromnegyed óránk volt, ott már nem volt kecmec. A Sátántangót végig alkonyban vagy hajnalban forgattuk. Volt, hogy megszívtuk, mert ültünk Tukán, a forgatás helyszínén, és az egész országban esett az eső, csak nálunk sütött az Alföldön a nap. Ekkor találta ki a stáb, hogy Tuka a magyar riviéra. Sehol nem sütött, csak nálunk."

Farkasszemet néz Lugossy Laca és Székely B. Miklós, azaz Schmidt és Futaki.  A pénzes részek alapvetően sokkal rövidebbek a regényben, mint a filmben. Irimiás második eljövetelénél is a pénzezéses jelenet jelentősen eltér majd a könyvben leírtaktól, de ne szaladjunk még ennyire előre.

Itt többen leléptek volna a pénzzel. Nemcsak a telep állaga, az itt élő emberek is romlottak, kérem.

A sárban álló és óvatosan túró, félelmetes méretű szörnydisznó lehetne a magyarok válasza a Godzillára, ha képes lenne ez a leírhatatlan állat megmozdulni.